„Nem hiszek az elnyomásban!” – Interjú Vági Bencével, a Recirquel alapítójával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Érdekes, hogy amikor arról faggatnak téged, honnan származik a cirkusz iránti szenvedélyed, sosem tudsz egzakt választ adni.

Vági Bence: Pont tegnap beszélgettem erről valakivel, hogy milyen nehéz megmondani, mi az az áttörő élmény egy gyerek életében, amitől felébred benne a vágy, hogy színházzal foglalkozzon. Én ugyanis szeretem ezt a gyűjtőfogalmat használni, hogy „színház”, és ide sorolom azt is, amit mi csinálunk. Nekem a tánc, a prózai előadás vagy az opera – mind színház, és ebből a szempontból biztos meghatározó volt számomra az a sok cirkuszi előadás, amit gyerekként láttam. A nagymamámnak idén karácsonyra egy ’60-as évekbeli grafikát adtam ajándékba, ami az Állatkert bejáratát ábrázolja, fákkal, lufikkal (nagyon szép, letisztult kép) és amikor átnyújtottam neki, könnybe lábadt a szeme, mert pontosan értette, miért kapta. Nemcsak nekem, hanem neki is nagy élmény volt, amikor gyerekkoromban rendszeresen jártunk oda. Én mindössze négy–öt éves lehettem, mert hatéves koromban már Németországba költöztünk, de abban az időszakban ez egy nagyon intenzív élményem volt: havonta kétszer kimentünk a Ligetbe, délelőtt az Állatkertet látogattuk meg, délben uzsonnáztunk egyet, délután pedig cirkuszba mentünk. Akkoriban színházba még nem jártam. 

Gy. D./WMN: Később Németországban is voltál cirkuszban?

V. B.: Nem, ott a tánc jelent meg az életemben. Hatévesen kezdtem el balettozni, méghozzá úgy, hogy a szüleim elé álltam, és közöltem velük, hogy táncolni szeretnék. 

Gy. D./WMN: És ez honnan jött?

V. B.: Sehonnan. Édesapám kenuzott, édesanyám óvónő volt. Mindketten kifinomult emberek, apukám fest és szobrászkodik, de sosem tanulta. Nem volt művészi hátterünk.

Gy. D./WMN: És hová disszidáltatok?

V. B.: Wuppertalba, ami azért érdekes, mert az egyik legnagyobb XX. századi koreográfus, Pina Bausch színházának a helyszíne, és én az ő iskolájában kezdtem a gyerekbalettet. Megmaradt bennem az alakja, ahogy ott dohányzott és jött-ment az épületben. Négy és fél évig éltünk ott, aztán a rendszerváltás után hazajöttünk, és itthon folytattam a táncot.

Érdekes módon tízéves koromig mindkét dolog megjelent az életemben, ami a mai napig foglalkoztat: a cirkusz és a tánc.

Huszonéves koromig táncoltam, a cirkusz pedig szinte akadémikus úton szivárgott vissza az életembe: amikor koreográfusként diplomáztam, a szakdolgozatomat a kabaré és a varieté történetéből, azon belül pedig a cirkuszi karakterekről is írtam. Éveken keresztül kutattam Párizs, Budapest és Berlin kabarévilágát – nem véletlen, hogy a Recirquel egyik előadása a párizsi éjszakai életben játszódik. A varieték annak idején sok cirkuszi elemet használtak, ezeket hoztam vissza én is a magam által rendezett előadásokban. De akkor még nem jutott eszembe, hogy artistákkal dolgozzam, csak táncosokkal próbáltam megidézni Fellini világát és a kabarék hangulatát. Aztán egyszer csak megszületett a fejemben az ötlet, hogy mi volna, ha készítenék egy előadást artistákkal. 

Gy. D./WMN: Előtte akkor hivatásos táncos voltál?

V. B.: Igen, és arról voltam ismert, hogy jól tudtam eszközökkel bánni. Ha a kezembe adtak, mondjuk, egy széket, akkor életre tudtam kelteni. Ezáltal az artistákat is jobban értem, hiszen ők eszközökhöz vannak kötve. (Ők úgy hívják az eszközeiket, hogy requisite.) Szóval mindennek, amit most csinálok, el volt ültetve a magja bennem. Emellett táncosként megtanultam, milyen az itthoni rendszer, milyen nagy mesterektől tanulni…

Gy. D./WMN: Pedig Angliában jártál egyetemre, ugye?

