–

A címbéli mondattal dédapám ugratta 1887-es születésű cirkuszos sógornőjét, aki a második világháború alatt költözött be hozzájuk, addig járta a világot. Az ötvenes években már nyolcan laktak együtt, három generáció, és míg a fiatalok dolgoztak, Nene, a nyugdíjas artista zsonglőrködött a háztartásban, nevelte a gyerekeket, és gondozta betegeskedő nővérét.

Ez a nő, aki anyukám minden gyerekkori történetében szerepel, az idők folyamán olyan éteri alakká vált a privát mitológiánkban, mint József Attila Mamája a köztudatban: teregetett ő is a (nyáron darazsakkal teli, télen dermesztően hideg, de számomra is szörnyen izgalmas) padláson, miután kimosta mindenki szennyesét, ágyneműjét az udvaron, a dézsában.

Én nem ismerhettem már, de azt mondják róla, szívós, erős asszony volt, nehéz sorssal, háborús özvegységgel, sok nélkülözéssel

Viszont szerencsénkre nem kérgesedett meg a lelke, csak a tenyere. Szeretni anyukám tőle tanult, ő nevelte, az artista, akinek nem született gyermeke, mégis anya lett anyám által.

Nem emlékszem, mikor került hozzám a kép az Edmondo csoportról, de most, hogy cirkusz témában olvasgattam, eszembe jutott ez a régi, több mint százéves fotó, és megkerestem. A Városligetben készült, és nézd csak, a mi Nenénk, alias Okrona Anna, művésznevén Henriette Reburg (első férjének Gruber Gyula volt a neve, innen a szójáték) jobbról a harmadik alak, a copfos fiatal nő!

Itt is látszik, hogy nem volt éppenséggel filigrán termet, nő létére „untermann”, tartó-elkapó ember volt ebben a legendás ugrócsoportban (mint nálunk valamennyi nő a családban, csak immár a házi cirkuszban).

Jobboldalt a harmadik Okrona Anna, művésznevén Henriette Reburg

Utánanéztem a fotó eredetének, és kiderítettem, hogy Edmondo valójában nem más volt, mint Göndör Ferenc, aki fantasztikus „Schleuderbrettjével” (ugródeszkacsoport) bejárta a világot, a második világháború után pedig négy éven át, az államosításig a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója volt.

Találtam a neten egy két évvel korábbi plakátot, is, amely Steinhardt Géza Rákóczi úti (63-as szám) mulatójába invitálja a nagyérdeműt az „Trouppe Edmondo” műsorára. (A kabarészínházas Steinhardt úr elképesztően izgalmas, a nyilasok által a Dunába lövéssel megkurtított élete is kész regény, de róla majd máskor!)

Forrás: Wikipedia

Most inkább idézzük meg azt, milyen tarka, zsibongó forgatag volt a Városliget a múlt század elején,

ahol az artisták oly sűrűn megfordultak, köztük a mi Nenénk is, már amikor nem külföldön vendégszerepeltek!

Az egykori „Városerdő” mocsaras, homokos területét a XVIII. század végén kezdték parkká alakítani: 1795-ben nyílt meg itt az első vendéglő, és ez lett a világ első, bárki által látogatható, nyitott parkja. 1832-ben már volt itt mindenféle szórakozási lehetőség, korcsolya- és lóversenypálya, és pár évtizeddel később a kedvelt ligeti látványosságok közé tartoztak az állatkertben megnézhető, különféle népcsoportokba tartozó (fekete bőrű, ázsiai stb.) emberek (sic!).

A látogatókat ekkor már (1870-től) földalatti szállította a Városligetbe. Éttermek nyíltak sorra, és megjelentek a mutatványosok is: vándortársulatok, bohócok, artisták szórakoztatták a sétálókat a parkban.

