Szabó Anna Eszter: Utálom a cirkuszt! Elköpöm! (novella)

–

Egész életét a cirkuszban töltötte. Nem vágyott soha másra, nem is nagyon tudott más opciókról. A világa a nagy sátor és a lakókocsik között húzódott. A családtagjaival ellentétben csendes fiú volt.

Büszke família volt, például némi nagyképűséggel szónokoltak mindig arról, hogy ők sosem használtak állatokat a műsoraikhoz. 

– Most bezzeg mindenki izgul, hogy mi lesz, ha nem ugrál át a tigris többé a tüzes karikán. Mi lenne?! Semmi! Jó cirkuszt kellene csinálni, akkor nem kellenének azok a szerencsétlen állatok.

Ez volt Artúr bácsi kedvenc témája. Lenézte az állatos cirkuszokat, nem tartotta valódi teljesítménynek, sőt!

– Mondhatom, szép dolog, kiölni az ösztönöket belőlük! Tisztességes eszközökkel lehetetlen rávenni egy tigrist, hogy a tűz közelébe menjen.

– lovalta bele magát, ahányszor szóba került a téma.

Úgy egyáltalán, ebben a családban mindenkinek volt valamije, amit büszkén hirdetett. Marci nővére, Rozina például azzal haknizott mindenfelé, hogy amit ők csinálnak kötéltánc címen, az valódi művészet, aminek lelke van, nem pusztán holmi bravúros koreográfiákat adnak elő a magasban.

Apja, az erőművész Gabesz is arról regélt úton-útfélen, hogy nem nagy dolog szétfeszíteni mellizmaival a láncokat. Ám feszültséget teremteni, azt megtartani, sőt fokozni a hangulatot, hogy aztán a szabadulás igazán nagy élmény legyen, na, az az igazi truváj.

– Mindenki tisztában van vele, hogy az erőművész fel tudja emelni a hordót, és ki fog szabadulni a láncok közül, senki sem ezen izgul. Az ováció azon múlik, hogy az eleje és a vége között mi történik a porondon, és ahhoz jóval több kell puszta erőnél – mondta mindig kidüllesztett mellkassal az apja.

Ez volt náluk a módi. Igazi hagyományos, családi vándorcirkusz voltak, alacsony költségvetéssel és kemény önérzettel. 

Egyedül Marci nem villogott soha semmivel. 

Ő volt a zenebohóc. Kicsit mindenki alacsonyabb rendűnek tartotta, hiszen nem volt képes vérfagyasztó mutatványokra, nem tudott szaltózni, egy keréken biciklizni sétapálcával az orra hegyén, nem tudott sétálni a kötélen, és különösebben erős sem volt.

Ő két nagy műsorszám között szórakoztatta a közönséget. Túlméretezett cipőjében bucskázva húzta elő egyik hangszert a másik után. Tudta jól, hogy nem miatta jönnek a cirkuszba, látta, hogy a szülők az ő száma közben vették elő legtöbbször a telefont. 

– Tudod, mi a te bajod, Marcikám? – kezdte el Artúr bácsi. – Hogy nincs feszültség! Úristen, a zenebohóc elbotlik? Nem tudja megfújni a trombitát? Ki hallott még ilyet?! Na de most viccen kívül. Nincs min izgulni, nincs mire rácsodálkozni, nem csoda, hogy inkább a fészbukot görgetik, amíg jön a Gabesz vagy a Rozina. Picit fel kéne dobni a számaidat! Kéne egy kis izgalom, egy kis fűszer, valami, bármi! Ne hozz ránk szégyent, Marcikám, hát még az is jobb, ha utálnak, mintha észre se vesznek! Találj ki valamit holnapra! 

A reggel a szokásosnál is forróbban indult. Marci sokáig nem nyitotta ki a szemét, nem akarta elkezdeni ezt a napot, most, hogy ilyen nyomást pakolt rá Artúr bácsi. De hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt, ki kellett lépnie a lakókocsiból. A faluban épp piaci nap volt, sokan jártak-keltek a cirkusz környékén, Rozina szórólapokat osztogatott, a délelőtti előadásra toborzott nézőket. Ilyenkor mindig a fellépőruhájában, sminkben páváskodott. A kislányok körülzsongták, közös képet kértek, mintha valami filmcsillag lenne. A percek villámgyorsan teltek, és mire Marci kettőt pislogott, már azon kapta magát, hogy veszi fel a fellépőruháját és a parókáját.

Fogalma sem volt, mihez kezd majd. Artúr bácsi pedig időnként jelentőségteljesen megveregette a vállát, rákacsintott, amitől a nyomás csak még nagyobb lett.

Elkezdődött az előadás. Trambulinon ugrálás, kötéltánc, egymás hegyén-hátán biciklizés egy keréken. Mindjárt jön az átállás. Nem volt telt ház, de azért voltak elegen. Rettenetesen meleg volt a sátorban, mindenki a szórólappal legyezte magát. Megvolt Rozina nagy ugrása a biciklizős szám végén, a pasija, a „kétajtós szekrény” Botond pedig lazán elkapta, a végén csók és nagy ölelés, ezt imádják mindig, óriási taps, füttyszó, bravó. Marci következik. Belekezdett a szokásos módon. 

Próbálta előhúzni a trombitáját, persze nem sikerült rögtön. Rángatni kezdte, és a sokadik próbálkozásra olyan lendületet vett, hogy elesett. Pár kisebb gyerek nevetett. Végre kezében a trombita, jöhet az attrakció. Próbált belefújni, nem jön ki hang… semmi. Most előadja, hogy kiköpi a tüdejét, hogy elvörösödik a feje. Már az a pár gyerek is csak ímmel-ámmal nevet. Jó, akkor rendesen megfújja a hangszert, a Macskafogó híres dallamába kezd bele. 

Néhány felnőtt fellelkesedik, tapsolni kezd. Na, talán mégsem olyan vészes ez, gondolta Marci. Most jön a dob, előhúzza azt is, előbb az egyik ütőt ejti le, aztán a másikat, megbotlik a leejtett ütőben, bukfencezve elesik. Most a szokásosnál jobban beleéli magát, mintha párbajozna a gravitációval. Egy tigrisbukfenc után összeszedte a földről a lent heverő hangszereket, majd felállt, kinézett a közönségre.

Aztán meglátta őket. A telefonozókat.

Ő itt kiköpi a tüdejét, belead apait-anyait, erre ezek telefonoznak. „Az a baj, hogy nincs feszültség!” – visszhangzott a fejében Artúr bácsi hangja.

Gondolt egyet, megindult a nézőtér felé. Hirtelen jött ötlet volt, maga sem tudta megmagyarázni. Odament a lelátó elé, fogta a trombitát, és az egyik telefonozó anyuka mellett ücsörgő hat év körüli kisfiú felé nyújtotta. A nézőtér hirtelen elcsendesült. Figyelték, most vajon mi lesz. 

A kisfiú rámeredt Marcira, aki ezúttal kicsit nyomatékosabban nyújtotta a gyerek felé a hangszert. Még mindig néma csend, mindenki várta, mi lesz. Az anyuka letette a telefont. Feszültség, várakozás töltötte meg a levegőt. Ez már félsiker, gondolta Marci elégedetten. De a pillanat varázsa tovaszállni látszott, a kisfiú nem mozdult. Így Marci dobbantott egyet, és még közelebb tolta a trombitát. 

Ekkor a kisfiú az anyjára nézett, majd vissza Marcira. És éktelen sírásba kezdett. 

Kétségbeesetten, halálra váltan, visítva sírt, a sátor nem győzte visszaverni a szívszorító hangot. Marci lefagyott. Annyit látott, hogy a kisfiú belemászott az anyja ölébe, a mellkasába fúrta a fejét, és könyörgött: „Menjünk ki, Mami, el akarok menni! Légyszi, Mami, félek. A hülye bácsi nem hagy békén, MENJÜNK KIIIIII!”

Mire Marci észbe kapott, az anya már rég kimenekítette a gyereket a sátorból, de a sírás még mindig bőven hallható volt.

„Úúúúúútálom a cirkuszt! Elköpöm! Soha többé ne hozz ide anyuuu!”

Artúr bácsi észnél volt, beküldte Botondot, a „kétajtós szekrényt”, aki felkapta a lemerevedett, sokkos állapotban lévő zenebohócot, és kivitte a porondról. Félszeg taps, nevetgélés, és már le is ereszkedett Rozina a magasból egy kötélen a következő műsorszámra. 

– Hát, Marcikám, furcsa elképzeléseid vannak a feszültségteremtésről – jött máris Artúr bácsi. – A közönség zargatása amúgy is vékony jég, na de a gyerek?! Ezért rettegnek annyian a bohócoktól, én mondom neked!

Marci nem szólt semmit. „Még az is jobb, ha utálnak, mintha észre se vesznek!” – villant be Marcinak. Hát, az anyuka és a kisgyerek most aztán észrevették. Nem tudta eldönteni, hogy még mindig a síró kisfiút hallja kintről, vagy csak a fejébe ragadt be a hang. Szédülni kezdett, leült a földre. Mi van, ha nem a feszültség hiányzik belőle, hanem a tehetség? Mi van, ha szimplán csak szar zenebohóc? Ki tudja? Az esti közös vacsoránál Artúr bácsi egész biztosan megmondja majd a tutit. 

– Marcikám, most mondd meg, volt bármi értelme ennek?!

Marci hallgatott pár másodpercig. Aztán bevillant neki a pillanat, amikor a nézőtér elcsendesült. 

– Hát… a telefont letették.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Getty Images /davit85