–

Visszatérő szorongásom, hogy hátba lőnek

Ez a képzet korábban a legváratlanabb pillanatokban tört rám, és néha fullasztóvá dagadt.

Szó szerint a testemen éreztem a fenyegetést: a puskacsövet, ami a hátamba mered. Beleborzongtam, a szívem hevesebben kezdett verni, és a jeges félelem, hogy ez a minden racionalitást nélkülöző esemény tényleg be fog következni, itt és most, egy forgalmas, budapesti utcán, másodpercekre megbénított.

Sosem tartott ennél tovább, így nem is foglalkoztam vele különösebben, és túl abszurdnak is tűnt ahhoz, hogy bárkinek komolyabban beszéljek róla. Csak néhány hónapja állt össze a kép, amikor egy cikket írtam a nagyapámról, akit sosem ismerhettem meg, és aki nem mellesleg túlélte az internálótábort. Koholt politikai vádak alapján – hogy Jugoszláviának kémkedik – elhurcolták, két és fél évet töltött a „magyar Gulagon”, Recsken, kényszermunkára ítélve, előtte pedig évekig volt rabosítva különböző helyeken. A vele történtekről nem beszélt, mélyen eltemette magában, így csak emlékfoszlányok maradtak ránk. Ahogy ezeket a töredékeket elkezdtem egyre jobban megismerni, akkor jött a felismerés: ez a szorongás, amit oly sokszor éreztem, nem is az enyém, hanem valószínűleg az övé lehetett.

A felmenőink traumáit sejtszinten hordozzuk magunkban

A lelki és sokszor fizikai működésünkre gyakorolt hatását pedig idő, mire felismerjük – és még több, mire kidolgozzuk magunkból (ha sikerül egyáltalán). Sokszor ugyanis generációknak kell egymás után lepörögniük ahhoz, hogy elkezdődjön valamiféle gyógyulási folyamat. Rubin Eszter legújabb kötete, a Minek szenved, aki nem bírja épp ezeknek, a generációkon át hordozott traumáknak a hatásait szemlélteti nagyon képletesen; azt, hogy hogyan befolyásolja az utódok világról és önmagukról alkotott képét, a saját magukhoz való viszonyát felmenőik traumája; hogyan erodálhatja kapcsolataikat, fizikai és lelki egészségüket az, ami a nagyszüleikkel, dédszüleikkel történt.

„Mi a bűne? Élni akar!” – Így ejt rabul minket másfél évszázada Anna Karenyina

Kult – 2021. december 19. – MD

„Nem értem, mi történik velem. Mi táplálja az állandó szorongást […] Teljesen indokolatlan. Mindenem megvan. Kívánni sem tudnék semmit, ami hiányzik” – meséli Rubin Eszter főhőse, Hanga a pszichológusának, akihez azt követően kezdett járni, miután a nászútján, Balin, egy allergiás rohamot kellett átélnie, ami csak egy volt a súlyos szorongásos tünetek fizikai kivetülései közül, amikkel gyerekkora óta küszködött. Miközben magáról mesél a terapeutának, lassan kibontakozik előttünk az élete, felnövekedése és családtörténete, ami tele van generációk óta hordozott súlyos sebekkel.

Hanga nagyszülei túlélték a holokausztot, és mélyen magukba zárták a velük történteket. A kislány nagyanyja is csak évente egyszer, a saját anyja születésnapján engedte meg magának, hogy kiszakadjon belőle a múlt: ilyenkor elvonult, magára zárta az ajtót a családi albummal, amely a veszteségeit őrizte, és csak este került elő – „azon az egy napon megváltozott a tekintete”. Otthon Auschwitz borzalmai, a holokauszt nem volt téma.

A megélt traumák ellenére azonban a nagyszülők házassága példaértékűen boldog volt, olyannyira erős szövetség alakult ki kettejük között, hogy a lányuk, Hanga édesanyja úgy érezte, nincs is helye ebben az egységben.

Nincs kapaszkodó, csak a mélyen bőr alá vésett sérülések nyoma

Rubin Eszter karaktereinek traumái, akár a gyöngyök, úgy fűződnek össze. Az érzelmek lefojtottsága, a kapcsolódási nehézségek gyakran megfigyelhetők a másodgenerációs holokauszttúlélőknél – ez pedig meghatározta Vera sorsát, és Hangához való viszonyát is, amit ő a saját lányával való kapcsolatában örökített tovább.

Hanga apa nélkül nőtt fel, nehezen szerető édesanyja mellett pedig az érzelmi sivárság, az, hogy egyedül van a világban, alapélménnyé vált. Erre rakódott örökölt sorsa. Zsidó gyökereivel kisgyerekként, kurtán-furcsán szembesítették, nem tettek mögé tartalmat, jelentést, így csak további szorongásokat generáltak benne, és felerősítették a kislányban a kívülállóság érzését, ami ezt követően borostyánként fonta körbe az életét, alig juttatva levegőhöz. „Amióta nagyapja felvilágosította a család származásáról, Hangát éjszakánként rémálmok gyötörték. Gyakran álmodott bombázásról, egyszer alig tudott felugrani a 60-as buszra, mielőtt becsapódott a Kolosy téren az ijesztő sebességgel közeledő lövedék, amely hatalmas hangorkánt előidézve robbant, amint a két csuklós busz elhagyta a megállót. […] Máskor németek üldözték álmában, fogukat vicsorgatva csaholó farkaskutyáikat a katonák ráengedték a menekülő emberekre. Levegő után kapkodva riadt fel az éjszaka közepén, és sokáig nem mert visszaaludni.”

Nekik nem jár boldogság? 

Sehol sem érezte magát biztonságban, saját boldogságát pedig felnőtt éveiben rendre szabotálta. A lélektanilag mértani pontossággal összerakott regényben Rubin Eszter képet ad arról a bűntudatról, ami sok esetben nemcsak a túlélőket marja, hanem az utódaikat is.

A „nekem nem járhat boldogság” érzése tudat alatt átszövi Hanga minden cselekedetét, párválasztását, a szakmai életben való előmenetelét, és a lányához való viszonyát is. És csak nagyon lassan eszmél rá, hogy ennek hátterében örökölt sorsa húzódik.

„Ő a béke szülötte, nem élte meg, de a sejtjeiben hordozza a félelmet és a kívülállást, benne testesül meg minden átélt trauma, halálfélelem, rettegés. Soha nem tanul meg mosolyogni, nem mer érezni, gépies, fagyasztott állapot lesz számára a létezés, melynek szigorú határait meg sem próbálja áthágni. Nem tudja, mi van a falakon túl, nem érzékeli az árnyalatokat, megy előre tárgyilagosan és szenvtelenül, teszi a dolgát kötelességszerűen, kérdések nélkül.”

Rubin Eszter alkotása hiánypótló, és épp jó időben született ahhoz, hogy készek legyünk befogadni, értelmezni azt, amivel szembesít minket benne: hogy mennyire mélyen és erősen vagyunk összehuzalozva családilag. Hogy felmenőink génjeivel az ő megéléseiket, sebeiket is megörököljük.

A kérdés csak az, hogy felismerjük-e a most még talán tudattalanul működő mozgatórugót a viselkedésünk mögött. Hogy kezdünk-e valamit ezekkel a traumákkal, amik nem velünk történtek ugyan, de nagyon is a sajátjainkká váltak. Vajon elég lehet-e a ráeszmélés a gyógyuláshoz? Ki lehet-e gyomlálni a lélekből több generáción át hordozott szorongást és szenvedést? Lehet-e boldog, teljes életet élni az örökölt traumák ellenére?

Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja. Kalligram, 2021

Filákovity Radojka