„Egy üvöltő bocsánatkérés, ami igen, ami köszönet, ami a tovább” – Max Porter furcsán csodálatos könyveiről

–

Max Porter 1981-ben született egy High Wycombe nevű városkában, félúton London és Oxford között. Oda járt gimnáziumba, majd a fővárosba költözött, ahol művészettörténetet, később pedig radikális performance-művészetet, pszichoanalízist és feminizmust tanult. A diplomái megszerzése után alkalmi munkákat vállalt, így történt, hogy egyszer, a karácsony előtti hajtásban besegített egy könyvesboltban a Piccadillyn. Megtetszett neki a pörgés, ezért az új évben felkereste az egyik független kiadó, a Daunt Books alapítóját, aki meglátta a benne rejlő lehetőségeket, és megbízta újabb üzletek megnyitásával, vezetésével. Porter 2009-ben elnyerte az Év fiatal könyvkereskedője díjat, ezt követően pedig szerkesztőként dolgozott.

Közben folyamatosan rajzolgatott, mondatfoszlányokat firkált a keze ügyébe eső jegyzettömbökre. Idővel ezekből a papírfecnikből kezdett egyre határozottabban összeállni az első műve.

A könyv elkészült, de akadt vele egy kis probléma: alapvetően eladhatatlannak tűnt. „A könyvkiadás egyik első szabálya, hogy tömören össze kell tudni foglalni, miről szól a kötet, és pontosan meg kell tudni határozni, kik fogják megvenni” – elevenítette fel Porter a Guardiannek adott interjújában. Az általa írt szöveg viszont egyáltalán nem felelt meg ezeknek a kritériumoknak: bizarr volt, és furcsa, egyszerre szentimentális és kegyetlen, képtelen és szükségszerű, különös műfaji hibrid. Végül is a szerencsén (és a kapcsolatokon!) múlt, hogy sikerült kiadni. Porter egy barátjával ebédelt, aki a Farbernél volt akkoriban szerkesztő. Beszélgettek a kötetről, és a kiadó végül felkarolta a projektet. A kockázatvállalás bejött: A bánat egy tollas állat (Grief is the Thing with Feathers) óriási siker lett, 2015-ös megjelenése óta 27 nyelvre ültették át. Nálunk a Jelenkor adta ki 2020-ban, Totth Benedek nagyszerű, nagyszerű fordításában. 

De mit tud ez a vékonyka kötet, amiért ennyien szeretik? A bánat egy tollas állat mindössze 133 oldal, rengeteg sortöréssel, új bekezdéssel és üresen hagyott hellyel. Egy többszólamú történet, amelyben az édesanya meghal, a férfi és a két fia pedig magukra maradnak. „A veszteség hirtelensége szétzúzza a hagyományos próza lehetőségét. Egy olyan helyzettel kezdünk, amikor a család építménye szétesik, így a megszokott regényformát is össze kell törni” – világít rá Porter. Ennek megfelelően a szöveg a próza, a költészet, a dráma, a forgatókönyv, a mese és az esszé között mozog. Jó szó az, hogy mozog, mert a nézőpontok folyamatosan váltakoznak benne, olvasóként mindössze szűkszavú beszélgetéseket, bizonytalan emlékeket és zaklatott belső monológokat csíphetünk el, mégis mélyen átérezzük, hogy ezek mind a hiányról szólnak. Az író tömörít és ez olyan, mint egy meglepetés, mint egy Zip-fájl: neked kell kibontanod, cserébe viszont nagyon egyedi lesz, hogy mi kerül a mappádba.

Nemhiába mondja Porter, hogy

a könyv „szerelmes levél az olvasás szabadságához, a formák közti laza és örömteli ugráláshoz”.

