Alina Pash: „Nem viselek álcát azért, hogy mindenki szeressen. Majd én szeretek mindenkit”

–

Az Akvárium Klub backstage-ében füstölőillat terjeng. Ez okoz némi fennforgást: az egyik munkatárs sietősen keresi az illat forrását – még mielőtt bekapcsol a tűzjelző. Némi derültség után kiderül, hogy Alina Pash minden fellépése előtt megtisztítják az öltözőt energetikailag. Ez elengedhetetlen, ugyanakkor nem mindig felel meg a biztonsági előírásoknak. Azt mindenesetre az Akvárium munkatársai is elismerik: a füstölőnek nagyon jó az illata.

Alina szó szerint belibben a folyosóra hosszú kabátjában (egy konzoljáték merch-ruhadarabja, amelyhez az ő egyik dalát is felhasználták), hajában zöld növények, arca szinte ragyog, pedig európai turnéja végéhez közelít. Pár percet kér, míg átöltözik, utána, azt mondja, kérdezzünk bármit, kövessük bárhová, egyetlen kérése van csupán: minden koncert előtt szüksége van félórára, amíg a produkció művészeti vezetőjével videócsetel, aki afféle szellemi mentora.

„A sámánom” – mondja nevetve, és igazság szerint szemem se rebben. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a dorombon játszó, csujogató, népviseletben rappelő Alina Pashnak saját sámánja van.

A helyzet túl bonyolult, de tenni kell, amit lehet

Kérdezem, hogy van, csitult-e körülötte a tavalyi jókora felhajtás (amelyről ebben a cikkemben írtam részletesen), vagy még mindig szét akarják tépni több oldalról is a kommentelők, véleményvezérek. „Újjászülettem, mint egy főnix. Istenem, annyi minden változott bennem, a csapatomban, mindenkiben” – mondja, és a kérdésre, hogy jól érzem-e, hogy egész más energiák munkálnak most benne, mint a tavalyi elkeseredett düh, bólogat.

„A legfontosabb, hogy fényt akarok árasztani. Az igazságot akarom szétkürtölni. Önmagam akarok lenni. Nem akarom megjátszani magam. Nem viselek álcát azért, hogy mindenki szeressen. Majd én szeretek mindenkit. Ha szeretni akarsz? Nyitott vagyok rá. Szeressük egymást. De nem hajhászom a népszerűséget.”

Senki ne gondolja azonban, hogy a könnyebbik végét fogná meg a küldetésnek: 

„Most valami újat akarok építeni, hogy az emberek a kényelmetlen dolgokról is beszéljenek. Amikről mi is beszélgettünk az imént: amiről a WMN is szól. És azt hiszem, a mi hazáinkban ezt nekünk kell megtennünk. Más országokban ez másként alakult, gyorsabban fejlődött a gondolkodásmódjuk, a mindsetük. Itt mi vagyunk, akiknek el kell vinniük a fényt. Nem akarok arra hagyatkozni, hogy majd valaki más megteszi, én csak magamban bízhatok, és ezt akarom adni a világnak. Teszem, amit tehetek, amit szeretek.”

A világ meg a szeme

A tavalyi Sziget Fesztivál előtt hangüzenetekben beszéltünk arról, hogy milyen nehéz az ukrán előadók helyzete: hazájukban már akkor is súlyos kritikák érik őket, ha olyan külföldi fesztiválokon lépnek fel, amelyeken orosz előadók is.

„Ahogyan a nagy sporteseményeknél, amelyeken nem vehetnek részt az orosz sportolók, úgy a zeneiparban is szükség lenne az egyértelmű jelzésre. Szükségünk van a világ figyelmére: miközben itt beszélgetünk, a harcok jelenleg is folynak. Ezzel, ebben élünk. És nem könnyű.” 

