Gyakrabban kéne könyveket újraolvasni

Ez a tanulság hamar utolért, miután pár hete belevágtam az Anna Karenyinába. Most, harmincöt évesen egészen más rétegei mozgattak meg a szövegnek, mint egyetemista koromban, amikor a Németh László-féle fordítást olvastam. Arról nem is beszélve, hogyan (nem) hatott rám középiskolásként, amikor tanultunk róla – azt hiszem, nem sok mindent értettem belőle. Az elmúlt hetekben azonban nagyon tudtam menni a történettel. Úgy is mondhatnám, folyamatos mozgásban voltam, a szereplőkkel együtt: táncoltam a bálokon, szalonkára vadásztam a mocsárban, robogtam Frou-Frou hátán a lóversenyen, kaszáltam a parasztokkal a réten, és teázgattam főúri szalonokban. 

Élveztem, hogy Tolsztoj tucatnyi szereplő tudatába enged bepillantást belső monológok formájában, egy ponton még azt is elmeséli, mit gondol Levin kutyája, Menyét. A mester számára egyetlen cselekedet sem túl kicsi ahhoz, hogy rögzíteni lehessen: a karakterek az ujjaikat ropogtatják, a homlokukat ráncolják, elvörösödnek, a bajszukat csavargatják, felvillantják vagy lesütik a tekintetüket. Ilyen apró jelekből próbálják megérteni egymás érzelmeit egy olyan korban, ahol szigorú az illem és magasztos a szerelem.

Nem egyetlen nagy sorstörténet

Annak ellenére, hogy Anna Karenyináról van elnevezve a regény, és a különböző feldolgozások is az ő szerepét hangsúlyozzák, a cselekmény több, minimum egyenrangúnak tekinthető szálon fut. Anna és Vronszkij párosa mellett ott van Kitty és Levin, valamint Dolly és Sztyiva kapcsolata. Mindegyik történet a szerelmet, a házasságot, a családi életet mutatja be: tele van szenvedéllyel, fennköltséggel, de megalkuvással és veszedelemmel is. 

„A Háború és béke mintájára ennek a regénynek lehetne az a címe, hogy Együttélés és különélés” – veti fel Turi Tímea költő, aki szerint a könyv nem egyetlen nagy sorstörténetet beszél el, sokkal inkább a korabeli viselkedések és viszonyulások kincsestárát kínálja, miközben „az olvasó nem tud szabadulni a gondolattól, hogy Tolsztoj azért Levin mellett teszi le a garast”.

A csodabogár földbirtokost szokták az író alteregójának tekinteni, és Anna halála után, a könyv zárófejezetében valóban annak lehetünk tanúi, hogyan találja meg a férfi a hitet, és hogyan kerül még inkább összhangba a természettel, illetve a társas környezetével. 

Azzal, hogy a főszereplő jelentőségét nem érdemes túlmisztifikálni, Gy. Horváth László műfordító is egyetért. Szerinte „a történet, a regény maga az, ami százötven éve lebilincseli az embert. Miért hatnak máig Jane Austen kétszáz évvel ezelőtti regényei? – teszi fel a kérdést. – Azok a társadalmi viszonyok ma már szinte felfoghatatlanok. A jól megírt történet azonban átüt rajtuk, figyelmet követel” – hangsúlyozza. 

Egy évig készült a fordítás,

beleértve a javítási utómunkálatokat is. „De ez szó szerint egy évet jelent: mindennap ezt csináltam, és csak ezt csináltam, hétfőn éppúgy, mint vasárnap” – számol be Gy. Horváth László, aki egyetemen tanulhatta az orosz nyelvet és kultúrát, míg Németh László nagyjából ezen a könyvön tanult meg oroszul, mindössze fél éve volt a fordításra, és az internet sem volt még a segítségére. Ráadásul „egy olyan eredeti kiadásból dolgozhatott, amely az 1930-as években látott napvilágot, azóta pedig, az 1970-es években, mintegy ezer kisebb-nagyobb javítást eszközöltek a szövegben a filológusok”. Mindezen okoknál fogva a Németh-féle fordításban „még mindig sok a félreértés”. Gy. Horváth László persze nem azzal a céllal vágott bele a munkába, hogy az ő változata más legyen, hanem hogy „jó legyen, korszerű legyen, ugyanakkor amennyire csak lehet, hű az eredetihez”. 