És pont ezért lesz ez a mű ennyire életigenlő, mert hiába megrendítő a téma, maga a folyamat, ahogyan írni és olvasni lehet ezt a könyvet, tele van ötlettel, játékkal, vadulással. A cím eleve Emily Dickinson egyik versére utal, Hope is the thing with feathers (Tótfalusi István fordításában Tollas kis jószág a remény). A másik inspirációt Ted Hughes Varjú (Crow) című versciklusa jelentette, amelyet Hughes a felesége, Sylvia Plath öngyilkossága után adott ki. Porter a húszas évei elejétől rajong a költőért, különösen ezért a kötetért, amely szerinte Hughes „legsötétebb, legsivárabb, legambiciózusabb munkája”. A harmadik impulzus pedig az volt, hogy Porter szintén elveszítette gyerekkorában az egyik szülőjét: hatéves volt, amikor meghalt az apukája. Bár később lett egy nagyon kedves nevelőapja, és több féltestvére is, a bátyjához, akivel együtt élték át mindezt, a mai napig szoros szálak fűzik.

Ez az élményanyag bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a két fiú nézőpontja ennyire hiteles lehessen a könyvben. Ők végig egy entitásként szólalnak meg, néha felcserélhetők, néha máshogy emlékeznek vissza. A lakásban „tele a hely súlyos gyásszal, minden / felület halott anya; zsírkrétát, traktort, kabátot, / gumicsizmát gyászhártya lep”. És akkor a fiúk ezt mondják: „Éreztük és tudtuk, / hogy ez most egy új élet, és apa mostantól másféle / apa lesz, mi pedig másféle fiúk, bátor új fiúk, az / anyukájuk nélkül.” „Nem volt tömeg, és nem voltak egyenruhás / idegenek, és nem volt új nyelve a válságnak.” Mégis katasztrófa történt, egy védtelen, különösen sérülékeny életszakaszban.

„A lézersebészet eljövetele után, de még a / serdülőkor előtt, az öntudat előtt, a középiskola / előtt, mielőtt a pénz, az idő és a nemek beléd / mélyesztik a fogukat. Mielőtt a nyelv csapda lesz, / amikor a nyelv még labirintus. Mielőtt apa férfivá / vált élete utolsó harminc évére. Komolyan, jobban / belegondolva, ez a lehető legjobb időpont, hogy / elveszítsd az anyádat.”

Rengeteget lehetne még idézni a könyvből, szebbnél szebb passzusokat. A gyerekek destruktív játékait, a meggyilkolt guppit, a fáról való szándékos leeséseket. „De voltak más dolgok is. Lepisiltük az ülőkét. / Nyitva hagytuk a fiókokat. Azért csináltuk / mindezt, hogy hiányozzon nekünk, hogy / továbbra is akarjuk őt” – mondják a srácok.

Anyátlan gyerekek. Tipikusan olyan téma, amely könnyen az érzelgősség mezejére vihetné az írót, oda, ahol minden pillanatban felrobbanhatna egy közhelybomba. De Porter nagyon ügyesen lépeget, lélektani értelemben már-már realista, annak ellenére, hogy – ahogyan ő is megjegyzi – a harmadik oldalon belép a történetbe egy hatalmas varjú (a szeme akkora, mint az apa arca).

És ez a mitikus lény lesz az, aki kellően koszossá, büdössé, ijesztővé és viccessé teszi a szöveget, és behozza azt az idegenséget, vagányságot, amire szükségünk van. De ki ő? Egy képzeletbeli állat? Egy hallucináció?

Varjú így vall magáról és a fajtájáról: „Más változatokban doktor vagyok, vagy szellem. / Tökéletes eszközök: doktorok, szellemek és varjak. / Olyan dolgokra is képesek vagyunk, amelyekre / más szereplők nem, például bánatot eszünk, / megszületlen titkokat, és teátrális csatákat vívunk / a nyelvvel és Istennel. Barát voltam, kifogás, deus / ex masina, vicc, tünet, koholmány, jelenés, mankó, / játék, fantom, mese, analitikus, bébicsősz.” És hogy mit tanított az apának? Erre a fiúk válaszolnak: „Ha Varjú tanított neki / valamit, hát az az állandó egyensúlyozás volt. Egy / kevésbé mocskos szó híján: hit. / Egy üvöltő bocsánatkérés, ami igen, ami köszönet, / ami a tovább.” 

A többit most nem árulom el.

Arról viszont szeretnék még beszélni, hogy 2019-ben megjelent Max Porter második könyve, a Lanny, amelyben szintén fontos szerepet kap egy varázslatos karakter. A 2021-es magyar kiadásban, Falcsik Mari remek, remek fordításában ő a halott Fogacsán apó, az angol folklór néha jótékony, néha ártó szelleme, egy alakváltó ősi rém. „Egyik ijesztő jelmezből a másikba csusszan át”, van, hogy „egy rikító narancssárga Fanta-kupakot kalauzol körbe a faluban”. Máskor „egy tizenkilencedik / századi tiszteletesné alatt fekszik, és a / medencsecsontjából kilógó tiszafagyökér ágait / babrálja. Szereti a temetőt.”

De Fogacsán legjobban a hallgatózást élvezi, a 400 fős falu hangjai szalagként tekeregnek körülötte (kanyargósan vannak szedve a könyvben is).

És ez az a pont, ahol Porter maga is varázsol, mert egy-egy félmondattal képes embertípusokat megidézni úgy, hogy ez a folyamatos zaj összeálljon a fejünkben egy közösséggé.

Nekünk is dolgoznunk kell érte, persze, de meglepően hamar és erőteljesen megérezzük a hely, illetve a benne élők hangulatát, az őket foglalkoztató témákat, történeteket.

Fogacsán kedvence Lanny, egy öt-hat éves kisfiú. A szellem „kísértést érez, hogy mint / egy sebész, fölmesse a falu testét, és kihúzza / belőle ezt a gyermeket. Hogy kivonja onnan. / Egyszerre fiatal és ősi, egyszerre tükör és / kulcs.” Lanny különös gyerek, szabadon kószál a környéken, sosem lehet tudni, épp hol van. Folyton énekelget, döngicsél, és olyan dolgokat kántál, amelyek vagy érthetetlenek, vagy egyáltalán nem felelnek meg a korának. Rejtélyes fiú, „össze van hangolva a természettel”, anyukája szerint „épp most vedli le magáról a tündérbőrt”. 

Lanny barátságot köt egy idős művésszel, Pete-tel, akit a legtöbben bolondnak tartanak. Az anya mégis megbízik benne, ő úgy látja, a férfi „olyan, mint egy öreg cornwalli halászcsónak”. A regény első fele erről a barátságról, a közös rajzórákról, a szülők reakcióiról, hétköznapjairól szól. Kellemesen lebegünk, aztán jön egy éles ritmusváltás – Lannynek hirtelen nyoma vész. 

Porter az anyátlan gyerekek toposza után ebben a könyvében megírta az eltűnt gyerek történetét. Méghozzá szívszorító módon. Olyan nyelvi eszközökkel teremt pánikot, hogy csak kapkodod a fejed, teljesen odalesz az időérzéked, és együtt rohansz a szöveggel.

Szemtanúja lehetsz a hajtóvadászatnak, a falusiak pletykálkodásának, az újságírók lázas tudósításának, annak, ahogyan a tragédia szenzációvá, látványossággá, jól menő iparággá aljasul. 

A Lanny olyan, mint egy vérfagyasztó krimi, csak sokkal jobb. Mert megelevenedik benne a természet, az erdő és a szarvasok. Ott van benne a gyerekek iránti feltétlen szeretetünk, de az értük való örökös aggódásunk is. A felnőtté válás egymásra épülő rétegei, a normalitás biztonságos, de unalmas világa, az illúzióvesztés, a kiábrándulás. Elképesztően gazdag történet, az első kötet keltette elvárások után pedig mindenképpen bravúros teljesítmény. Hamarosan film is készül belőle, amelynek Rachel Weisz lesz az egyik főszereplője és producere. 

Nagyon várom, ahogy a következő Max Porter-könyvet is. Angolul már megjelent a The Death of Francis Bacon (Francis Bacon halála) című verses prózai mű, amely nem az Erzsébet-kori filozófusról, hanem a XX. századi figuratív festőről szól. Bacon életének utolsó napjaiban játszódik Madridban, és a művész elméjének végső, robbanásszerű működését mutatja be.

Egy elme felbomlása hét képben – megrázó ígéret. 

Porter azt mondja a kötet kapcsán, hogy megpróbált benne nem csupán írni a festészetről, hanem egyenesen úgy írni, mintha festene. Remélem, minél hamarabb olvashatjuk magyarul is, mire jutott. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Lucy Dickens