A vurstli első állandó cirkuszát egy modenai születésű, sánta, öreg, imádni valóan zseniális bohóc, Giuseppe Baroccaldi hozta létre 1871-ben: ponyvából és deszkából építette fel a sátrát (korábban a cirkuszi porondot csupán egy vastag kötél választotta el a többi mutatványostól a vurstliban). Baroccaldi cirkuszáért megvadultak a pesti gyerekek – szerencsére olcsó volt a jegy –, és az alapító halála után is működött Néparéna néven egészen 1938-ig.

Baroccaldi ponyvacirkusza a Városligetben, 1906-ban – Forrás: Balogh Rudolf / BTM Kiscelli Múzeum gyűjteménye

De időközben létrejött egy állandó cirkusz az állatkertben is, majdnem ott, ahol most van.

Azért hozták létre, mert az 1866 óta létező állatkert nagyon szegény volt, és hogy javítsanak a helyzetén, a vezetői látogatócsalogató látványosság gyanánt idomított állatokat, óriásokat és törpéket, sziámi ikreket és akrobatákat szerepeltettek, vándorcirkuszokat fogadtak.

Wulff Ede lovardájának műsorfüzete, 1898 – Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

Köztük a holland Wulff Eduard (pestiesen Ede) idomított lovakkal utazó-fellépő társulatát. Nagy sikerük volt, és a főváros 1889-ben megbízta Wulff Edét, építtessen és működtessen egy állandó cirkuszt az állatkert területén. Így készült el az 1897-es brüsszeli világkiállításon bemutatott modell nyomán az akár 2290 embert is befogadó (!) legendás „tűzbiztos” bádogintézmény, szétszedhető fémvázzal, hullámbádog falakkal.

Wulff Ede bádoglemez borítású cirkusza – Fotó: Élet a régi Városligetben, Budapest, 2013

A cirkuszt az 1900-as évek elején az orosz származású Beketow Mátyás (alias Matvej Ivanovics Beketov) vette át,

na ő se semmi fazon volt! Bohócként kezdte, malacidomárként folytatta cirkuszi pályafutását, majd átnyergelve a lovakra befutott. Bejárta Európát, és igazi cirkuszi szaktekintélyként, valamint sikeres vállalkozóként került Budapestre, ahol bérbe vette a fővárostól a Városi Cirkuszt, azután a Lendvay–Bajza utca sarkán letelepedett, és családot alapított (háromszor is, és mindig artistát vett el). A cirkuszt 1908-ban saját költségén 80 méterrel arrébb rakatta, felújította, majd felvirágoztatta: világszínvonalú produkciókat szerepeltetett benne.

A nyitóelőadáson például tizenöt jegesmedvét vonultattak fel, lovakat, zebrákat, elefántot, de láthattak a nézők lovas akrobatát, légtornászt és még egy negyvenfős balettegyüttest is.

Az új épületben volt villanyvilágítás, három méter mély medence a vízi revühöz, és modern raktárak.

A cirkusz dübörgött, ám a háború után egy időre államosították, és bár Beketow visszaszerezte, nem tudta a színvonalat visszatornázni a háború előttire. Feltehetően anyagi nehézségei miatt 1929-ben egy dunai személyszállító gőzhajóról (úgynevezett kofahajóról) a vízbe vetette magát.

Beketow-circus, 1919 – Forrás: Nok Gyula felvétele, BTM Kiscelli Múzeum gyűjteménye

Röviden a folytatás (mely egyébiránt hosszú és szövevényes történet, maradjon máskorra!): Beketow halála után a fia vette át a cirkusz irányítását. A második világháborúban az épület megsérült, de helyreállították, és 1966-ig folyamatosan működött. Helyén épült fel 1971-ben a ma is látható épület, amely Közép-Európa egyetlen kőcirkusza.

És mi történt Nenével, aki ennek az egész kutatás-írásnak a múzsája?

