-

Minden nappal közelebb a halálhoz

Nincs mese, egyszer mindannyian meghalunk. És meghal körülöttünk mindenki, akit szerettünk.

Szeretem ezt időről időre tudatosítani magamban. Ezzel ugyanis átértékelődik bennem az élet, és a kapcsolatok minősége még jóval azelőtt, hogy a valódi törés átértékelné őket. Nem állítom, hogy könnyű beilleszteni a haláltudatot a mindennapokba. Gyakorolni kell, elköteleződni, végre tudomásul venni a tényt. Eleinte talán a félelem és a szorongás tart vissza ettől. Olyan ez, mint amikor valaki hosszú idő után edzésbe kezd, és feszülnek, fájnak az izmok, szalagok. Idővel aztán lazul, enyhül a feszültség, végre spárgát dob a tudat. Megtanul gyászolni és elengedni.

Mert óriási tévedés, hogy csak a hozzátartozók, az itt maradottak gyászolnak. Nem. A haldokló is gyászol.

És ha megtanulunk még életünkben gyászolni, akkor talán a halálunk is könnyebb lesz. De legalábbis a felmerülő érzelmeinket képesek leszünk elfogadással átölelni.

Félelem és rettegés

Amit nem ismersz, attól sokszor félsz. Bevallom, engem egyáltalán nem a segíteni vágyás, vagy valamiféle szent küldetéstudat terelt a hospice-hoz. Hanem elsősorban a halálfélelem. De a félelemnél erősebb volt kíváncsiságom. Voltam olyan bölcs (vagy inkább gyáva és lusta?), hogy legnagyobb félelmemet és kíváncsiságom tárgyát, a halált nem magamon és szeretteimen akartam elsőként megfigyelni, hanem másokon. Olyanokon, akik utolsó napjaikban, óráikban a társaságukba fogadtak.

Így kerültem a Magyar Hospice Alapítvány hospice tanfolyama után rögtön a Korányi Kórházba, mert tanulni valamit és aztán a gyakorlatban megtapasztalni óriási különbség, főleg egy ilyen érzékeny témában. Fejest ugrottam hát. A Korányi Kórház Polcz Alaine által tervezett Hospice-Palliatív részlege a végstádiumú tüdőrákosok osztálya. A tüdőrák az egyik legkevésbé gyógyítható rák, áttétei rendkívül gyorsan az egész testet bekebelezik. Értsd ezalatt, hogy aki odakerül, a legtöbb esetben pár napon belül távozik. Nem haza.

Sosem felejtem el az első napot, 2010. február 2-án, amikor gyalogoltam a Budakeszi határában álló kórház szép, fás parkján át az „A” épület felé. Rettenetesen izgultam, hogy mi vár majd rám. Nem is... inkább rettegtem. Legbelül kétségbeesetten kérdezgettem magamtól:

Mi a fenét keresek én itt? Mi közöm nekem ehhez? Normális vagyok?! Hát nincs jobb dolgom?! Nem elég nekem a csilivili, gondtalan életem, minek keresem a bajt?

De a lábam vitt rendületlenül, nem törődött a gondolataim és az érzelmeim csapongásával. Bementem az épületbe, majd elindultam a harmadikra. Beléptem az osztályra, és akkor, ott... sokkot kaptam.

A halál szaga

Ugyanis megcsapott a halál szaga. Szó szerint: a szaga. Lebénult a tudatom, és hogy nem fordultam azonnal vissza, az csak a sokknak volt köszönhető. Kábultan szédelegtem el a mentoromhoz, Balogh Gyöngyihez, és a beszélgetés figyelemelterelő közjátéka közben, lassan kezdtem magamhoz térni. Elsőként kötelességtudatom és a Bakokra jellemző „csakazértsemadomfel” kitartásom ébredt fel bennem. Így esély sem maradt a menekülésre.

Bátortalanul bár, mégis megkezdtem az akklimatizálódást. Az első pár alkalommal csak a nővéreknek segítettem ételt osztani, megetetni a betegeket, tenni-venni. Szépen, lassan kezdtem alkalmazkodni a miliőhöz. Egy valamihez azonban nem voltam képes hónapok alatt sem hozzászokni: minden egyes megérkezéskor a rothadó hús és fertőtlenítő kemikáliák egyvelegéből született speciális szaghoz.

Olyan volt, mint egy láthatatlan fal, amibe egyszer csak beleütközöm, és nagyon fáj. Természetesen, amikor bent vagyok, pár perc elteltével az agyam leállítja az undorkeltést.

Mintegy elfogadva, hogy semmi értelme undort generálnia, mert nem fogok elmenekülni innen.

És valóban nem menekültem el. Bár minden egyes alkalommal lepörögtek – mintegy mantraként – az első napi kérdéssorozatok, miközben sétáltam át a parkon odafelé. Visszafelé azonban már békés és nyugodt voltam. Üres, a szó legnemesebb értelmében.

Mi történt odafent?

Sikerült a körön maradni. Nem a körön belül, túlságosan bevonódni és átvenni a szenvedést. És nem a körön kívül, mintegy személytelen távolságtartással elvégezni a feladatot.

Pont a körön maradni, vagyis empátiával, jelenléttel és figyelemmel az emberre fókuszálni, így oldva a magányt, a zavarodottságot, a rettegést, a fájdalmat és az apátiát.

Őszinte kíváncsisággal figyeltem, mint egy kisgyerek, alázattal megéreztem és elfogadtam a másik rezdülését. Mint egy bölcs aggastyán, ám mindezt egy fiatal nő képében és személyiségével. Sikerült.

A körön maradtam akkor is, amikor valaki minden egyes nap őrült vágyakozással, groteszk sminkben fodrászért könyörgött, hogy rendben legyen a frizurája. Vele tudtam a múltjáról beszélgetni.

A körön maradtam, amikor valaki egyetlen szó nélkül a teraszon ücsörgött egész nap, és csak bámult maga elé. Leültem mellé, és jómagam is csendben szemlélődtem.

A körön maradtam, amikor valaki lázas fájdalommal jajveszékelt, szinte öntudatlan állapotban, kínlódások közt vergődve. Hozzá hetekig nem mertem bemenni, de végül rászántam magam, és csak néztem a láztól csillogó szemébe. Láttam, ahogy megnyugszik. És két nap múlva végre végleg megnyugodott...

És akkor is a körön maradtam, amikor valaki békésen feküdt, és érezhetően megkezdte nem evilági utazását. Hihetetlen nyugalmat és békét éreztem az ágyánál állva. Áldott pillanatok voltak.

A hospice jellemformáló magasiskola volt számomra, a legnagyszerűbb tanáraim pedig az élettől épp búcsúzók, akikkel találkoztam. Köszönettel tartozom Nekik, örök nyomot hagytak a szívemben.

Azóta arra is rájöttem, hogy én nem a haláltól félek, hanem a szenvedéstől. Elhatároztam tehát, hogy boldogan, könnyen, és nem a fájdalomtól menekülve szeretnék meghalni, hanem megnyugodva és kíváncsian. A szép halál jó életcél. De miután bármikor bekövetkezhet, érdemes úgy élni, ahogy meghalni szeretnénk...

Halász Ágnes

a Párbeszéd Műhely mediátora

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Arman Novic