A „cirkusz” örök, mindegy, hogyan nevezzük – Ma van a tévé világnapja
Amikor azt mondjuk, hogy a tévé haldoklik, akkor a klasszikus, lineáris televíziózásra gondolunk, vagyis hogy az emberek adott időben leülnek a készülék elé, és valamennyien egyszerre nézik ugyanazt – vagy azért, mert az éppen akkor történik, vagy azért, mert éppen akkor adják a tévében. Ám amikor az alfa generációs gyerekeim mondják azt, hogy tévé, akkor ők a Netflixre, az HBO GO-ra, a YouTube-ra és a csatornák által szolgáltatott műsorra gondolnak egyszerre. Sőt, még azokat a tartalmakat is beleveszik, amiket a streamingszolgáltatók megjelenése előtt illegálba letöltöttek a kedves szüleik (shame on us). Amikor megkérdezik, hogy mi a szakmám, akkor evidens, hogy azt mondom: tévés vagyok – akkor is, ha aktuálisan elsősorban netre készítek műsorokat. És ahogy körbenézek a WMN videószerkesztőségében, többen voltunk előbb „tévések”, és lettünk aztán „netesek”. Na, akkor most mi is van a tévével? Tóth Flóra jegyzete a televíziózás világnapjára.
–
Vannak állandó dolgok a világban, például a hülyeség
A tévé agóniájáról és csúnya végéről általában olyan kontextusban hallunk, hogy „végre”, „én amúgy sem nézek tévét”, és „itt az ideje, hogy a sokkal minőségibb netes/streamingtartalmak legyenek elérhetők”. Ilyenkor igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, de a szemöldököm azért felszalad. Igényes netes tartalmak? Mármint ti, akik ezt mondjátok, jártatok már a YouTube-on? Vagy belepörgettetek úgy igazán a Netflix kínálatába? Értem én, hogy vannak minőségi tartalmak IS. Pont úgy, ahogy a tévében is, amit, ugye, divat szidni. De azért a YouTube tele van videókkal, ahol emberek egymás pattanásait nyomogatják ki, és akkor tényleg csak a felszínt kapargattam meg (szó szerint). A Netflixen óriási sikerrel fut az Ellenállhatatlan kísértés, ami arról szól, hogy dögös, fiatal szingliket összeterelnek, és az nyer, aki nem szexel. Ez aztán egészen más minőség, mint a Survivor vagy a Ninja Warrior (csak hogy mindkét nagy hazai csatornáról említsek egyet)! Persze, valószínűleg több pénzből és szakmai szempontból jobb minőségben készülnek az utóbbiak, de aki szidja a Való Világot, annak – feltételezem – nem a kamerák szögével és a műsor technikai megoldásaival van gondja. Szóval ez a tartalom (amúgy óriási sikerrel fut, mondanom sem kell) gyakorlatilag ugyanaz. És ugyanakkora az igény is rá.
Bevallom őszintén, nem igazán hiszek a tévé népművelő hatásában.
Ezt csak azért merem kicsit pofátlanul kimondani pont a világnapján, mert amúgy a szórakoztató hatásában nagyon is hiszek. Biztos vannak, akik minden szabad percükben az Eltűnt idő nyomábant olvasgatják felváltva a Háború és békével, de szerintem nem bűn valaminek a létezése, ami pusztán szórakoztató. Nem mély, nem mondja meg, hogyan élj, nem ad életre szóló emléket és élményt, viszont feldob egy-két órára. És ez mindenkinek más – igen, vannak olyanok is, akik azt szeretik, amire divat fanyalogni. Ez kicsit olyan, mint a vattacukor – én személy szerint undorítónak tartom, és nem értem a létezését, ráadásul nem is egészséges, de látom, hogy sokan szeretik. Szívük joga.
De azt azért, gondolom, senki nem feltételezi, hogy ha a vattacukor egyszer eltűnne, akkor a rajongói azon nyomban átállnának a répára. Ugyanilyen feltételezés szerintem azt képzelni, hogy ha a tévében úgynevezett „értelmes” műsorok mennének, akkor az emberek okosabbá válnának tőlük. Főleg, hogy ahogy répát is lehet kapni, úgy értelmes műsorokhoz is hozzá lehet jutni, pontosan ugyanott, mint a kevésbé értelmesekhez, vagyis a lineáris tévéadásokban (amik tele vannak tematikus csatornákkal, amelyeken dokusorozatok mennek vagy éppen régi filmek), a YouTube-on és a streamingszolgáltatóknál. És ha a „hagyományos” tévéből eltűnnének a gyakran rossz példaként emlegetett valóvilágok, akkor az emberek mennének a YouTube-ra pattanáskinyomást nézni. Vagy a TikTokra.
Teljesen mindegy a felület, szerintem már évtizedek óta stagnál az igény a tartalmasnak és az üresnek tartott műsorok arányában. És a szolgáltatók (mindegyik) nem tesznek mást, mint ezt kiszolgálják. Mert a kereslet határozza meg a kínálatot, nem fordítva.
És tudom, hogy most nem leszek népszerű ezzel a kijelentéssel, de úgynevezett „igénytelen” műsort készíteni ugyanakkora tudást, szakértelmet és energiát igényel, mint úgynevezett igényes műsort csinálni. És ezt azért tudom, mert mindkettőt csináltam már, és a munka valójában ugyanaz volt. De még a cél is.
Ugyanazok fogják ugyanazt csinálni ugyanazoknak, csak más adatátviteli megoldással
Ma már a legtöbb streamingszolgáltató épít a helyi gyártású tartalmakra. Nemcsak filmek, de dokumentumfilmek és sorozatok is készülnek még itt, nálunk is, amiket aztán nem a tévében nézhetünk meg, hanem valamelyik streamingszolgáltató kínálatában. És szerintem ez szépen, lassan elvezet oda, hogy vagy a jelenlegi tévécsatornák állnak át az on-demand (igény szerint nézhető) tartalmak készítésére, vagy a streamingszolgáltatók szipkázzák el a műsorkészítő embereket a saját műsoraikhoz. Tehát gyorsan el fogunk jutni oda, hogy ha véletlenül a lineáris tévézés megszűnne egy ponton, akkor sem változik valójában semmi, mert ugyanazok a szakemberek készítenek ugyanolyan tartalmakat ugyanazoknak a nézőknek. Csak lehet, hogy más adatátviteli megoldással jut el a produkció a befogadókhoz. Azzal a különbséggel, hogy tényleg akkor nézik meg, amikor akarják.
Nem véletlen, hogy a televíziózást rendszeresen hasonlítják a római kori cirkuszhoz. Mert tényleg erről van szó: le kell kötni az emberek figyelmét.
Annyira vágyják azt, hogy szórakoztassák, szórakoztassuk őket, hogy ezért képesek pénzzel, idővel vagy akár együtt a kettővel is fizetni. És szerintem sokkal fontosabb kérdés, hogy a fizetséget mennyire transzparensen kérik a szolgáltatók ezért a szórakoztatásért, mint az, hogy pontosan mi is a szórakoztatás maga. Úgyhogy azt mondom – a világnapján –, hogy a tévé marad és maradni is fog, csak mi is maradjunk, akik nézzük.
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Martin Barraud