Azt mondja, ő is tudja, néha irtózatosan nehéz a művészet eszközeivel áthidalni a politikai, történelmi szakadékokat. Ő megpróbálta, és rá kellett jönnie, hogy vannak esetek, amikor ez egyszerűen nem megy, mert túl sok a sérelem. „Mintha egyedül akartam volna egy sárkány ellen harcolni.” Azt mondja, akkor nyúlt radikálisabb eszközökhöz, amikor azt tapasztalta, hogy nemhogy nem tud hidakat építeni a béke érdekében, együttműködve például orosz művészekkel, de még hazájában is támadják és kollaboránsnak nevezik. „Nem akarom azt mondani, hogy megbántam dolgokat, de még mindig tart a történtek feldolgozása bennem. Van olyan, amiket ma már talán másként tennék.”

Miközben beszél, ezerféle hangulat, érzés, tudás tükröződik a szemében. Mintha egyszerre lenne nagyon öreg és örökké fiatal: bölcs, idős lélek egy kortalan testben. Nem tűnik lemondónak, legfeljebb a fájdalom érezhető a hangján, ugyanakkor sugárzik belőle a tettvágy és az optimizmus is. Gondolom, az ilyen brutális, összetett helyzetek efféléket szülnek.

„Láttunk már nagy változásokat a világban, ahol azonos értékrendű emberek összefogtak, mert ugyanaz volt az útjuk, tisztelték egymást, beszélgettek… – magyarázza olyan hévvel, hogy az ember átmelegszik a szavaitól. – Ez a világ csak így képes fennmaradni.

Nem akarom az első és második világháború mintázatát ismételni. Nemrég a frontvonalhoz közel koncerteztem, olyan embereknek, akik vagy harcolnak, vagy maguk is elveszítették már a szeretteiket. A művészetnek fontos szerepe van az ilyen helyeken. Képtelenség elmagyarázni, leírni, milyen energiák mozognak ott. Érzed a kapcsolódást velük, és mégsem tudod, mit mondj nekik…”

„Ugyanaz az energia, nem?”

Légvonalban alig néhány kilométerre nőttünk fel egymástól, közöttünk „csak” egy országhatár. Számít? A lényeget tekintve – ez gyorsan kiderül – semmit. A beszélgetés felénél meg is állapítjuk, hogy bár csak néhány szót beszélünk egymás nyelvén, angolul is félszavakból értjük egymást. Mesélem neki, hogy a háború kirobbanásakor az épp őt fotózó Chripkó Lili volt az első, aki már indult is önkénteskedni a határra, a tíznapos kiképzés alatt gyorstalpalót kapott Szatmárból meg Kárpátaljából – tiszteletbeli földinknek tekinthetjük.

Alina első reakciója a hála: köszöni, hogy ott voltunk, megírtuk, lefotóztuk, fordítottunk, adományoztunk. Köszöni, és szeretné, ha tudnánk: látják, hogy a magyar emberek milyen gondoskodással és jó szívvel fordultak, fordulnak honfitársai felé. Ő pedig azon dolgozik, hogy ezt a kapcsolódást erősítse.

„Szomszédok vagyunk, és nagyon szeretném, hogy Ukrajna és Magyarország jó kapcsolatot ápoljon egymással, félreértések nélkül. Mert tudom, hogy mennyi nagyszerű ember él itt. Tudom. Vannak magyar barátaim, akik nagyszerű dolgokra hivatottak. És azt is tudom, hogy van egy kormány, amelynek nincs egyszerű dolga, ha Oroszországgal is igyekszik fenntartani a jó viszonyát. Oroszország a világ egyik leggazdagabb állama. És az utolsó, amelyik ilyen elavult, imperialista módon lép fel más országokkal szemben.

És azzal is tisztában vagyok, hogy néha nehéz segíteni, mert az ukránok között is vannak, akik szerint Magyarország nem áll mellénk. És ez az, amiért én harcolok: hogy lássuk, egy ország nem egyenlő annak kormányával. Hogy esélyt kell adnunk magunknak a másik megértésére.”

