Mi a közös Madonnában, Cherben, Lady Gagában és Judy Garlandban? – Így születnek a melegikonok
A munkahelyemen néhány napja felmerült a kérdés, hogyan tudjuk hirdetésekkel elérni a magyar meleg férfiakat: mi lehet a pontos, jó célzás. A válaszom egyszerű volt: az érdeklődési körök rubrikába egyebek mellett írjunk be néhány előadót is: Madonnát, RuPault, Chert, Gagát… És reménykedjünk, hogy sikerül majd a varázslat. Az ötletet elfogadták, de aztán felmerült irányomba egy egyszerűnek tűnő kérdés: „Amúgy miért szeretik a melegek ezeket az embereket?” „Hát… mert melegikonok” – válaszoltam, mire jött az újabb – nagyon is jogos – kérdés: „de miért azok?” És amúgy tényleg, miért is? És kik ők pontosan? Kanicsár Ádám András ennek járt utána.
–
Emlékszem, gyerekkoromban tele volt a szobám fala Britney Spears-poszterekkel: igazi szentélyt varázsoltam a képeiből, a szüleim számára pedig minden bizonnyal valamilyen szinten megnyugtató lehetett, hogy a kisebbik fiú falát egy 18 éves, sokszor nagyjából félmeztelen lány poszterei borítják. Igaz, az már gyanúsabb lehetett, hogy ennek a lánynak megtanultam és előadtam a koreográfiáit is…
Később Britney után Madonna érkezett az életembe, akinek a zenéje és a színpadi jelenléte mögött sokkal többet találtam: egy szabadságharcost, valakit, aki beszélt a melegekről, akinek kultusza volt a melegek körében, és aki nyíltan, keményen beszélt arról, hogy a szexuális vágyakkal nincsen semmi gond.
Meleg tinédzserként Madonna az egyik legjobb „barátom” lett, akin keresztül sokat tanulhattam a magunkért való kiállásról, küzdelemről, LMBTQ-történelemről, és aki kapocs lett egy olyan közösséghez, amelyhez tartozni akartam.
Hiszen Madonna (szinte és akkor még) minden meleg ikonja volt. Ahogy – mint később rájöttem – Britney is. Aztán persze jöttek a többiek is. Míg a kortársaim az alternatív szférába szerettek bele és Emeséről hallgattak dalokat, akinek most már jön a busza, én felfedeztem Chert, Kylie-t, Lizát… És mindegyik valahogy mágnesként húzott magához. És picit húz máig is.
Nők, akiknek egy heteroszexuális férfi számára általában a külsejük vonzó, de egy átlagos meleg srác számára nem ez bennük a különleges – hanem a belőlük áramló erő és energia
Az i-d magazin ebben a cikkben fejtegette azt, hogy mitől is lesz melegikon egy melegikon. A recept a szerző számára egyértelmű volt, és ha egy picit kiegészítjük a meglátásait, láthatjuk is a közös pontokat. Ezeknek a nőknek sokszor már gyerekként nem volt könnyű a magánéletük, mégis gigászi sikereket értek el.
Nőként mindegyikük hátrányból indult a szórakoztatóiparban, de végül mégis leküzdöttek minden akadályt – és minden bizonnyal megannyi arrogáns vállalatigazgatót (olvassuk csak el Madonna sztoriját). A sikerük egy része nagyban köszönhető annak is, ami akár a vesztük is lehetett volna: a szexualitásuknak, amit ők inkább fegyverként használnak.
És ha valaki a szexualitásából fegyvert csinál, miért is ne lehetne egy meleg, rejtőzködő fiú számára példakép? Persze ott van a mindent elsöprő önbizalom és éles nyelv, ami minden díva sajátja – és amit minden sérülékeny meleg fiú magáénak akar tudni akkor, amikor zaklatják, amikor beszólnak neki, amikor kirekesztik, vagy amikor azt érzi, hogy ez a világ nem neki épült.
A melegikonok sokszor egyfajta anyafigurák.
