–

„Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Neil Armstrong, aki a Holdon megtett történelmi sétája után, két űrhajós társával és a feleségeikkel együtt a Földön is körútra indult. Két hónappal a Holdra szállást követően, 1969. szeptember 29-én vágtak neki, és 38 nap alatt, 24 országban, illetve 29 városban jártak, mintegy 100 millió ember látta őket.

A szállóigévé nemesült mondatról elnevezett „Giant Leap”, azaz „Hatalmas ugrás” turné az űrkaland léptékéhez mérten globális vállalás volt, jártak Mexikóban, Zairében, Iránban, Brazíliában, Argentínában, Japánban, Indiában, Franciaországban, Németországban, Jugoszláviában – és a többi. Az űrhajósok beutaztak hat kontinenst, hatszor lépték át az Egyenlítőt, találkoztak elnökökkel, miniszterelnökökkel, királyokkal és királynőkkel, a pápával, nagykövetekkel, sorra kapták a kitüntetéseket és elismeréseket, emlékezik meg róla a NASA.

Egy országról biztosan tudunk, aminek felajánlották a lehetőséget, de nem kért Armstorngék látogatásából. Ez Magyarország.

A Smithsonian magazin ásta elő azt a dokumentumot, amiben a Nixon-adminisztráció külügyminiszter-helyettese, Elliot Richardson írt erről szeptember 20-án a budapesti nagykövetnek, Alfred Puhannak:

„Az, hogy a magyar fél elutasította az űrhajósok által felajánlott látogatást – különösen az a hangnem és szóhasználat, amelyben ezt közölték –, aggodalomra ad okot a Fehér Ház és a mi számunkra is.

Elkerülhetetlen, hogy ez hatással legyen az amerikai–magyar kapcsolatok alakulására, és... világosan tudtára kell hozni a magyaroknak, hogy mindez összefügg az űrhajósok látogatásának lemondásával.

A külügyminiszter például nem fogadja majd Puja külügyminiszter-helyettest New Yorkban. Ami a további kétoldalú tárgyalásokat, látogatásokat és csereprogramokat illeti, várnod kell a magyar fél kezdeményezésére, és konkrét utasításokat kell kérned arra vonatkozóan, hogy miként és egyáltalán folytasd-e ezeket. Szándékunkban áll a kétoldalú tárgyalásokat kizárólag olyan ügyekre korlátozni, amelyek egyértelmű, bizonyítható és kézzelfogható előnyt jelentenek az Egyesült Államok érdekei számára.”

A háttérben meghúzódó Szent Korona-szál

Magyarország és az Egyesült Államok között akkoriban nem csak a hidegháború miatt volt feszült a helyzet: a második világháború végén a szovjet csapatok elől a Szent Koronát és a koronaékszereket előbb Németországba, majd Amerikába menekítették. Szó volt ugyan arról, hogy a Vatikánban helyezik el (az oda szállított másolatot 1965-ben ellopták), 1953-ban viszont végül Fort Knoxba került – ebben a katonai erődítményben őrizték korábban az USA aranykészleteinek jelentős részét is.

Mindez azután történt, hogy 1945-ben a Szent Jobbot már visszaküldték Magyarországra. A koronának viszont, mint a magyar uralkodót legitimáló rituális tárgynak, nagy szimbolikus töltete is van. Például, hogy

az amerikaiak részéről egy ilyen gesztus akár úgy is értelmezhető, hogy az Egyesült Államok „elfogadja a kelet-európai status quót”.

Így miután Rákosi alatt megromlott a viszony az USA-val, a magyar vezetés hiába kérte vissza a koronát. Az amerikaiak felvették azt az álláspontot, miszerint a korona a magyar nemzet tulajdona, amit az Egyesült Államok addig őriz, míg a körülmények alkalmassá nem válnak a visszaadására. Ehhez hozzájárultak az amerikai magyar jobboldali emigránsok – akik felháborodva mozgatták meg magas szintű politikai kapcsolataikat, ha szóba került a korona visszaszolgáltatása – és Mindszenty József is.

A rezsim elől 1956 novemberében a budapesti amerikai nagykövetségre menekülő magyar bíboros 1964 augusztusában írt levelet Johnson elnöknek arról, hogy mentse meg a koronát „a vörösöktől”:

„Bizalommal kérem Elnök Urat, mentse meg a koronát. (...) Ez hazánk és kereszténységünk ősi mivoltának pecsétje, a világon egyedülálló keresztény és alkotmányos szimbólum. (...) A szentkorona nem lehet az ateista bolsevikok tulajdona. Nem történhet meg, hogy a szentkorona a szovjetek vagy a csehek, románok, szerbek kezébe kerüljön, feldarabolják vagy eladják egy aukción, és az árát szétosszák.

Ugyanígy nem kerülhet a magyar bolsevikok kezei közé sem. Ez példátlan botrány lenne.”

A történelem fintora, hogy az amerikai és a magyar vezetés közötti feszült viszony részben amiatt tudott javulni, hogy a pápa tanácsára 1971-ben Mindszenty elhagyta a nagykövetséget és az országot is.

Ugyanebben az évben készült az az amerikai összefoglaló dokumentum Henry Kissingernek, amiben a Szent Korona visszaadásának aktuális helyzetéről tájékoztatták, és aminek a végén a bonyolult kül- és belpolitikai vonzatai miatt „forró krumplinak” nevezik az ügyet.

A Korona végül a holdra szállás után kilenc évvel, 1978-ban került vissza Magyarországra. Mivel az amerikaiak hangsúlyosan a magyar népnek és nem a pártállami vezetésnek akarták átadni, Kádár János nem vehetett részt a ceremónián.

Ez veszélyes!

Ha már űrutazás, annak is érdemes utánajárni, hogy próbálta lehúzni a pártállami magyar sajtó a holdra szállás sikerét és az amerikai eredményeket.

A HVG a negyvenéves évfordulón nézett körül a korabeli cikkekben: a címlapon például gondosan hírül adták, gyakran dőlt betűvel kiemelve, hogy a holdkomp automatikája nem működött, így Armstrongnak kézi vezérlésre kellett átállnia. Azt viszont már nem részletezték ilyen aprólékosan, hogy fél nappal később a Luna-15 nevű szovjet szonda elrontotta a fékezést és „üstökösként csapódott be a Föld égi kísérőjébe”, csak annyit írtak: „Holdat ért és befejezte pályáját”.

Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke egyfelől táviratban gratulált Nixonnak, a Népszabadságban megjelent publicisztikájában viszont a szovjet hidegháborús kommunikációhoz igazodva már azzal riogatott, milyen pusztítóak lehetnek ugyanezek a rakéták az emberek ellen bevetve:

„aligha akadt egy is a televíziót figyelő százmilliók közül, aki ne gondolt volna arra, hogy az Apollo Saturnus rakétája nemcsak az ember Holdra repítésére alkalmas, hanem a civilizáció elpusztítására is.” 

Sándor Anna

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Bruno Cervera, Wikipedia/NASA