Kárpáti boszorkány akcióban

A kezére hímzés mintája van tetoválva, akár beregi keresztszemes is lehetne, ismerős ábra. Azt mondja, ez egy ősi védelmi szimbólum, ezért varratta fel. Később a merch-pultnál fedezem fel ugyanezt a mintát: felragasztható tetoválásként kapható.

Apropó, merch: akartam valami ajándékot adni Alinának, és sokáig gondolkodtam, vajon nem néz-e hibbantnak, ha beállítok egy darab fekete turmalinnal. Aztán a sámános sztorinál elengedtem az aggodalmamat, és az első beszélgetésünk végén átadtam neki a marokkövet. Mire ő ukránul mondott valamit Ivankának, a turnémenedzserének, aki perceken belül megjelent egy apró vászonzsákocskával, és a kezembe nyomta. A zsákban egy fluoritcsúcs lapult: Alina Pash hivatalos merchandise-terméke. Öleljük egymást, és nevetgélünk: védőkristályt a védőkristályért cserébe.

Ivanka egy másik zsákból édességet kínál körbe: Alina szülőfalujából, Bustyaházáról származó aszaltgyümölcsös finomságokat. Ez is kapható a pultnál, ahogyan a dalszerző-énekesnő új kedvenc hangszere, a számunkra is jól ismert doromb. A befolyó pénzzel Alina az ukrán ellenállást támogatja. És hogy mindez mennyire testközeli, mennyire szürreálisan valóságos? Azt semmi sem mutatja jobban, mint Alina néhány mondata:

„Apám a fronton van. Ivanka, apja a fronton van. Nyolc hónapja. Nemrég találkoztunk vele, három órát utazott, hogy láthassa a lányát. Elképesztően erős ember. De fáradt. A csapatával minden egyes reggel jógáznak.

A legelején megbeszélték, hogy jól akarják csinálni ezt az egészet. Komolyan veszik az egészségüket, a helyzetet, nincs alkohol. Rajtunk a világ szeme. Meg kell mutatnunk a világnak, hogy minden támogatást megérdemlünk.” 

Can it be Eros Pista?

Koncert közben egy ukrán csajtársaság közepén találom magam, többen közülük kék-sárga zászlóba burkolóznak. A háború áldozatairól szóló dalnál sírunk mindannyian, pillanatokkal később pedig, amikor Alina őrületes dramaturgiai érzékkel és profizmussal rántja vissza a koncertet a mélységes mély szomorúságból, már együtt kacagunk fennhangon.

Az énekesnő ugyanis minden létező kulturális referenciát megragad, amivel az ukrán–magyar barátságot erősítheti: magyarul számol, beszél, pálinkázik a színpadon, amikor pedig a buli hőfokáról beszél, azt kérdezi: „Can it be Eros Pista?”

Mit mondjak: nemcsak hogy lehet, de az is. A koncert egy pontján valaki hátulról átölel: Ivanka szaladt ki a kedvenc száma közben a takarásból, sugárzó boldogsággal kiabálja, hogy mindig le szokott jönni, egyszerűen érezni akarja, amit a közönség. És ha már ott volt, megölelt.

Kicsivel később a backstage-ben búcsúzkodunk. Ugyanazok az emberek, másfajta ölelések: olyanok, amelyeknek nem ismerjük a jövőjét. Ivankával úgy szorítjuk egymást, mintha az édesapjának is juthatna így az ölelésemből. Alina hálálkodik, pedig ő az, akinek hálával tartozunk, amiért beengedett ebbe az intim, különleges kis hatósugárba, amelyben megtapasztalhattuk, micsoda energiák adódnak össze egy ennyire szélsőséges és bonyolult élethelyzetben.

Szlava Ukraini, búcsúzunk a nemzeti tisztelgéssel, biztosan kellene most mondani valami bölcset, de nem lehet. Elfogytak a szavaim.

Az egyetlen szerencsénk, hogy az ölelésekből sosem fogyunk ki.

További fotókért kattints a képre, és lapozd végig a galériánkat!

Képek: Chripkó Lili/WMN

Csepelyi Adrienn