Menet közben az egyik felfedezése az volt a művel kapcsolatban, hogy „Tolsztoj mennyire nem fél a monotóniától. Kényszeresen ismétel, magyaráz, ha neki tízszer kell egy bekezdésbe ugyanaz a szó, akkor tízszer teszi bele – emeli ki Gy. Horváth. – A korábbi fordítók valami rosszul értelmezett stilisztikai szabály jegyében simítgattak ezen, szinonimákat keresgéltek, »földobták« a szöveget – vagyis hamisítottak, szépítettek. Pedig ha Tolsztoj líraian szép szövegeket akar produkálni, cseppet sem esik nehezére, ott van például a lóversenyjelenet, a bál, a tragédiát közvetlenül felvezető részek.”

De mi van a szállóigévé vált első mondattal?

A világirodalom egyik leghíresebb kezdősora eddig így hangzott magyarul: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Mennyire mer hozzányúlni a fordító egy ennyire széles körben ismert idézethez? 

„Legyünk őszinték, ez egy borzalmasan irodalmiatlan mondat – válaszolja Gy. Horváth László. – Nem is hiszem, hogy Németh László keze alól került ki, talán a szerkesztője faragta. A magyar az ilyen vonzatos névszói állítmányt (»hasonlók egymáshoz«) inkább igeivel szereti kifejezni: »hasonlítanak egymáshoz«. »Minden boldogtalan család a maga módján az«: »az« mi? Boldogtalan? Család? Boldogtalan család? Lóg a levegőben ez az »az«. »A boldog családok mind egyformák, minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.« Szerintem ez sokkal természetesebb.” 

 

Érdemes megjegyezni, hogy a könyv elején ez a mondat az Oblonszkij családra utal. Azt a helyzetet vezeti fel, amikor Dolly kiábrándul a férjéből, miután megtudta, hogy Sztyepan Arkagyjicsnak (alias Sztyivának) viszonya van a ház korábbi francia nevelőnőjével. Később azonban kiderül, hogy a történetben igazából mindenki mindenkivel rokon: Levin feleségül veszi Kittyt, Kitty Dolly testvére, Dolly Sztyiva felesége, Sztyiva Anna bátyja, Anna Betsy Tverszkaja hercegné férjének unokatestvére, Vronszkij viszont Betsy Tverszkaja unokatestvére és Anna szeretője, gyerekének apja. Ha tehát egy nagy családnak tekintjük őket, rögtön elénk tárul a regény egyik fontos témája: az, hogy bő húsz évvel a jobbágyfelszabadítás után, II. Sándor cársága idején mennyire vannak megszámlálva a régi vágású arisztokrácia napjai. Átmeneti korszakban vagyunk, amelyben két világ csap össze: a merev vallási előírások, a párbajok, a szigorú társadalmi konvenciók divatjamúlt világa és a haladó szellemiség kora, amelyben felvetődik a nők önrendelkezésének, a nép felemelkedésének vagy az evolúciónak a gondolata, a háttérben pedig dübörög az ipar, terjed a vasút, növekednek a bankok.

Könnyen tud emblematikus történet lenni

A megcsalás, a hűség, a vágy, a kötelesség, az őszinteség, a képmutatás mind-mind közkedvelt témák voltak a tizenkilencedik század második felében (is), majd minden nemzetnek megvolt a maga házasságtörő regénye. A németeknek ott volt Effie Briest, a franciáknak Bovaryné, az oroszoknak Anna Karenyina.

Miért vált mégis utóbbi a világirodalom egyik legelevenebb alakjává? 

Turi Tímea szerint részben azért, mert a regényt nemcsak sokféle nyelvre, hanem sokféle médiumra is át lehet ültetni. „Az a könyv válik világirodalommá, közös tudássá, amely sokféleképpen elmesélhető, ahol voltaképpen mindegy, mi volt az eredeti mű. Ebből a szempontból az Anna Karenina iszonyatosan erős, hiszen egy kvázi megelőlegezett emancipációtörténet, ami azért, ha közelebbről nézzük, mégsem az, de azért felmutatja az egyéni választás lehetőségét a korlátozó társadalmi normákkal szemben. A kultúránk szerkezete amúgy sem az elolvasott könyvekből áll – mondja Pierre Bayard francia szerzőre hivatkozva Turi Tímea.

– Voltaképpen mindegy, hogy egy könyvet olvastunk-e, vagy sem, mert a kultúra hálózatként létezik a fejünkben, és ha kimarad valami, más forrásokból betöltjük a hézagokat. Mielőtt olvastam volna az Anna Kareninát, nekem is volt előismeretem róla.

A képek, a balett, hogy miket mesélt anyukám, aki orosz szakos volt az egyetemen. A későbbi olvasmányélményem ezzel a sokféle impulzussal került izgalmas dialógusba.”

Ezekből az impulzusokból pedig nincs hiány. Fejes Katalin Forum Hungaricumon megjelent nagyszerű gyűjtéséből kiderül, hogy Anna Karenina alakja már számos filmes adaptációban életre kelt: elsőként egy évvel az író halála után, 1911-ben, egy francia–orosz koprodukcióban készült némafilmben. A mester regényei közül ez volt az első, amit megfilmesítettek. Még további két némafilm készült a műből, az egyik magyar alkotás volt, Garas Márton rendezésében, Varsányi Irénnel a főszerepben. Később olyan ünnepelt színésznők játszották Kareninát, mint Greta Garbo (kétszer is!), Vivien Leigh, Jacqueline Bisset, Sophie Marceau vagy legutóbb, 2012-ben, Keira Knightley. 

Milyen érzés megkapni egy ekkora szerepet? 

Ez volt az egyik első kérdésem, amikor felkerestem Bach Kata színészt, aki Roman Polák rendezésében formálja meg Kareninát. A darabot 2019 őszén mutatták be a Pesti Színházban, a pandémia miatti kihagyás után pedig 2022 februárjától lesz újra látható a Vígszínházban. Egy olyan adaptációról van szó, amely életszerű, humora is van, s bár a szereplők kosztümöket viselnek, egy lecsupaszított, fehér térben mozognak, ahol a színészi munka válik hangsúlyossá. Anna szerepével eredetileg Petrik Andreát bízták meg, de mivel kiderült, hogy ő babát vár, Bach Kata kapta meg a feladatot. „Huszonnyolc éves voltam, pont, mint Anna Karenina a regény kezdetén. Ő akkor, annyi idősen már nem számított fiatalnak, én viszont ma is annak számítok. Már megvolt a kislányom, mégis azt éreztem, idő kell majd hozzá, hogy összeérjek ezzel a szereppel – emlékezik vissza a művész.

Bach Kata Anna Kareninaként – Fotó: Dömölky Dániel

– Mivel a kislányom még egészen kicsi volt, és én nagyon szorosan kapcsolódtam hozzá, nem tudtam elképzelni, hogy valaki bármilyen módon kockáztatja azt, hogy esetleg nem fogja többet látni a fiát, ahogy ez Annával történik. Nem tudtam elképzelni azt a szenvedélyt, ami idáig sodor, hiszen én boldog voltam otthon a férjemmel, a babámmal. Aztán rájöttem a próbák során, hogy Anna bízott a férje jóindulatában, eszébe sem jutott, hogy ha kiderül, hogy szeretője van, az lesz a férje bosszúja, hogy eltiltja tőle a közös fiukat – világít rá Karenin felelősségére Bach Kata, aki szerint nem haladtuk meg jelentősen azt a férfiközpontú társadalmat, amely mélyen elítélte a házasságtörő nőket. – Nagyjából ugyanez történik ma is egy válásnál, a lelki folyamatok, a viszonyrendszerek ugyanezek, csak papíron van több joga egy nőnek.”

A történet aktualitását erősítheti, hogy még napjainkban is teljesen más megítélés alá esik a nők és a férfiak házasságon kívüli intim kapcsolata, de az is eszünkbe juthat, mennyire nehéz elválni egy befolyásos férfitól, mondjuk, egy magas rangú politikustól (mint amilyen Karenin is).

„Százötven év alatt az örök szerelem vagy a sírig tartó hűség ideái semmit sem változtak. Ezekre vágyunk, ezeket hajtjuk, ezeknek próbálunk megfelelni – vélekedik a színész, aki így jellemzi Anna Kareninát: nagy lélek, nagy szív, szárnyaló szabad szellem, végtelen érzékenység és ezek ellen dolgozó szigorú lelkiismeret. Ha ennek töredékét sikerül megmutatni, már boldog vagyok.”