V. B.: Igen, Liverpoolba mentem továbbtanulni, de előtte itthon Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János tanítványa voltam. Aztán egyszer csak azt éreztem, itt már mindent megtanultam a színpadi táncról, amit lehet, Bob Fosse (az egyik leghíresebb amerikai koreográfus, a Cabaret és a Mindhalálig zene című filmek rendezője – a szerk.) stílusáról pedig még többet akartam tudni. A Liverpool Institute for Performing Artsban azt tetszett, hogy nemcsak táncosokat képeztek, hanem előadások létrehozására buzdítottak.

Én már gyerekként is színházat rendeztem otthon, jegyeket gyártottam hozzá, ültetést csináltam, édesanyám nem is értette, honnan költözött belém a színház szelleme. Egyszerű alföldi parasztcsalád volt a miénk, a dédszüleim még földművesek voltak. 

Gy. D./WMN: De azt hallottam, hogy a testvéreid is művészek lettek.

V. B.: Igen, az egyik bátyám belsőépítész, a másik saját kávézót csinált, a nővérem pedig nemzetközi hírű ékszertervező, a világ top 50 ékszertervezője között tartják számon. Nagyon jóban vagyunk egymással, és a szüleink mindannyiunkat támogattak. Bármit kitaláltunk, abban mögénk álltak. Nem mondták nekem, hogy „Ne legyél táncos, fiam. Hogy fogsz így megélni?”.

Gy. D./WMN: A fiatal artistákkal hogy kezdődött a kapcsolatod? Be lehet sétálni a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolába, és bárkivel szóba állnak?

V. B.: Más irányból indultam: először a Szigetet kerestem meg azzal, hogy miért nem fektetnek nagyobb hangsúlyt a magyar alkotókra, miért csak egy csomó külföldi társulatot hívnak meg. Mondtam, hogy van egy egyedülálló artistaképző intézetünk – ami a legrégebbi ilyen intézmény Európában –, miért nem nekik biztosítanak fellépési lehetőséget? Először az volt a válaszuk, hogy mert nem igazán színpadképesek. Aztán egy évvel később újra megkerestem őket, és azt mondtam: adjanak nekem másfél hónapot, és csinálok velük egy előadást. Tudtam, hogy ezekből a srácokból sokkal többet ki lehet hozni, mint amit elképzeltek róluk. 

Végül adtak egy szabad szemmel nem látható összeget, én meg azt mondjam: jó, akkor beleteszem a saját pénzem, csak nézzük meg, mire megyünk. Így kerestem meg végül az artistaképzőt, hogy a Sziget már legalább a szándék szintjén mögöttem állt, és ezután az iskola is mellém állt. Bementem megnézni néhány vizsgát, és elmondtam, kikkel tudnám elképzelni a műsoromat.

Megszületett a produkció, és a többi már történelem. (Nevet.) De tényleg olyan nagy siker lett, amilyenre nem is számítottunk. Mindenki azt kérdezte, kik ezek, honnan jöttek? Szóbeszéddé váltunk.

Valamivel később felhívott Gerendai Károly, hogy mit szólnék, ha a Sziget 20. születésnapján nem valamelyik nagy külföldi zenekar lenne a sztárvendég, hanem mi. És arra az eseményre meg volt hívva a magyar kulturális élet krémje. A show után odajött hozzám Káel Csaba (a Müpa igazgatója) és Vitézy Zsófia (akkoriban a Tavaszi Fesztivál igazgatója), hogy „hozzunk össze valamit” nekik is. 

Gy. D./WMN: Honnan jött a nevetek?

V. B.: Az első előadás címe volt, és a recycle szóból képeztük. Azt akartuk kifejezni, hogy újragondolunk valamit, de arra is utalt, hogy újra rajzoljuk a kört, ami a cirkusz legősibb formája. Hát, az biztos, hogy ma mást nevet adnék neki, de már nem tudok mit csinálni. Az akkori, gyerekcipőben járó előadásunk neve ránk ragadt. Mire felmerült, hogy le kéne cserélni, már mindenki ezt használta.

Gy. D./WMN: A cirkusz az elmúlt időkig egy elavult, ósdi, levitézlett műfajjá vált, amit a Cirque du Soleil tudott megújítani és tett megint fényessé, vonzóvá. De azt, hogy a cirkuszi attrakciók egy narratívára vagy történetre vannak felfűzve, ki találta ki? Ez volt a Reciquel találmánya? 

V. B.: Nem gondolom, hogy a klasszikus cirkusz ósdi vagy elavult lenne. A cirkusz mágiája örök és teljesen mindegy, hogy hagyományos, vagy színházi cirkuszról beszélünk, hiszen a lélegzetelállító tudás mindkettő közös alapja. A cirkusz a fénykorát élte a XIX. század végén és a századforduló környékén. Olyan szórakozási forma volt, amire cilinderben, frakkban jártak a férfiak. Különleges varázsa volt, mert olyan dolgokat lehetett ott látni, amiket másutt nem: egzotikus állatokat és olyan nem mindennapi kinézetű és képességű embereket, akikről egyébként csak a mesékben hallhatott a közönség. A korabeli cirkuszintézmények gigantikus méreteket öltöttek, mígnem megjelent a filmvetítés a mozivásznakon.

A film megjelenésével már nem kellett többé az embernek cirkuszba menni ahhoz, hogy szuperhősöket lásson.

Ez megosztotta a piacot, csökkenni kezdett nemcsak a cirkusz, de más előadóművészetek iránt is az érdeklődés. A legnagyobb veszteség a sok, akár tízezer fős sátorral utazó cirkuszokat érte. Párhuzamosan az egyre szigorodó állattartási törvényekkel csak néhányuk tudta megtartani korábbi rangját. 

Ilyen nehéz időszakban természetes, hogy a megújulás lehetőségeit keresi bármely művészeti forma. A Cirque du Soleil is ekkor érkezett és egy jelentős állami támogatás segítségével a régi tradíciókat alapul véve, azonban az állatok kivonásával, a világ egyik legsikeresebb művészeti vállalkozásává lett. A Soleil mellett viszont fontos megemlíteni azokat a klasszikus cirkuszi birodalmakat, mint többek között a Circus Krone, a Knie, a Roncalli vagy a Bouglione, akik a hagyományok teljes megőrzésével együtt is képesek voltak a megújulásra. Ezek az intézmények élharcosai a tradicionális cirkuszkultúra fennmaradásának, ami ennek a műfajnak bölcsője. Ők még fenntartják azt a cirkuszromantikát, amit Ady és Karinthy verseiből, Picasso és Modigliani képeiről ismerhetünk.  

Gy. D./WMN: Akkor mi az, amiben a Recirquel újat hozott? A valós érzelmek?

V. B.: Nem állítom, hogy senki nem csinálta ezt korábban. Montreali, svéd, ausztrál, angol cirkuszok már próbálkoztak vele. Volt, amit láttam is az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon. A karakterépítést egy ukrán színházművésztől tanultam, de ugyanaz a lényege, ami minden színházi produkciónak: hogyan lehet őszinte érzelmekkel létezni a színpadon. Ehhez rendezőnek kell lenni, mert rá kell érezni, hogyan lehet egy másik emberrel pszichológiailag bánni. Biztos nem én vagyok egyedül, aki elő tudja hívni belőlük azt az érzelmi többletet, ami bennük van, de azt tudom, hogy nagyon szeretnek velem dolgozni azok az artisták is, akik külföldről jönnek. Amikor a FINA záróeseményét készítettük, mindenki zokogott a búcsúzáskor. 

Gy. D./WMN: Mert nyilván még sincsenek sokan, akik ezt ki tudják hozni az artistákból.

V. B.: Biztos vagyok benne, hogy akadnak mások. Én nagyon szeretetközpontúan dolgozom. Nem hiszek az elnyomásban és a fentről lefelé irányított folyamatokban. Mi csapatban dolgozunk, és az artistáink fele már más kreatív területen is kipróbálta magát: koreográfusként, rendezőasszisztensként vagy épp díszlettervező asszisztensként.

Sosem sajnáltam a tudást továbbadni, nem félek ettől. Ha valaki attól tart, hogy lenyúlják az ötleteit, az rég rossz.

Nekem azt mondta egy mesterem, Fekete Katalin filmes, aki sajnos már nincs közöttünk, hogy „aki tehetséges, az tehetséges”. Sok embertől kaptam útravalót, mindenkitől mást: Zoboki Gábor építésztől például az építészet és az opera szeretetét (az elmúlt hat évem csak arról szól, hogy operát vagy építészetet nézek), Fekete Katalintól meg a filmtörténetet. Mindig voltak az életemben olyan emberek, akik belém öntötték a tudást, és ez iszonyú szerencse, mert még az egyetemen sem tanítanak így, ilyen szeretettel. Ezek aztán elkezdtek bennem egyesülni, és hozzásegítettek ahhoz, hogy komplexebben tudjak gondolkodni.

Nagyon fontos a műveltség egy fiatal rendező számára, szinte elengedhetetlen. Az az egoista gondolkodás, hogy „csak az én ötletem, csak az én művészetem létezik”, nagyon rossz irány.

Én nem magamról készítek előadásokat, hanem univerzális nyelven próbálok fogalmazni. A My Land például hét ukrán artistaművész sorsából inspirálódott, mégis mindenütt érthető, mert a magja egy közös emberi érzés, gondolat: a földtől való elszakadás, a gyökereink keresése. Vagy most például egy 100 éves cirkuszi családtörténetbe kezdtem a müncheni Krone cirkusz felkérésére, és ennek a négygenerációs családnak a sorsába élem bele magam. Ilyenkor úgy érzem, én is része vagyok a történetüknek. 

Gy. D./WMN: A színpadra vitt érzelmek mellett van még egy újítása annak, amit csináltok a Recirquelnél: hogy az artistáknak állandóan meg kell újulniuk, nem járhatják ugyanazzal a számmal a világot. Erre hogyan válnak képessé, amikor egy-egy mutatványt évekig kell gyakorolni? 

V. B.: Ez szerintem olyan, mint a hegymászás vagy bármilyen élsport: szenvedély. Muszáj fejlődni és kifelé tolni a határokat. Csak ezt mi most már nem feltétlenül a mutatvány fejlesztése terén csináljuk, hanem egy új műfaj megteremtése felé indultunk, amit úgy hívnak: cirque danse, vagyis tánc-cirkusz. Ez tulajdonképpen nem más, mint az én gyerekkorom. 

Elkezdtem olyan artistákat keresni, akik képesek táncolni, és olyan táncosokat, akik képesek artistamutatványra is. Ott van például Zsíros Gábor kortárs táncos, aki most már nem artistáskodik, hanem igazi artista. Olyan komoly tartóember, hogy bárhol a világon megállná a helyét cirkuszművészként. A My Land például hét ukrán artistaművész sorsából inspirálódott, mégis mindenütt érthető, mert a magja egy közös emberi érzés, gondolat: a földtől való elszakadás, a gyökereink keresése. Mutatok egy képet ebből az előadásból.

Nézd, ebben az előadásban ez az igazi munka, hogy az arcukon megjelenjen a félelem vagy a fájdalom. Mert a színház számomra mindig azt jelenti, hogy együtt tudok érezni valakivel. 

Gy. D./WMN: Szóval nem az a lényeg, hogy milyen attrakciót tudnak bemutatni és újra meg újra valami új trükkel nyűgözzenek le?

V. B.: Mindkettő fontos. Az attrakció is fontos, mert tiszteletben tartjuk a klasszikus cirkuszi hagyományt, ismerni kell a szakmát. De a technikailag tökéletes zsonglőrmutatványt nem csak úgy lehet tovább fokozni, hogy még egy labdával több van a levegőben, hanem úgy is, hogy emocionálisan is kifejezővé tesszük a fizikai teljesítményt. A My Landben két elsőrangú zsonglőr mutatványa harccá változik, a végén már a porban fetrengenek, mint a gladiátorok. Ebben a pillanatban a trükk és az érzelmi tartalom eggyé válik, egyik erősíti a másikat.

Gy. D./WMN: Sokan keresnek téged a cirkusz világából, hogy hozd ki belőlük is ezt a minőséget?

V. B.: Mint társulat nem foglalkozunk egyes cirkuszszámok elkészítésével, sokkal inkább teljes előadások megálmodásán dolgozunk. Az általunk szőtt produkciókban az artisták személyes történetei központi szerepet foglalnak el. Ez sokszor kihívás egy klasszikus cirkuszból érkező artistaművésznél, akinek az elsődleges célja a szórakoztatás, lenyűgözni a közönségét, ami egyébként nagyon nem kis feladat. Azonban nálunk fontos az érzelem közvetítése, a lélek megmutatása is. A közönség csak így képes az ámulatba esésen túl azonosulni, együtt érezni a cirkuszművészekkel. Nekünk márpedig ennek az együtt-érzésnek a megteremtése a célunk. Fontos, hogy ez csak akkor lehetséges, ha nem erőltetünk senkire semmit, csak felszínre segítjük azt, ami benne van. Hogy mindenki abban nőjön nagyra, amiben ő jó.

Gyárfás Dorka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN