#freeOroszÁkos

Megkérdezem, miért állt fel a Vígben. Azt mondja, úgy volt vele, lehet, hogy elhagyja a színészi pályát. Fontos számára, hogy amit csinál, örömmel csinálja. És ha ez kezd eltűnni, úgy érzi, meg kell mozdulnia: „A Vígszínház egy nagy üzem, három játszóhellyel, ahol majdnem minden este előadások vannak. 

Ha huszonöt-harminc előadást játszik egy színész egy hónapban, akkor már nagyon nehéz minden alkalommal úgy felmenni a színpadra, hogy »ide nekem az oroszlánt is«*. Valamelyik vagy nem lesz olyan, vagy én döglök meg. És az ember elkezd egy idő után a túlélésre menni ahelyett, hogy élvezné, amit csinál.” 

Kicsit sok lett neki az is, hogy a Vígszínház körüli botrányok miatt nem a munkára figyeltek. Ő jó hangulatban akar dolgozni, hiszen rengeteg időt tölt a munkájával, és fontos neki az a csapat, közeg, amihez tartozik. De úgy gondolja, hogyha minden a legnagyobb rendben van egy szorosan együttműködő közösségben, néhány év után akkor is kell friss levegőt venni.

Faggatom az Eszenyi-ügyről és a Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE), hiszen mind a kettőt tűzközelből élte meg. Nem örül. Mert ő nem erről akar beszélni, ha van egy órája. Magyaráz(kod)om, hogy nem pletykálni szeretnék róla, de amikor ennyien szállnak szembe egy emberrel vagy egy intézménnyel, az nem tud nem hatni ránk. Azt mondja, megvan a véleménye a dolgokról, és nem is takargatja, de nem ebből akar népszerűséget kovácsolni. „Mélységesen egyetértek azzal, hogy mindenféle abúzussal vagy hatalmi visszaéléssel kapcsolatos ügyet fel kell göngyölíteni – teszi hozzá. 

– Nem gondolom azt, hogy bizonyos dolgokat felelősségvállalás nélkül meg lehet tenni. De azt sem, hogy utána még izomból nyolcszor meg kellene tunkolni valakit. Szerintem se te, sem én nem vagyunk csak jók, vagy csak rosszak. 

Nem gondolom semmiről sem, hogy az fekete vagy fehér. Ennél árnyaltabban látom a világot – árulja el, aztán folytatja. – Nem értek egyet azzal, ahogy és amire hivatkozva az SZFE-t átalakították. Engem soha semmilyen ideológiai oktatásban nem részesítettek az egyetemen. Nem azt mondom, hogy minden tökéletesen működött, és azt gondolom, hogy a változás sokszor jó, sőt szükségszerű dolog. De egyáltalán nem mindegy, hogy mi a módja. Ha én szeretem a kacsasültet, és te bejössz ide a lakásomba úgy, hogy nem kopogsz, csak benyitsz, és én itt ülök és tanulok, és hozol nekem kacsát, és a torkomon lenyomod, akkor nem biztos, hogy örülni fogok neki, pedig nagyon szeretem a kacsát. Te pedig kikéred magadnak, hogy miért nem örülök, pedig tudod, hogy a kedvencem a kacsa.” 

Ő senkinek sem a katonája, hanem egy gondolkodó ember. Úgy megy el ide-oda dolgozni, hogy azt csinálhassa, ami szakmailag érdekli. Nem foglalkozik azzal, ki mit gondol a politikáról. 

Ha bemegy a színházba, ugyanúgy szeretne jobb- és baloldali embereknek játszani, mert szerinte a szerelem, a fájdalom, a halál, az idő, a természet mindenkinek ugyanaz, és ez az, ami őt érdekli. 

Érdeklődöm róla, hogy milyen a hangulat most az SZFE-n. Azt meséli, csak ebben a szemeszterben kezdték el a képzést a hagyományos formában, mert korábban a Covid miatt semmi nem működött a megszokott kerékvágásban. Művészi beszédet tanít Hegedűs D. Géza osztályában. „Az SZFE egyáltalán nem úgy működik, mint egy szokványos egyetem – magyarázza. – Itt mesterek tanítanak, és a mester metodikája szerint halad az osztály. Én ehhez igazodom, és ebbe illesztem bele a saját gondolataimat, módszeremet.”

Új ambíciók

„Milyen volt visszatérni?” – kérdezem, és érzek egy kis megkönnyebbülést, hogy ugrottunk a számára nyomasztó témakörről. Hirtelen nagy lendülettel kezdi sorolni, mi mindent csinál. A Vígben a felújító próbák után újra játssza a régi darabjait. Szeptember elején a Nemzeti Táncszínházban vállalt szerepet Csoóri Sándor Halálra táncoltatott lány című darabjában. A szezon elején beugrott Scherer Péterékhez a Nézőművészeti Kft. Piszkosak című előadásába, amiről reméli, hogy egy jó közös együttműködés kezdete lehet. A Szkéné Színház és a komáromi Jókai Színház koprodukciójában hamarosan címszerepet játszik a Don Juanban, és csak ezután kezd majd el a Vígszínházban új darabokat próbálni.

A Bűn és bűnhődésben

Elmeséli, hogy a pandémia idején a fél szakma elment pizzafutárnak. Azt gondolja, neki szerencséje van, mert sok lehetősége és munkája van, és akkor jó szakember, ha ezekkel a lehetőségekkel megpróbál jól élni. A forgatások sem mindig álltak le. Elkészült a Nagykarácsony, amit november 25-től adnak a mozikban, valamint a Kilakoltatás és a Játszma is, amelyeket pedig jövőre mutatnak be. Mostanában szerepelt egy rövidfilmben is az Egri vár ostromáról, és nemrég a Gyémánt út porában forgatott, ami egy orvos és egy nagyon beteg, demens néni különös találkozásáról szól Vámos Zoltán rendezésében.

Lehet bírni ezt a sok mindent? – érdeklődöm, és közben arra gondolok, hogy időpontot sem volt könnyű egyeztetnünk. „Az van, hogy tényleg nagyon végletes vagyok – fejti ki. – Nagyon érzelmes és nagyon végletes. Valamikor azt érzem, hogy annyira átleng az inga, hogy nem jó a bőrömben. Nehéz velem, na! Pont ezért. Amikor van egy nagyon-nagyon intenzív munka, akkor tudom, hogy utána lesz egy üresség. 

Sokszor alig várod, hogy vége legyen, de tudod, hogy ha vége lesz, akkor ott lesz egy űr, amiben nem találod magad. 

De most már elfogadtam, hogy ez az életem része. A járvány első időszakában itthon voltam, és több hétig nem csináltam semmit. Aztán egyszer csak teljes erővel sportolni kezdtem. Elkezdtem megtanulni egy vágóprogramot is, akkor meg ott ültem naphosszat hajnali háromig. Amikor ennyi dolgom van, attól én sűrűbb leszek, céltudatosabb, és kevesebb időt vesztegetek el. Jó volt kicsit behúzni a féket, de most nagyon élvezem, hogy színész vagyok. Imádom. Tényleg. Különben mit csinálnék itthon?”

Sokat beszélgetünk arról, hogy milyen az a közeg, amelyben jól érzi magát. Szerinte olyan, amelynek a tagjaival közösen fejlődik, közösen öregszik, amelyikbe jönnek új impulzusok, új rendezők, fiatalabb kollégák, idősebb kollégák, mert abban van egy óriási erő. Olyan, mint egy focicsapat: lehetnek benne nagyon tehetséges emberek, de ahhoz kell idő, hogy megérezzék egymást, és jól tudjanak együtt játszani. És mindezt úgy szereti csinálni, hogy minden évben van valami más is, ami kirántja a megszokottból, aztán a tapasztalatait visszaviszi a csapatának a színházba.

Azokat az előadásokat szereti a legjobban, amelyekben az idegrendszerét, a szívét, a lelkét kell valahogy nagyon titokzatos módon megmozdítani. Amiben kevés, ha csak pontos, vagy mindent tökéletesen csinál. Ami még akkor is nehéz, hogyha éppen tele van energiával. „Sokszor a fáradtság tud átbillenteni, mert 

ahhoz a fajta jelenléthez, ami engem igazán érdekel, valami iszonyatos lazaság is kell. Amikor már csak te maradsz ott a színpadon. De úgy, annyira pucéran, és annyira egyedül, mint amikor megszülettél. Sokszor mint az életben sem soha, és közben végig tudnod kell, hogy ott ülnek.

Színészparadoxon. Mégis lehet egyszerre üzemeltetni. Ezen érződik a leginkább, hogy sikerül-e egy előadás. Hogy volt-e legalább pillanatokra egy igazi összeolvadás egy problémával vagy egy szereppel. Ebben látom a világ titkának a nyitját. A jelentlétben. A pillanatban. Semmi más nem érdekel.”

Jó, ha szeretnek

Keresi az új feladatokat, a járatlan utakat. „Attól leszel jobb, hogy nem adsz alább abból, ahogyan dolgozol. Mindig megpróbálod lefutni az egyéni csúcsot” – adja át a receptjét. A legnagyobb fejlődési lehetőséget mostanában a filmezésben találja meg, mert ott nagyon sokszor kell úgy figyelni, ahogyan manapság színpadon ritkán. „Amikor viszontlátod magad a mozivásznon, és ott van tíz méteren a fejed, akkor igenis látszik az a rezdülés, amit egy nagy színpadon ritkán tudsz megcsinálni, mert nem azon van a hangsúly. Nem rosszabb vagy jobb a film a színháznál, vagy fordítva, hanem más” – részletezi.

A Saul fia című film forgatásán

Szóba kerül, hogyan lehet színészként érvényesülni ahhoz képest, amilyen harminc-negyven éve volt. Amikor az egy-két elérhető tévécsatornán az egész ország látta azokat a színészeket, akik a színházakban is játszottak. „Országos ismertségre szert tenni minőségi munkával ma nem egyszerű. Lehet látni azt az utat, hogy mivel lehet könnyen sok emberhez eljutni. Az embernek az egójával néha harcolnia kell, hogy el tudja fogadni azt, hogy az ismertség vagy népszerűség nem mindig egyenlő az elmélyültséggel. És itt lép be az a faktor, hogy ha én szeretem azt, amit csinálok, akkor jó. Szerintem minden műfajnak megvan a létjogosultsága, csak nem mindegy, hogy milyen a minősége. 

Engem nem az érdekel, hogy felismerjenek a boltban. De nem leszek álszent. Jó, ha szeretnek.

Jó, ha kíváncsiak a munkámra, a véleményemre, ha valaki elolvassa ezt az interjút. Tisztelem azt, hogy nekem van lehetőségem beszélni egy szerepen keresztül. Jó, hogy ha zenélek, az másoknak örömet szerez. Jó, hogy ha vicces darabban játszom, akkor röhögnek, ha szomorú darabban játszom, akkor sírnak. Mert velem együtt sírnak, mert ez egy közösségi élmény. Számít, hogy ha beül a néző, akkor szeresse, amit lát. Ha fáj, akkor is. Én az ellenszenves karaktert is megtolom izomból, mert jó, ha lehet félni valakitől. Ott az az elismerés, ha valaki azt mondja, hogy úristen, mekkora szemétláda vagy. Mert akkor nem én vagyok előtérben, hanem maga a szerep.”

Feltűnt, hogy szinte minden interjúban és beszélgetésben, ami vele készült, sokat beszél a pillanatról. Nekem is többször megemlítette. Kíváncsivá tett, miért ennyire fontos ez számára. Mert fejlődni akar, válaszolja, és szeretné megtalálni azt az utat, ami ebben segíti. Úgy gondolja, hogy ha nem éljük meg a pillanatot, nincs esélyünk rá, hogy megragadjuk a változtatás vagy a fejlődés lehetőségét. És ez sokszor kihívás a számára. „Az én életritmusomban ez nagyon nehéz, de a munka segít. És ez nem csak rólam szól, mert én egy nagy egésznek a része vagyok. Hogyha én egy biliárdgolyó vagyok, akkor van mellettem még rengeteg biliárdgolyó, amiket továbblökök, vagy amik engem löknek tovább. Ha majd visszagondolok az életemre, nem akarom azt érezni, hogy valamit szerettem volna megtenni, de meg sem próbáltam. Sok mindent celofánba csomagolok, mert nem akarok megbántani senkit, sokszor húzom az időt, hezitálok, sokszor hamarabb megszületik bennem egy döntés, mint hogy azt kimondjam. De ez nem probléma. Csak szerintem lehet optimalizálni az időhúzási faktort. 

Mert egy ideig van csak új nap, új óra, új perc, amikor lehet másképpen csinálni. Egyszer csak nem lesz. Amikor meghalunk. De pont ezt a szorongást kellene elengedni. Hogy meg tudd élni azt is, amikor nem csinálsz semmit. Ha meg tudod találni az örömöt abban is, amikor nagyon nehéz. Akkor létrejöhet egy katarzisélmény.

Valahogy így élem most meg a negatív dolgokat az életemben. Az összes botlással meg mindennel együtt. Nem könnyű. Folyamatosan alakulok, mint egy kard pengéje, de az acél is akkor edződik, amikor ütik a kalapáccsal. Valahogy ezt érzem, hogy nem jó, és közben meg mégis jó.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A beszélgetésünk végén még gyorsan meglátogatom a mellékhelyiséget. Amíg ott vagyok, egy komplett minikoncertet hallgatok végig, amit a kanapéján, egy szál gitárral a kezében ad. Zengő hangja betölti az egész lakást. Jó lehet a szomszédjának lenni. Kijövök, erre abbahagyja. Bent kellett volna maradnom…

Gyorsan még megkérdezem, mi van a zenekarával, utoljára a Covid előtt koncerteztek. „Valami lesz vele, de lehet, hogy más formában. Be fogok törni a popszakmába!” – mondja úgy, hogy abban az egész énje benne van: a gyermeki optimizmussal vegyes felnőtt eltökéltség, és a régi csillogás a szemében. Ahogy ismerem, meg is fogja csinálni. Ahogy hamarosan lefutja a félmaratont, vagy ahogy megtanult bokszolni. Aztán indulnia kell, veszi a kabátját. Én is. A lifttől még visszarohan, hogy tuti bezárta-e az ajtót, mert én nem tudtam megmondani. Bezárta. A kapu előtt még megáll egy pillanatra, hogy elköszönjön, aztán rohan tovább, hogy le ne maradjon az életről.

 Kőrizs Kata

* William Shakespeare: Szentivánéji álom. Arany János fordítása.

Interjúképek: Csiszér Goti – Goti Photography