Anna Karenina – Fotó: Dömölky Dániel

Beletáncolni a tragédiába

Velekei László, a Győri Balett igazgatója, 2017-ben vitte először színpadra Tolsztoj regényét a GGTánc Eger és a Miskolci Balett közös produkciójaként. „Mivel előtte főleg saját kútfőből találtam ki darabokat, teremtettem világokat, szerettem volna egy nagy, klasszikus művet is feldolgozni – meséli online beszélgetésünk során a koreográfus. – Úgy hozta a sors, hogy a cselekményes balettjeim főszereplői mindig nők: az ő világképük, megpróbáltatásaik, esendőségük, erősségeik vannak a fókuszban. Miskolcon nagy sikere lett a darabnak, de úgy éreztem, ez a mű sosincs kész bennem. Ezért elkészítettem a Győri Balettnek is.” Az előadás 2019-ben debütált, tavasszal pedig ismét megtekinthető lesz a Müpában. A formabontó rendezés egyik különlegessége, hogy sok szürreális kép került a darabba: a néző még jobban átérezheti Anna vívódását, miközben „bejárja lelkének bugyrait”. A címszereplőt a csodálatos Marjai Lili Anna balettművész alakítja, akit teljesítményéért az évad legjobb női táncosává választott a Magyar Táncművészek Szövetsége.

„Mindenki vágyik egy ilyen szerepre – mondja a videóhívás során Marjai Lili Anna. Számára óriási megtiszteltetés volt a díj. Azt is elárulta, pont nemrég volt egy előadásuk, amit teljesen máshogy élt meg, mint a premiert. – Nincs két egyforma előadás, lelkileg és technikailag sem. Most éreztem azt, hogy még inkább megérett bennem a darab, még közelebb került hozzám a történet. Egyébként azt szoktam csinálni, hogy amikor az előadás elkezdődik, megszólal a zene, jön az első jelenet, azt mondom magamnak: »Anna! Én vagyok Anna Karenina.« Annyira szépen végig van vezetve a cselekmény, hogy táncosként és nézőként is könnyen bele tudja magát élni az ember, pláne díszletek között.”

Anna Karenina a Győri Balett előadásában – Fotó: Ambrus László

Ebben egy pillanatig sem kételkedem, már attól libabőrös leszek, ahogyan Velekei László vázolja a zárójelenetet.

„A legutolsó kép egészen szürreális. Gólyalábakon jön be a Végzet, kicsiből naggyá vált, látjuk, hogy teljesen elhatalmasodott Anna felett. Ott örvénylik a háttérben, csak nézi, mit művelt ezzel a nővel.

Anna elkezd táncolni, és folyamatosan jönnek be az életét meghatározó karakterek, akik segítő kezet nyújthattak volna, de valamiért nem tették. Persze, hogy ki mennyire felelős a tragédiáért, sosem fogjuk megtudni. A jelenet végén hárman maradnak – Anna, Karenin és Vronszkij –, és amikor térdre ereszkednek, kiderül, hogy a vonatsínen vannak. Már hallani is lehet a jármű zakatolását, miközben hirtelen rázendít egy orosz férfikórus.”

„Amikor a legvégén kimegyek a színpadról, percekig a sírás kerülget” – fűzi tovább Marjai Lili Anna. A balettművész úgy gondolja, „sajnos mindannyiunk életében ott van a dráma és a szenvedés, ezért érint meg minket annyira a történet. Miközben nézzük, elgondolkodhatunk a saját helyzetünkön, és egy kicsit gyógyulhatunk is.” Velekei László szerint

„az időtálló művek egyik ismérve, hogy kortól függetlenül annak a harcát mutatják be, hogyan tudunk emberek maradni a történéseken, az érzelmeinken keresztül.

– Ma is konvenciók közé szorítva élünk, sztereotípiák alapján ítélkezünk, egy kirakatvilágot hozunk létre a közösségi médián keresztül, miközben mindenki találhat olyan pontokat az életében, amelyek nem feketék vagy fehérek” – teszi hozzá a koreográfus.

Anna Karenina a Győri Balett előadásában – Fotó: Ambrus László

Ha nincs szerelem, mindennek vége? 

A legnagyobb dilemmát az okozza számomra a könyvvel kapcsolatban, hogy egyrészt látom Karenyinát: magabiztos, okos, energikus, a nőkre akkoriban nem jellemző módon lovagol, szakfolyóiratokat olvas, tanácsokat ad Vronszkijnak mezőgazdasági, építészeti, sőt még lótenyésztési és sportkérdésekben is, ír egy kiváló gyerekkönyvet csak úgy, pótcselekvésként… egyszóval rendkívül kompetens. Ugyanakkor egy szempillantás alatt szerelembe esik a gróffal (ettől óv mindenkit a bántalmazás szakirodalma), súlyos érzelmi függőségbe kerül, a személyes boldogságra tett kísérlete pedig halállal végződik. Szóval azt hiszem, a kérdés, amit keresek, a következő: hogyan viszonyuljak éppen a regény romantikus súlyához, a mindent elsöprő érzelmekhez, amelyek nem kis mértékben járultak hozzá a mű sikeréhez? 

Ahhoz, hogy a könyvben a szerelmesek nem is félszavakból, hanem kezdőbetűkből megértik egymást? Levin úgy kéri meg Kitty kezét, hogy krétával írja a posztóra: a, a, f, n: e, l, e, a, j, h, ö, v, cs, a – a nő pedig simán kitalálja, hogy Levin ezt kérdezi: „Amikor azt felelte nekem: ez lehetetlen, ez azt jelentette, hogy örökre vagy csak akkor?” Tolsztoj állítólag maga is így kérte meg a felesége kezét, és csalódott volt, hogy a lány nem értette. Úgy tűnik, már akkor szakadék tátongott a szerelemről szőtt ideák és a valóság között. Ez a különbség persze kontextustól függően lehet megmosolyogtató, de veszélyes is, ha a káros kulturális üzenetek alapján irreális elvárásokat alakítunk ki önmagunkkal és másokkal szemben.

Ha valakit eszményítünk, csak idő kérdése, hogy elbukjon a szemünkben. 

 „A szerelmek története mind hasonló egymáshoz. / Minden házasság a maga módján az.” Így szól Turi Tímea Anna visszafordul a peronról című kétsorosa, amely 2017-ben jelent meg az Anna visszafordul című kötetben. Miközben a verseken dolgozott, Turi Tímeának az volt fontos, hogy végiggondolja azokat az egyébként férfiak által írt női karaktereket, amelyek kamaszként, fiatal felnőttként hatottak rá. Bár szerinte hihetetlenül magas színvonalon igyekezett Tolsztoj megválaszolni, hogyan lehet jól élni, a tragikus végkifejlet mai fejjel talán kevésbé átélhető, ha olvassuk a szöveget. „Nincs az a Vronszkij, akiért ez megéri” – veti fel a költő. A főszereplő visszafordításának gesztusa ráadásul nemcsak arra utalhat, hogyan lehetett volna megelőzni az öngyilkosságot, hanem arra is, mi lett volna, ha eleve nem történik meg a gróffal való találkozás a pályaudvaron. „Az érdekelt, hogyan tudom a társas viszonyaikból kijjebb hozni, kicsit önmagukba visszafordítani ezeket a nőket, hogy erősíthessék az autonómiájukat.” 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az, hogy Anna élete ennyire Vronszkij és Karenin körül forog, a tizenkilencedik század társadalmi realitása: a közösség teljesen kiveti magából a rendezetlen helyzetű asszonyt, a korszakban pedig az a nő, akinek nincs férje, amúgy is semmi és „el fog pusztulni” (legalábbis Dolly szerint). Vronszkij ezzel szemben, bármennyire szereti Annát, meg tudja és meg is akarja őrizni életének azokat a területeit (férfiklub, helyi politika), amelyek a szerelem és a család határain kívül esnek. És pontosan ez az a tartomány, amelyért nőként ma is meg kell harcolni, amelyet érdemes felfedezni, tudatosan ápolni. 

Mindez persze sokkal könnyebben megy, ha együtt csináljuk. A sisterhood, azaz a nővériség olyan fogalom, amit bizonyára Anna Karenyina is értékelt volna. Ha említeném neki, úgy képzelem, kedvesen megszorítaná érte a kezemet.

Milanovich Domi