Megrogyott ugyan a terhek alatt, de még mindig kilátszik a törmelékek közül – Boldog születésnapot, Britney!

–

Próbálom elképzelni, milyen lehet az alkotóként, hogy mindenki belepofázik, mit kell csinálnod. Nem kellene, volna ajánlatos, hasznos, illő, hanem KELL.

• Hogyan változtasd el a hangod, hogy fiatalabbnak tűnj.
• Hogyan lihegj és nyögj, hogy a férfiak nagyobb számban vegyék a lemezeidet.
• Hogyan öltözködj.
• Hogyan veszítsd el a szüzességed (sehogy, de azért legyél kicsit „kurvás”, de olyan szende módon).
• Hogyan énekeld meg a szövegeidben, mi mindent tennél meg, hogy valaki szeressen.
• Hogyan, miről nyilatkozz és miről ne – akkor se, ha a kiadód és az úgynevezett szeretteid hazudoznak rólad.
• Hogyan kussolj, miközben még az úgynevezett pasid is árucikként bánik veled.

Hol lennél ebben te? Nyilvánvalóan sehol.

Amikor Britney Spearsre gondolunk, elsősorban ezt kellene látnunk: hogy ő az az ember, aki még mindig itt van. Aki lehet, hogy megrogyott a terhek alatt, de még mindig kilátszik a törmelékek közül, és erre csak olyasvalaki képes, akiben van valami, ami az emberiség túlnyomó többségében nincs.

Erő. Kitartás. Akarat. 

 

Kontextus nélkül?

Arról kellene írnom egyébként, legalábbis ezt beszéltük meg értekezleten, hogy mi Britney Spears popkulturális jelentősége. Zeneileg, szakmailag, ilyenek.

Aztán szenvedek vagy fél napja, mert rá kell jönnöm, hogy ilyen cikket nem lehet írni. Vagy ha igen, akkor csak sok, nagyon sok idő múlva, amikor már letisztult minden, és képesek vagyunk szembenézni a saját szerepünkkel is ebben a sztoriban.

Ó, hogy neked nem volt ebben szereped? Hát dehogynem. Nekem is. Neked is. Mindannyiunknak. Aki kattintott már bulvárhírre, vett már tinimagazint, nézett meg botrányos fellépést a tévében vagy a neten, röhögött Britney-mémen, szörnyülködött valamelyik róla szóló pletykán, annak volt. Bocs. Tudom. Szar ezzel szembenézni, de akkor is ez van.

És tudod, még kinek? Annak is, aki nem szólt. Aki azt gondolta, hogy ez túl alantas. Ez csak egy hülye tinisztár. Egy buta szőke, nehogy már érdekelje, mi van vele. Aki nem hallgat ilyen szemetet. Akinek nem is jön be Britney.

A társadalmi változások csakis akkor indulhatnak el, ha elegen mondjuk, hogy elég volt. Ha elegen ismételjük el újra meg újra, hogy ne tovább, mert ez így káros, fájdalmas és pusztító.

Visszanéztem a hírhedt, 2007-es VMA-díjátadós produckiót, amelyen Britney láthatóan nagyon nincs jól. Az év februárjában leborotvált haja alig néhány centis, hozzá műhajat illesztettek. A Gimme More című dalt adja elő, nyilvánvalóan playbackről, miközben olyan bizonytalanul mozog, mintha épp csak lejárná próbán azt, amit majd élesben elő kell adni.

A közönségben többen feszengenek a látottak miatt (P. Diddy és 50 Cent például), a végén udvarias taps, ami vélhetően sokkal inkább szól Britney bátorításáról, mint az elismerésről. Próbáljuk egy pillanatra elfelejteni, hogy Britney-t nézzük: ha ezt adja elő bárki egy tetszőleges magyar tehetségkutatóban, biztos vagyok benne, hogy kevés esélye van a továbbjutásra.

És ebben az egészben épp ez a döbbenetes és egyben szakmai értelemben is felfoghatatlan: hogy a böhöm nagy gépezet egyetlen pontján sem volt senki, aki azt mondja, elég.

Szóval a kérdésre, hogy hol van Britney helye a könnyűzenében kizárólag szakmai szempontok szerint, azért lehetetlen érdemben válaszolni, mert az ő karrierje során soha, de soha sem csupán szakmai szempontok érvényesültek – különben hagyták volna dolgozni úgy, ahogyan ő szeretett volna.

Britney Spears popkulturális jelentősége viszont – nos, az felbecsülhetetlen.

Kapocs múlt és jövő között

Sokféle női popsztárarchetípus létezik:

• a tragikus sorsú díva, mint Whitney Houston;
• a nagy újrakezdő, mint a bántalmazó kapcsolatból újjászülető Tina Turner;
• a Hamupipőke, mint Celine Dion;
• a kihasznált és önpusztító őstehetség, mint Amy Winehouse;
• a minden ellen lázadó, aki mindig szembeszélben halad, mint Joan Jett;
• az örök öntörvényű, mint Madonna;
• az örök kívülálló zseni, mint Björk.

Csodálatos, inspiráló, tehetséges, izgalmas és mindannyiunk számára rengeteget adó nők. (Sajnos, már nem mindegyikük él. Hagyok időt átgondolni, aki nem, az miért nem.)

Az utóbbi évtizedben viszont számos olyan előadói karrier épült a szemünk előtt, amely új archetípusokon alapul: egyre több az olyan női szupersztár, akinél egyre kevésbé lényeges a lázadás, aki nem valamivel szemben, hanem „csak” önmagában, önmagáért izgalmas, és aki úgy alkothat.

Őszintén azt gondolom, hogy ezek az előadók nem létezhetnének mai valójukban, ha nincs Britney Spears.

Ahhoz, hogy meg tudjuk becsülni Beyoncét, Rihannát, Adele-t, Billie Eilisht vagy Lizzót, a szemünk előtt kellett megsemmisülnie Britney Spearsnek. És ez nem a Britney szegénységi bizonyítványa, hanem a társadalmunké.

Végig kellett néznünk Britney összeomlását, szenvedését és küzdelmeit ahhoz, hogy leessen, mennyire végtelenül toxikus az, amit mi zeneiparnak hívunk. (Hát nem ironikus? Toxic, értitek…) Hogy nem az a szánalmas, aki leborotválja a haját, hanem az, aki tizenéves lányok szüzességi fogadalmán csámcsog, vagy épp kisiskolásnak öltözteti a popsztárjait, hogy az idősebb férfiak is a célközönségbe tartozzanak.

via GIPHY

Hogy miért pont Britney jelenti a fordulópontot ebben az évtizedek óta húzódó lélekölésben? Miért nem Whitney Houston vagy Amy Winehouse tragédiája után kapott észbe a világ? Jó kérdés. Ezen is rágódhatunk majd évtizedekig különféle tanulmányokban és elemző cikkekben – és fontos is, mert át kell látnunk és megértenünk végre, mi az, ami rossz és tarthatatlan.

Ha Britney tucatpopsztár lett volna valaha, akit a botrányai tartottak a felszínen (istenem, ez is milyen népszerű olvasat, mintha hálásnak kellene lennie, hogy megnyomorították!) akkor sosem épült volna köré ekkora rajongói bázis. Olyan legalábbis bizonyosan nem, amelyik két évtizeden át kitart mellette, és amelyik tevőlegesen harcol azért, hogy Britney végre tényleg szabad lehessen. És húsz év nagy idő: ez alatt kinevelődött egy-két teljes generáció, amelyik már végigkövethette, hogy szülei kedvenc tinisztárja miként vált a kíméletlen pénzhajhászat, a hatalommal való visszaélés és a módszeres abúzus áldozatává.

Vannak erre szavaink, lettek fogalmak a szavak mellé, mégpedig hangosan kimondva – és most már megszólal a vészcsengő, ha valami hasonlót érzékelünk. Britney mérce lett, és hivatkozási alap: „ugye, nem akarjátok azt művelni vele, mint Britney-vel”?

És én őszintén bízom abban, hogy nem. Hogy a jelen és a közeljövő már úton lévő nagy női popsztárjai megtanítanak bennünket arra, hogyan lehet és kell másként bánni a nőkkel, másként bánni egymással, és még az én életemben, a Britney életében eljutunk oda, hogy végleg elfelejthetjük az avítt, toxikus és hímsoviniszta alapállást, amelyben Britney Spears karrierje egykoron elindult.

  

Hogy mi jön most? Ki tudja?

Egyvalami biztos: az igazán izgalmas – már legalábbis zenei értelemben, a többi téren most már ráfér a nyugalom – Britney-korszak csak ezután következik. Hogy milyen lesz? Jó kérdés. Önazonosabb, igazibb, mint valaha, ez tuti.

Meg még valami: it’s Britney, bitch!

Azt kívánom neked, Britney, hogy éld meg a változásokat, és tudd, hogy tudjuk: ehhez te is kellettél. És hogy sajnáljuk. Kurvára sajnáljuk. De ezentúl máshogy lesz.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Kevin Winter