A „klasszikus” melegikonok számára emellett különösen fontos a jogvédelem
Madonna és Cher popsztárként még olyan időszakban emelték fel a hangjukat az LMBTQ-jogok fontossága mellett, amikor ez némileg kínos és meglehetősen érzékeny téma volt, a bátor kiállás pedig így akár a karrierjükbe is kerülhetett volna. Emellett ráadásul olyan zenét készítettek, amely tökéletesen illett a melegklubok világába. Mindez igaz volt Kylie Minogue-ra vagy Diana Rossra is, akik egyfajta szimbiózist alakítottak ki a meleg férfiakkal – ők nem igazán szívesen élnek a zenéjük nélkül, nekik pedig minden bizonnyal fontos a piac, amit a meleg férfiak jelentenek számukra. Igazi win-win helyzet.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De melegikonnak számít például Diana hercegnő is, aki nemcsak a szegények, de részben az LMBTQ-közösség miatt is lett a Szívek királynője.
Diana életútjának egyik fontos állomása volt, amikor egy amerikai látogatásán kesztyű és maszk nélkül fogott kezet egy kórházban egy HIV-pozitív férfival – megmutatva az elhűlt világnak, hogy nem megijedni kell a tragikus vírustól, sokkal inkább emberként bánni az áldozataival; megadni nekik minden támogatást és szeretetet.
Emellett Diana élete is jelentős részben szólt a normák elleni lázadásról, a határok átlépéséről és egy rendszer ledöntéséről. Jelenségekről, amik sok LMBTQ-embernek lehetnek ismerősök – igaz, sok esetben nem a saját döntésük miatt.
És ha a nagy zenei melegikonokról beszélünk, nem muszáj csak a pop tágas országútján haladni
Dolly Parton, a country királynője mélyen vallásos nőként és egy meglehetősen konzervatív közönséget vonzó zenei zsáner képviselőjeként már 1991-ben énekelt a melegek elfogadásáról Family című dalában: „Vannak prédikátorok, vannak melegek, vannak függők, részegek és kóborlók, de egy sem fordul el, ha családról van szó”, 2004-ben pedig a lehető leglogikusabb érvvel állt ki a melegházasság mellett:
„Szerintem a meleg pároknak engedélyezni kellene a házasságkötést. Ugyanúgy kell szenvedniük, mint nekünk, heteroszexuálisoknak!”
Ha a nagy női popsztárokat nézzük, korunk legutóbbi nagy LMBTQ-ikonja az immár tíz éve az életünket boldogító Lady Gaga lett, aki bár egy kicsit már elfogadóbb társadalomban, talán kockázatmentesebb alapokon szólalt fel az LMBTQ-jogokért, azt pont olyan energiával és őszinteséggel tette, mint az őt megelőző nagyok. Gaga tökéletesen fogta meg a szexuális és nemi szabadságért küzdők gondolatvilágát, amikor egy interjúban arról faggatták, mit szól azokhoz a pletykákhoz, amelyek szerint valójában pénisze van: „Talán farkam van… Miért, az olyan borzalmas lenne? Miért kellene erre az ügyre pazarolni az időmet és kiadni egy sajtóközleményt arról, hogy van-e péniszem. A rajongóimat nem érdekli, hogy van-e péniszem, és engem sem.” Ezt a fajta bátor, falakat döntögető szexuális szabadságot testesítette meg egyébként Marlene Dietrich is, aki nemcsak nyíltan vállalta biszexualitását, de férfiruhák viselésével határozottan elindított egy forradalmat is.
Emiatt tekinthetünk Prince-re is melegikonként: bár szexualitására sosem derült valójában fény, de ahogy Gaga a vélt pénisze kapcsán a nemek egyenlőségét hirdette, Prince is egy teljes karriert épített a gender határainak ledöntésére – csakúgy, mint David Bowie vagy George Michael. Utóbbi 1990-es coming outjával pedig végképp sok bujkáló, magát konstans szégyellő LMBTQ-ember lelkét szabadította fel. Mindegyik férfi elég bátor volt ahhoz, hogy ne feminim és maszkulin szemüvegen keresztül lássa a világot, hanem inkább úgy tekintsen minden sminkre, frizurára, ruhadarabra vagy akár szemüvegre, mint az önkifejezés eszközére. És csupán ennyivel képesek voltak olyan határokat ledönteni a társadalomban, amivel egyszerűen szabaddá váltak –és megmutatták másoknak is, hogy mi a szabadság.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És persze voltak, akik a maguk módján történelmet írtak
Néha örömteli módon, néha pedig egy tragédia miatt kerültek a középpontba. Elton John már 1976-ban vállalta biszexualitását a Rolling Stone címlapján, elmondva, hogy „szerintem az embereknek egyszerűen nagyon szabadon kellene gondolkodniuk a szexről”.
2009-ben pedig, amikor azért nem tudott örökbe fogadni egy HIV-pozitív ukrán kisgyereket, mert nem élt heteroszexuális házasságban, rengeteg ember fogalmazta meg magában a kérdést, hogy mi is a fontosabb: egy gyereket körbevevő szerető, gondoskodó közeg, vagy valakinek a szexualitása.
Bár Freddie Mercury sosem coming outolt nyilvánosan, szexualitása ma már senki előtt sem titok; a meleg férfiak körében nemcsak melegikonná vált, hanem fehér trikójával, pilótaszemüvegével és bajszával szexikonná is. Mercury néhány órával a halála előtt jelentette be, hogy AIDS-beteg. Bár nem ő volt az első közismert művész, akit elragadott a HIV, ő is egyike volt azoknak, akik rádöbbentették a társadalmat, hogy a meleg közösséget évek óta pusztító vírust nemcsak egy kis szexuális közösségek problémájaként kell kezelni (vagyis leginkább nem kezelni), hanem egy közös ellenségként, ami érző, szeretni való és szeretetre vágyó emberek és hozzátartozóik életét teszi tönkre.
Persze vannak hősök, akiket a nagyközönség nem ismert meg, vagy nem ismeri őket LMBTQ-ikonként, de a közösség számára különösen fontos személyek
Ilyen például Marsha P. Johnson, aki nélkül az LMBTQ-közösség jogi forradalma nem tarthatna ott, ahol. Egyesek szerint ő dobta az első követ a rendőrök felé a híres Stonewalli lázadáson, mások szerint ott sem volt. Egyesek szerint transznemű volt, mások szerint drag queenként gondolt magára. Egyesek szerint öngyilkos lett, mások gyilkosságra gyanakodnak. Ha megnézzük Johnson életútját, rájöhetünk: ezek a kérdések nem is fontosak. Hiszen
már önmagában lenyűgöző, hogy Johnsont több mint száz alkalommal tartóztatták le, mert az LMBTQ-jogokért való demonstrációt szervezett. Vagy hogy a Sylvia Riverával szervezett Star elnevezésű ifjúsági szállója több száz queer fiatalnak adott otthont.
Hasonló ikon Harvey Milk, az első nyíltan meleg megválasztott tisztségviselő volt az Egyesült Államokban, aki már nem tüntetéssel, hanem valós politikai erővel kampányolt az egyenjogúságért, megnyitva az ajtót nemcsak más meleg vagy leszbikus politikusok előtt, hanem beemelve a queer emberek helyzetét a Fehér Házba. Milket egy másik politikus gyilkolta meg, temetéséhez pedig egy gyanúsan különös történet is társul: az eredetileg nyolcszínű Pride-zászló Milk temetésén vesztette el az egyik színét, miután San Franciscóban az eseményre annyi szivárványzászlót kellett gyártani, hogy egy idő után kifogytak a pink textilből – így anélkül folyt tovább a nagyüzemi zászlókészítés. Hogy mi történt aztán a hetedik színnel, egyszer talán kiderül egy másik cikkből...
És persze ott van Elizabeth Hurley, aki keményen és sok pénzzel szállt be az AIDS elleni harcba egy olyan korszakban, amikor a betegség még kínos tabu volt. Erre mellesleg állítólag egy másik díva, Liza Minnelli inspirálta, aki egész életében hangosan támogatta a queer embereket (és inspirált darg queeneket).
És ha már Liza, hiba lenne elmenni anyukája, Judy Garland mellett, akinek
1939-es „Óz, a csodák csodája” filmje sok meleg férfi számára bírt szimbolikus jelentéssel: elszökni a szürke tanyavilágból, és egy színes, pörgő univerzumban találni magunkat, ahol szabadon fejezhetjük ki igazi önmagunkat, több mint csábító volt.
Ráadásul vegyük számításba, hogy 1939-ben a homoszexualitás még bűnténynek számított. Bár Garland sosem fejezte ki hangosan, hogy támogatja az LMBTQ-közösséget (az ő korában ez tényleg kockázatos lett volna), sok meleg férfival vette körbe magát. Garland akkora ikon volt a melegek körében, hogy abban az időben az amerikai közösségben így lehetett valaki queer mivoltáról virágnyelven beszélni: „Ő is Dorothy barátja” – utalva legendás szerepére. Egyes pletykák szerint az 1969-es Stonewalli lázadás is azért törhetett ki, mert a Garland temetése miatt gyászoló közösségnek egyszerűen túl sok volt, hogy egy ilyen nehéz pillanatban még a rendőrség is pesztrálja őket. Erről azért kiderült, hogy nem több kedves gondolatnál.