Nos, ő, mint már mondtam, a második világháborúig artistaként dolgozott, járta a világot, volt külföldön is, Bulgáriában, Romániában biztosan, ennyit tudunk – egyelőre. Ezután, ezt is írtam, a testvére családjánál telepedett le, és az egész família „untermannja” lett. Anyu azt meséli, volt egy hasonlóképpen nyugdíjas artista barátnéja, a Virág néni, aki szintén Erzsébeten lakott, és összejártak Nenével nosztalgiázni. Volt, hogy átvitte hozzá anyukámat is, amikor még kicsi lány volt, és, ha elfáradt a gyaloglásban, a nyakába vette, úgy cipelte, mint annak idején a porondon a társait. De nekik valószínűleg nem énekelte Zerkovitz Béla édes kis kupléját, az Én és a holdvilágot, mint a mamámnak hazafelé.

„Én és a holdvilág
Két finom mákvirág
Kettesben ballagunk
Az éj a nappalunk
Két ily jó cimbora
Nem volt ám még soha
Mint én s a holdvilág, a holdvilág.”

Nenének hosszú élete volt, megérte a nyolcvanat, és bár a manézs már rég elfelejtette a nevét, a halála után ötvenöt évvel mi, a családja még sokszor emlegetjük, habár csak anyám és nagynéném ismerte személyesen. De az alapján, ahogyan anyukám beszél róla, azt remélem, ha majd egyszer nekünk is ugranunk kell, ő fog elkapni mindannyiunkat valahol.

Kurucz Adrienn

Mi mindent láttak őseink a cirkuszban?

Nem egészen azt, amit mi.

Kezdjük talán ott, hogy a modern cirkusz a XVIII. század utolsó harmadában alakult ki Angliában. A vásári komédia három nagy ága (bohózat, állatidomítás és akrobatika) olvadt össze (Philip Astley-nek köszönhetően) egy műsorrá.

Az első cirkuszok Londonban és Párizsban színházakra, operaházakra emlékeztettek, a színpad előtt volt a manézs, és az előadások legnagyobb részét akkor még lovas produkciók tették ki (a manézs szó is kábé fedett lovardát jelent). A műsor később folyamatosan változott, újabb és újabb zsánerek születtek. A cirkuszt benépesítették a zsonglőrök, akrobaták, táncosok, árnyjátékosok, kígyóemberek, bohócok, tűznyelők, kötéltáncosok, kínai hajművészek. A trapézt például 1859-ben találták fel, vadállatokat pedig a XIX. század második felétől léptettek fel. Az állatszámok leggyakoribb szereplői voltak: a kutya, a szamár, a medve, az elefánt, a majom és a jegesmedve. (Idomárokat csak a legnagyobb cirkuszok szerződtettek.)

Az 1830-as években Pesten, majd vidéken is divatba jött a cirkuszba járás, sorra alakultak a vándorcirkuszi társulatok, az első világháború előtti évben már 52 cirkusz fordult meg az ország közel ezer helységében.

A világ leghíresebb társulatai vendégszerepeltek nálunk, 1901-ben például a legnagyobb látványosságként az amerikai Barnum & Bailey (későbbi Ringling) lépett fel Budapesten, majd vidéki helyszíneken: a 12 ezer személyt befogadó, határbócos nagy sátorban egyidejűleg három manézsban láthattak az emberek artistaprodukciókat, a melléksátrakban pedig torzszülötteket mutogattak.

Körülbelül száz évvel ezelőttig a cirkuszműsor végén úgynevezett „pantomimek” voltak: azaz artistákkal és állatokkal bemutatott jelenetek. Irodalmi művek (például Shakespeare-drámák), hősköltemények néma adaptációi, romantikus, izgalmas, egzotikus cirkuszi darabok.

A mai tradicionális cirkuszműsor egymástól független számokból áll, amiket azonban egyfajta tematika szerint állítanak össze, de ma is szoktak meséket, irodalmi műveket átírni porondra. Nagy hatással vannak a tradicionális műsorokra a kortárs, állatszámokat (végre!) kiiktató, leginkább a mozgásművészetre, akrobatikára alapozó újcirkuszi előadások is, amelyek az 1970-es években kezdtek divatba jönni, a műfaj nagyágyúja, a Cirque du Soleil például 1984-ben alakult Kanadában. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT