Támogatott tartalom

Meg akarod ölni?!

Roppant zsenge felnőtt voltam, amikor megszületett az első gyerekem, gyakorlatilag még az én fenekemről sem hullott le a tojáshéj, és ez a személyiségemben is erősen érzékelhető volt, ezt most már tisztán látom. Tele voltam kérdéssel, bizonytalansággal, fogalmam sem volt, jól csinálom-e a dolgomat, egyáltalán nem éreztem, hogy készen állok az előttem tornyosuló feladatokra és tengernyi felelősségre – csupa olyan érzés kavargott tehát bennem, ami – ha jól sejtem, – sok mindenkinek ismerős lehet. Március eleje volt, odakint még hűvös, de a tavasz első jelei azért már látszódtak a fákon, a kórház neonvilágításban úszó szobái sem voltak túlfűtve. 

A mai napig emlékszem, ahogy fekszem az ágyon, mellettem a másfél napos újszülöttem. Egy pillanatra sem merek elaludni, azt hiszem, folyamatosan néznem kell őt, nehogy valami baja essék, hiszen ő most már egyedül az én felelősségem. Még csak egy nap telt el a szülés óta, a tejem még nem indult be rendesen. Persze tudom, hogy ez teljesen normális, a természet okosan kitalálta, hogyan működjenek a dolgok, így türelmesen várok, közben időről időre mellre teszem a gyerekem. Fáradt vagyok és elcsigázott. Ekkor lép be a szobámba az osztály egyik nővérkéje, kezében egy teával töltött cumis üveget lóbálva. Köszönettel visszautasítom, mire rám förmed:

De hát mit akar, anyuka? Csak nem azt szeretné, hogy a gyereke szomjan haljon???!

Tizenhét év telt el azóta, de a mai napig a fülemben cseng ez az első mondat a szaranyázások hosszú-hosszú sorában. Az az első valószínűleg azért is tudott ilyen mélyre menni, mert beletalált abba az érzékeny résbe, ami mindannyiunk magabiztosságán támad abban a percben, hogy megfogan bennünk az a picike lény, és ezzel párhuzamosan megkapjuk ajándékba a felelősséget, ami vele jár. Ahogy a plusz, nem kívánatos csomagot is: innentől kezdve mindig lesznek olyanok, akik éreztetni fogják, nem jól csináljuk a dolgunkat, vagy ha látszik is az igyekezet, azért lehetne ennél sokkalta jobban is csinálni. 

Csend, rend, fegyelem, figyelem a babaszobában

A magyar anyukák szorongásainak gyökere pedig évtizedek távlatába nyúlik vissza. A sokáig itthon dívó csecsemőápolási rendszer működése több ponton is párhuzamot mutatott a tervgazdálkodás rendszerével, ahol, ugye, nem a piachoz igazodik a gazdaság, hanem az állam írja elő az áhított célokat. Évtizedeken keresztül kötötték gúzsba számok és adatok halmazával az anyukákat, az egyéni tényezőket sokszor figyelmen kívül hagyva kellett megfelelni az előirányzott napirendnek, bevitt táplálékmennyiségnek, az áhított súlygyarapodásnak. Édesanyámnak egy bő évtized különbséggel született két-két lánya, a poroszos szigor és az elvárt adatgyűjtés azonban ugyanúgy a rendszer része volt mindkét esetben. Így ő is szorgalmasan jegyezgette egy spirálfüzetbe, melyik mellből mikor, mennyit evett a csecsemője, hogyan és mivel kezdte a hozzátáplálást, mikor fordult át, ült fel vagy kezdett el járni a baba. Egy másik ismerősöm, aki a ’80-as években szült, hasonló tapasztalatokról számolt be (amik önmagukban sem kevés szorongást okoztak neki), illetve a sokkról, ami akkor érte, amikor hirtelen egy jóval lazább környezetben találta magát:

„Az volt a szentírás, hogy háromóránként kell szoptatni, előtte mindenképp tisztába tenni, megmérni, majd evés után újra mérni… Ingatag, ócska csecsemőmérlegen, bizonytalan vergődő kis béka rugdalózóban. Üvöltött szegény mindig. Azt kérdezte a védőnő, hogy biztosan elég-e a tej, nem kellene talán pótlás, nem éhezik-e az a szerencsétlen gyerek?! Bizonytalan voltam, féltem sokszor, hogy jó-e, amit csinálok.

A védőnői szolgálat kizárólag a centiket, kilókat és oltási időpontokat tartotta fontosnak.

Aztán később, emlékszem, az első olaszországi nyaralásunkkor mennyire megbotránkoztam az esti sétán lévő gyermekek láttán. Hogy »ezek« nem tartják a napirendet. Hogy »ezek« éjjel sétálnak, játszanak, bicikliznek. Alig hittem a szememnek.”

A te szorongásod az ő pénzük

Talán a hetvenes-nyolcvanas évek rigorózus számmisztikája némiképp alább hagyott, de az internetnek, kismamafórumoknak, szakkönyveknek és tökéletes mintaanya képét sugárzó influenszereknek „hála”, így is bőven marad temérdek mag, ami anyaságunk szorongásra hajlamos táptalajára hullva azonnal csírázni kezd. Nem véletlenül érzékelhetsz éles kontrasztot a saját életed (azaz: szülői gyakorlatod, szülés előtti, közbeni és utáni kinézeted, a gyermeked fejlődése, stb.) és a mintaanyaság között: kifejezetten sokan profitálnak abból, ha szaranyának érzed magadat, hiszen akkor garantáltan meg fogod venni a terméket (a bébifigyelőtől kezdve a cumisüveg-melegítőn át a képességfejlesztő játékokig), be fogod követni az influenszert, és elvégzed a nyolcvankettedik tanfolyamot is a fejlődés reményében. 

A bizonytalanságodra és a temérdek téves információ halmazára óriási üzletágak épülnek. Könyvek, fórumok, website-ok, vloggerek, és számtalan termék gyártója akarja megmondani az anyukáknak, hogyan csinálják jobban a dolgukat. És minél inkább bizonytalankodsz, nekik annál több hasznuk származik belőled. Az információk tengeréből pedig szinte lehetetlen kiszűrni a valódi, hozzáértő szakembereket, jó szándékú, hasznos tanácsokat, nem csoda, ha az amúgy is holtfáradt, kételyek között őrlődő szülő végleg összezavarodik, és hamarosan döntéshelyzetek, aggodalmak, félelmek és szorongások örvényében találja magát.

A szorongó, folyamatosan önmarcangoló szülőknek azonban ritkán van tökéletesen kiegyensúlyozott lelkű gyereke. Ezért is nagyon fontos, mindkettőtök érdekében, hogy változtassunk ezen.

Kapcsolj ki!

A már fent említett kórházi jelenet csak az egyik első volt az én anyaságom során a kért vagy kéretlen, de általában inkább aggasztó, mint megnyugtató tanácsoknak. Úgy éreztem, semmit nem tudok jól csinálni, ha pedig a védőnőmet vagy azt a pár ismerős és tapasztalnak hitt anyukát kérdeztem, még inkább elvesztem a gyereknevelés sűrűjében. Ez a szorongató helyzet változott meg akkor, amikor felhívott telefonon egy távoli, négygyerekes ismerősöm a hogylétünk felől érdeklődve. Őbenne végül rátaláltam arra a megbízható, egyben megnyugtató hangra, akit mindig is kerestem.

Éreztem rajta, hogy nem célja a saját magabiztosságát az én bizonytalankodásom árán megerősíteni, illetve áll mögötte annyi tapasztalat, hogy bátran hihetek neki.

Tőle tanultam meg elengedni a tankönyvszerű szabályokat is. „Ha most a dzsungel közepén lennél, és felsírna a kisbabád, mit csinálnál? Dehogy mérnéd meg előtte, és biztos vagyok benne, hogy nem állnál neki a neten sem kutakodni, vagy körbetelefonálni mindenkit tanácsokért, nem igaz? Mellre tennéd, és kész.” Tudom, nem ez volt életem legmélyebb okossága, de nekem akkor a józan eszem visszaszerzését jelentette. Onnantól fogva újra képes lettem hallgatni az ösztöneimre, elhittem, hogy pont elég jól csinálom, amit kell, a gyerekemnek az a legjobb, ha belazulok, és vele együtt felvéve a ritmust elkezdem jól érezni magam a bőrömben, illetve megpróbálok se nem szorongani, se nem összehasonlítgatni magunkat más családokkal.

Szóval, szembemenve a saját útmutatásommal, mégiscsak adnék én is egy kéretlen tanácsot: ha még kezdő anyuka vagy, és szükséged van valakire, aki fogja a kezed, ne egy idegzsába barátnőt, egy ismeretlen arcokból álló anyukafórumot vagy egy kézikönyvszagú szakembert válassz, hanem olyan valakit, aki kellő nyugalmat árasztva magából, megerősít abban, hogy mindent jól csinálsz. Hogy pont elég jó vagy. Ha meg ezek után is kételyeid lennének magadban, akkor nyugodtan kapcsold le az internetet. Az nekem mindig be szokott válni.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció