Csepelyi Adrienn: „Az ország padlójáról nem a mi dolgunk felmosni a kutyavért”

–

Éreztél-e már kutyacsontot sebes bőr alatt? 

Érezted-e már a rothadó hús szagát – élő állaton? 

Érezted-e a nyüszítő rettegést, amely minden emberi mozdulatnál úgy szakad ki a cseppnyi tüdőkből, ahogyan a hús szakadt fel azelőtt a véresre vert kutyakölykök testén?

Éreztél-e már fekáliával kevert húgyszagot, amelyet rég kimostál már mindenből, csak az emlékeidből nem, mert azokból nem sikerült? 

Érezted-e már, milyen végigsimítani a kérgesre keményedett bőrt a kihullott szőr helyén? Érezted-e, hogy az se baj, úgy is szép, ha nem nő vissza? 

Érezted-e, hogy bármit megadnál még egy közös napért vagy akár csak két percért, amíg a szemébe nézhetsz annak, aki a kezedbe adta a mancsát és a szívét is?

Érezted-e valaha, hogy bele kell őrülnöd a fájdalomba és a tehetetlenségbe, mert nem bírod helyrehozni, amit más emberek műveltek az állattal, akit szeretsz?

Éreztél-e már igazi, valószínűtlenül valódi hálát csak azért, meg megpróbálod jobban csinálni, mint az, aki kidobta, rugdosta, hagyta, hogy éhezzen és reszkessen?  

Emeltél-e már fel állatot, amely annyira sovány volt, hogy üvölteni tudtál volna?  

Megmondom én, hol a súlya a halálra éheztetett, láncra vert, itatóba fagyott jeget nyalogató kutyáknak: azoknak az elegáns tollában, akik nem írnak alá semmit, ami segítene. 

Azokéban, akik nem nyújtanak be törvényjavaslatokat, nem csoportosítanak át forrásokat, nem írják bele a tantervekbe, mi az a felelős állattartás és a törvénykönyvbe, hogy ki a felelős azért, hogy ennek szabályait mindenki, de tényleg mindenki betartsa és betartassa. Azokéban, akik félrenéznek. Akik nem tesznek feljelentést – és azokéban, akik pénzért mást írnak iratokra, állatorvosi papírokra, mint a valóság. 

Akik nem emelnek se így, se úgy, azok lopták el a kutyacsontvázakból a szívdobogást.

Nem kérem, hogy fogadj örökbe bármilyen állatot. Nem kérem, hogy virrassz át éjszakákat bevizesedett tüdők zaját hallgatva. Nem kérem, hogy tályogot tisztíts ki, hogy félig vak szemekbe csepegtess műkönnyet naponta ötször, vagy állandó injekciózás és fertőtlenítés legyen az életed. Nem kérem azt se, hogy vért takaríts a nappalid padlójáról.

De az ország padlójáról nem a mi dolgunk felmosni a kutyavért. Ahogyan azt se mi tudjuk megakadályozni, hogy örökké megkínzott, kizsigerelt, elhanyagolt állatok vérében tocsogjunk.

Nem érdekelnek a kifogásaid. Nem érdekel a magánrepülőd, az ékszered, a tendered, nem érdekelnek a millióid. A felelősséged érdekel: hogy jusson oda is, ahol megállítható a fájdalom. Ahol ételt, tudást, meleget jelent. Ahol emberek már eddig is a sajátjukból adtak az állatokért: a saját pénzükből, erejükből, idejükből és egészségükből.

Nem érdekel, miben hiszel. A fájdalom, a kegyetlenség nem lehet a hited akkor sem, ha nem értünk egyet semmi másban. 

Nem érdekel, szereted-e az állatokat. A szenvedést az se érdemli, akit nem szeretsz. Az pedig, hogy megtanuljunk végre jól szeretni ebben az országban, a legfontosabb tudás, amelynek jelenleg híján vagyunk. 

Nem az szeret jól, aki meghúzza a hajad. Nem az szeret jól, aki üt-rúg. Az nem szeret jól, aki láncra ver, harcoltat, ész nélkül szaporít, és az sem szeret jól, aki tárgynak, eszköznek tekint. 

Jól szeretni: ott lenni a szükségben. Adni, amikor kell – de nem csak akkor. Adni csak úgy. Hogy ne legyen szükség.

Jól szeretni: gyógyítás. Sebet, lelket, gennyes keléseket testeken és apparátusokban.

Ha kell, szikével és sebfertőtlenítővel, ha kell, simogatással. Jól szeretni: ivartalanítani és megtanítani, miért fontos ez. Magunkba nézni és belátni, ha nekünk nem fér bele egy háziállat. Jól szeretni: engedni, hogy akik értik, tapasztalták, tudják és érzik, méltó körülmények között tehessék a dolgukat.

Jól szeretni: lehajolni. Felemelni. Érezni a súlyát. 

Jól szeretni – országot, népet, embert, kutyát, macskát, tájat, természetet – felelősség.

Munka is, igen. 

Jól szeretni: tudni, mikor, meddig és miként gondoskodunk egymásról. Mindenkiről. Akárhány lába is van a másiknak. 

Csepelyi Adrienn