A melegikonok mellesleg mindig velünk voltak – nem csak a XX. és a XXI. században
Igaz, a szerepeik kicsit néha mások voltak. Az egyik első melegikonként például az i.e. 630 és 570 között élő Szapphót tekintik, aki nyíltan leszbikus verseivel kulcsfigurája lett az LMBTQ-történelemnek – ahogy az egész sziget is, ahol élt. Sokak szerint a bibliai figura, Szent Sebestyén is melegikon: na nem azért, mert a mártír meleg lett volna, hanem mert egyes vélekedés szerint az ábrázolásának módja sokakban kelthette fel az első meleg szexuális vágyakat, szenvedése pedig különös metaforája annak, amikor valaki saját szexualitását elnyomva küszködik egész élete során.
Később a magát is melegikonként számontartó Oscar Wilde is egyfajta ikonként gondolt Szent Sebestyénre: ezt jól bizonyítja, hogy miután bebörtönözték és száműzték szexualitása miatt, a szent után a Sebastian Melmoth nevet vette fel. És bár nem vagyok nagy támogatója a sztereotípiáknak, mégis ez az a pont, amikor idézni kell Wilde híressé vált utolsó mondatát, amit egy minden bizonnyal nem túl ízléses hotelszoba ágyán mondott el: „Vagy ez a tapéta megy, vagy én.”
Hogy kik a jövő melegikonjai?
Az i-d fentebb már idézett írása érdekes gondolatot vet fel a kérdés kapcsán: annak köszönhetőn, hogy kinyílt a világ, hogy felgyorsult az információáramlás, hogy a közösségi média ekkora teret nyert, és hogy az LMBTQ-közösség is láthatóbbá vált akár a Netflixen, akár a mesékben, ma már nagyjából mindenki lehet melegikon – még ha csak néhány percre is. Egy-egy felkapott sorozat szereplőiért sok queer fiatal rajong, mert kötődik hozzájuk, felismeri bennük magát, vagy egyszerűen csak vágyik rájuk.
De tökéletes példa a gyors „pozíciónyerésre” a 2014-es Babadook című horrorfilm vérfagyasztó démonja, a babadook, aki azután vált queer hőssé, miután a mozit a Netflix véletlenül az LMBTQ-szekcióba sorolta. A „balesetből” hamar született egy internetes, nem túl komolyan vehető fenomén: végül is ez a szegény démon csak ki akar törni a saját világából és a saját szabadságát élni – hát nem jó szimbóluma ez a meleg közösségnek?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A zeneipar pedig napjainkban is gyártósoron „dobja ki” az új melegikonokat: Harry Styles például a szexuális szabadság és szabad szerelem hírnöke. Lil Nas X afroamerikai rapperként óriási tabut robbantott fel a sokszor meglehetősen homofóbnak gondolt zenei szférában, vagy ott van a Years & Years Ollyja, illetve Troye Sivan, akik egy új kor hírnökeként – csakúgy, mint Lil Nas X –, már első másodperctől kezdve meleg popsztárként tűntek fel, meleg dalszövegekkel, meleg kulturális referenciákkal, a meleg közönséget megcélozva.
Melegikonok pedig már Magyarországon is vannak. Gyors közvéleménykutatásom szerint sokan tartják melegikonnak Lakatos Márkot, Cylát vagy Osváth Zsoltot, de még többen Nádasdy Ádámot.
És hogy kis országunkban sem maradjunk női melegikonok nélkül… Péterfy Bori egyszer a magyar melegmagazin, a Humen Magazin címlapján szerepelt melegikonként. Akkor így vélekedett a címkéről, összefoglalva azt, hogy mi is állhat igazán mögötte: „Kevesebb dologra lennék büszke, mint arra, ha az maradna meg rólam, hogy melegikon vagyok. Mert az azt jelenti, hogy a szabadságot képviselem. Nem lehet bárki melegikon. Olyan ember nem lehet, akiben van egy korlátoltság vagy bármi olyan mellett áll egy kicsit is, ami nem a szabadságot képviseli.”
Kiemelt kép: Getty Images/ Harry Langdon; Neilson Barnard; Silver Screen Collection
