–

Soha nem gondoltam, meséli Lívia néni, hogy hetvenöt évesen ekkora erő van még bennem. Hogy képes leszek hónapokig küzdeni azért, hogy valaki végre beledugjon egy csövet a fenekembe! De nem adom fel. Kivárom. Ki én.

Április végén megkaptam a beutalót a Fehér doktortól, aki azt tanácsolta, hogy jelentkezzek be a kerületi gasztroenterológiára. A számot egy és három között kell hívni, hadarta nekem a kis asszisztensnő, miközben folyamatosan csengett két telefon. Egy vezetékes, egy mobil. Egek, gondoltam, hát hogy lehet így dolgozni! Sajnáltam a Fehér doktort is, olyan elgyötörnek látszott szegény. Ez egy keddi napon történt, a délutáni rendelésen. Szerdán próbálkoztam először.

Utána három héten át hívogattuk párhuzamosan azt a számot papával, minden áldott nap. Még ebéd, sőt, kutyasétáltatás közben is. Soha, egyetlen egyszer se vették fel. Hívtam a központi számot, ott felkapcsoltak, aztán megint kezdődött ugyanaz.

Eltelt így majdnem egy hónap. Na, felültem akkor a buszra, ez május végén történt, még nem volt ilyen hőség, és odamentem személyesen a kórházba.  Megkerestem szépen a gasztroenterológiát, leültem az ajtóval szemben a beutalómmal. Vártam, ugrásra készen. Amikor másfél óra múlva sikerült valakivel beszélnem, azt válaszolta, hogy nagyon megérti a problémámat, de sajnos személyesen nem tud nekem időpontot adni: jelentkezzek be telefonon, ennek az a menete.

Lívia néni iszik egy kis vizet, és folytatja. Azt is mondta az ottani asszisztens, hogy egy orvosi vélemény nem is elég, mert nem biztos, hogy engem tényleg meg kell tükrözni, elvégre hogyan dönthetné azt el egyetlen orvos, hogy valóban kell, nem? Elküldtek vissza a rendelőbe, hogy konzultáljak még eggyel, aztán ha ő is azt mondja, akkor fussak neki újra a bejelentkezésnek. Lehet, hogy közben a panaszaim is enyhülnek. 

Hát, nem enyhültek.

A Papp doktorhoz adtak időpontot, két héttel későbbre. Őt már ismerem régebbről, a papával jártunk nála, amikor baj volt az epéjével. Mentem is Papp doktorhoz a megadott időben. Szóltak lent a kisablaknál, hogy ő most nem rendel, beteg, és visszatolták a TAJ-kártyámat. Kérdeztem, nincs-e valaki helyette, de nem volt. Felmentem azért az osztályra, hátha mégis sikerül egy orvossal beszélnem, hogy ne teljen el megint annyi sok idő. Addigra én már lefogytam kilenc kilót. Két hónap alatt! Jó, volt is miből, de a hasam meg fel volt fújódva, és görcsölt is nagyon, főleg evés után.

Ott ült egy ősz hajú asszony az osztályon a padon, olyan korombéli, és nyomogatta a telefonját. Érdeklődtem, hogy esetleg ő is ide vár-e, mire azt mondta, hogy nem, neki az optikában csinálják éppen a szemüvegét, csak ott nincs semmi levegő, ezért jött fel ide. Itt most nincs senki, mutatott az üres, linóleumos folyosóra. Megkérdezte, hogy a Gizivel beszéltem-e már. Fogalmam se volt, ki az a Gizi. Azt felelte, hogy a földszinten találom meg, és hogy őt nemrég a gerincsérvével kezelte, amikor a reumatológián nem tudták fogadni. És hát látom, már kutya baja. Fel is állt, hogy megmutassa. Kihúzta magát, hajolt jobbra, hajolt balra. Elmagyaráztam, hogy nekem nem mozgásszervi panaszom van, és hogy nekem a Gizi doktornő nemigen fog tudni segíteni, attól tartok.

A Gizi az nem doktornő, nézett le rám komoly arccal. A Gizi az látó. Csodatévő látó!

Felpillantottam a falon a tájékoztató táblára, hogy tényleg a belgyógyászaton ülünk-e, és véletlenül nem a pszichiátrián, de akkor az asszony már pörgette is a telefonján a névjegyzéket, hogy leszóljon a Gizinek. Amikor megkérdezte a nevemet, automatikusan bemondtam, hogy Erdős Sándorné. Ilyen hülye vagyok!  Elszégyelltem magam, de hát mit csináljak. Engem így neveltek. Ha megkérdezik a nevemet, megmondom.

Beszálltam a liftbe. A liftet kezelő, tupírozott, fehér köpenyes asszony rám nézett, és azt mondta, a Gizi már vár. Egy másodpercre olyan érzésem támadt, hogy én most egy tébolyodott szekta tagjai közé keveredtem. Amikor a földszinten kiléptem a folyosóra, és jobbra fordultam volna, hogy a gyógyászati segédeszköz bolt mögött bemenjek a női vécébe, a liftkezelő asszony utánam lépett. Határozottan megfogta a karomat és a ruhatárhoz vezetett.

Itt a Gizi.

A ruhatár üres volt, júliusban senki nem ad be kabátokat. Csak egy zöld bicikli állt a pult mögött, meg néhány összecsukott, fekete műbőr üléses kerekesszék.

Gizi negyvenes, kövérkés, karikafülbevalós asszony volt. Hosszan megbámult, mint aki felméri, kivel is van dolga. Éppen mondani akartam, hogy mennék vécére, jó napot mindenkinek és egyben viszlát, de akkor megragadta a csuklómat, és elszánt arccal megmérte a pulzusomat.

Aggódva felnézett. Diagnózis helyett annyit mondott, hogy jól ismeri ám a szomszédomat, a festő Bélát, és látott engem többször a gangon, amikor a Bélát kezelte. Béla nyugdíjas szobafestő, és ő szokott nálunk mindenfélét megjavítani, mert a papa nemigen ért az ilyesmihez. Nem egy műszaki ember. Csak annyit fűzött még hozzá a Bélához, hogy ő a fogászatról került hozzá, igen leromlott állapotban. Gyökérkezeléssel kínozták volna szegény embert, sóhajtozott Gizi, mert a kis fiatal doktornő nem vette észre, hogy rajta van a rontás. Pedig azt érezni lehet! Vagy tízszer járt a Bélánál, mire sikerült teljesen kipucolni. A gyulladt fog volt a legkevesebb, tele volt az az ember mindennel, el se tudom képzelni! Úgy tele volt, ingatta a fejét Gizi, hogy nem ment már át rajta röntgen se, hiába nézegették.

Lehet, hogy rajtam is rontás van, fürkészett. Elnevettem magam, hogy ugyan már, hát ki küldene rám rontást, nincsenek nekem ellenségeim, viszont sajnos nagyon kell pisilnem, úgyhogy elnézést kérek. Ezt elengedte a füle mellett.

Talán valaki a házból – tűnődött. Át kéne azért gondolnom. Valamelyik lakó?

Kilépett a pult mögül. Mondtam neki, hogy köszönöm a kedvességét, de én mindenképpen visszajönnék még a Papp doktorhoz, merthogy tükrözésre várok.

Tükrözésre?! Hát, arra várhat… – mosolygott sejtelmesen.

Elköszöntem, megkerestem a mosdót. Magamban azt gondoltam, hogy na, ezek mind őrültek. Ügyesen egyensúlyoztam a csésze felett, mert ilyen helyen az ember nem ül rá az ülőkére, hiába tűnik tisztának. Néztem, hogy mekkora nagy a hasam. Fehér, duzzadt, szinte kibuggyan a szoknyából. Papír persze most se volt, sose tesznek ki, mert úgyis ellopjak. Szerencsére mindig van nálam papír zsebkendő. Muszáj lett volna már orvost találnom, aki rendesen megvizsgál, tele voltam vízzel. 

Visszafelé, amikor elsétáltam a lift előtt, már ott állt a földszinti büfés is, kezében egy pöttyös kakaóval. Azt mondta, ahogy elhaladtam elfőttük, hogy ő is a Gizinek köszönheti az életét. Még a télen lebénult a fél oldala a sztróktól, de már itt van újra. El se hinném, mozog mindene, péntekenként csocsózni jár.

A has mindig az emésztetlen mérgeket jelenti, sorolta Gizi. A has nem játék! Nem tükrözés kell ide, hanem tisztítás, és azt se a Papp doktor, se senki nem fogja nekem megcsinálni, mert nekem magamnak kell rászánni magam, hogy megtisztuljak. Feszültség, elfojtás, és a mérgek leülepedtek ott bent. Főleg, ha valaki még küldi is rám a bajt. 

Biztos így van, hagytam rá, de nekem most sietnem kell haza a kiskutyámhoz. Öreg és beteg. Már sétaidő van, nem tudja visszatartani a pisit.

Kutyát is vállalok, bólintott erre Gizi, aztán felhajtotta pultot és visszament a ruhatárba.

És akkor most mi lesz, Lívia néni? – kérdeztem. Előkerült végül a Papp doktor? Megvizsgálta?

Nem, felelte. Most már járni is nehezen tudok, nézd csak meg a hasam. Ekkora nagy, ni. A papa sétál a Dömivel. Én meg hívogatom azt a számot. És várok: hátha lemegy rólam a rontás.