Z. Kocsis Blanka: Egyedül menni nyaralni, fesztiválra, moziba – az önismeretem újabb fontos lépései

–

Magyarország szinglitérképén – merthogy van ilyen, dr. Rövid Irén szociológus készítette – szerepelnek mindazok az egyedülállók, akik a 2016-os mikronépszámlálás alatt 20–49 évesek voltak, soha nem voltak még házasok, nem élnek párkapcsolatban, nincs gyerekük, ugyanakkor a saját háztartásukat vezetik. Ők nyolc évvel ezelőtt 209 ezren voltak, ez pedig „alig” hatezerrel több, mint Debrecen teljes lakossága. Mára ez a szám még magasabb: 2022-ben 299 ezer egyedülállót tartottak számon, a 40 év feletti pár nélküliek száma pedig megduplázódott.

Ez pedig hellyel-közzel azt is jelenti, hogy előbb-utóbb minden nő (és férfi) életében eljön a pillanat, amikor meg kell tanulnia egyedül funkcionálni olyan helyzetekben, amelyeket jellemzően páros, társas vagy esetleg „ellenkező nem számára” fenntartott tevékenységként azonosítunk.

Mennék, de nincs kivel

Évekkel ezelőtt egy fészekaljnyi energiazabáló ivadék társaságában azt éreztem, hogy hiába imádom őket, ezek az édes kis apróságok – úgynevezett tulajdon véreim – minden egyes nap leszopogatják a húst a csontjaimról, hogy aztán röhögve legózzanak mindazzal, ami belőlem maradt. No, nem mintha különösebben nehéz lett volna az életünk, csak éppen ötévnyi végtelenített pelenkacsere után borzasztóan el voltam fáradva, ki voltam égve. Ekkor kértem segítséget egy csodálatos szakembertől – és így tanultam meg, hogy fontos önállóan, egyedül is minőségi időt töltenem a világban.

Akkoriban a szabad esték, később szabad kétnapok olyanok voltak, mint őskáoszban a friss levegő és a béke szigetei. Színtiszta luxus, rövid kiruccanás egy másik életbe, amiben a kell és muszáj helyét felváltja a lehet és a talán.

Üdítő volt! Egészen addig, míg a mentális kikötők közötti evickélést felváltotta a konstans egyedülálló státusz, nekem pedig meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ha étterembe, moziba, színházba, koncertre akarok menni, ha műszaki problémám adódik vagy lerobban a kocsim valahol, ha meg kell hozni egy stratégiai jelentőségű döntést vagy panaszkodni szeretnék valakinek, csak a barátaimhoz fordulhatok. Vagy megtanulhatom egyedül is feltalálni magam.

Egy egyedülálló nőnek Bob, a mester smafu

Bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy szakítasz, elhagynak vagy egyszerűen csak köszönöd, nem kéred a konvenciókat és a kötelező kapcsolatosdit. A végeredmény ugyanaz: egyedül vagy. Ez persze lehet stigma vagy béklyó, ugyanakkor lehetőség és szabadság is, egyéni megélés kérdése. Az viszont biztos, hogy egyedülálló nőként néha egészen furcsa helyzetekbe keveredik az ember.

Vegyünk például egy olyan egyszerű helyzetet, hogy elromlik a kazán. Bárkivel előfordulhat – és elő is fordul. Ilyenkor az emberek egy része előkapja a fix helyre gondosan összekészített garancialevelet, szervizelési dokumentációt, a már jól ismert szakember kontaktjait, esetleg a saját szerszámkészletét, telefonálgat, bütyköl, YouTube-tutorialokat nézeget és voilà, már megy is a behemót bestia, meg a fűtés. No meg vagyok én, akit a legtöbb műszaki dolog kizárólag végfelhasználóként érdekel. Vagyis egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hogy mitől és miért működik az adott ketyere, amíg működik. És ha már nem működik, valaki csinálja meg. Minél olcsóbban, mondjuk, tegnapra.

Innen szép fejlődni! Ebben pedig a kedves szüleim segítettek, akik nem bírták nézni, hogy a lányuk, aki korábban játszi könnyedséggel glettelte, festette és IKEA-zta körbe a lakást, húsz évvel később még mindig a házi kirakós bútorhoz kapott nyomorult imbuszkulccsal próbál megoldani minden felmerülő műszaki nehézséget. Kaptam hát tőlük egy meglehetősen cuki, miniszerszámszettet, ami inkább trendi, mint hasznos. De legalább nem rózsaszín, viszont hatékony!

Micike – mármint a szerszámosdoboz – meg én aztán halált megvető bátorsággal vetettük bele magunkat a közös életünkbe.

Így fordulhatott elő, hogy miután a szerelés után hat héttel a rohadt mosógép újra megadta magát, Micike, Google és én addig szórakoztunk az egyébként egy méter széles mosókonyha padlóján, míg a mosógép több stációban megjavult valahogy. (És ha valaki kérdezné, miért van néhány tucat képem a mosógépemről a telefonomban… Nos, azért, hogy ha véletlenül úgy járnék, ahogy egy kedves férfi rokonom rendszeresen szokott, vagyis a művelet végén lenne egy maréknyi „hát ez meg honnan a fenéből maradt ki?” típusú apró alkatrészem, legalább kósza reményem legyen arra, hogy valahogy megtalálom a szökevények legvalószínűbb lakóhelyét.)

Azóta megtanultam lefolyót szétszerelni, szárítógépet hackelni, víztartályt javítani, fúrni-faragni, valamint nem agyérgörcsöt kapni, valahányszor valami egy kicsit is máshogy zörög a kocsimon.

Külön köszönet a sógornőmnek, aki addig röhögött azon, mennyire nem értek a saját verdámhoz – a kritika amúgy jogos volt sajnos –, hogy idővel inkább megmutatta, mit hogyan kell ellenőrizni. Végül is, most már üzemben tartom az egész kócerájt – és a kezdeti katasztrófák után a mindenhez értő semmit sem tudók vakmerőségével szállok szembe az újonnan fellépő problémákkal. Meg Micikével persze.

Társas helyzetekben társtalanul

A nagy társadalmi kirakós első darabkája nekem a „moziba egyedül” elnevezésű próbatétel volt. Gondoltam, hacsak az ember nem horrort néz, ahol a másik válla tulajdonképpen önvédelmi eszköz, akkor ez egy olyan dolog, amit tutira megoldok egyedül is. Jegyet online vásároltam, a pénztárnál pedig az „Egyedüüüül?” kérdésre csak egy gyors igenre futotta. Ez egész jól ment, gondoltam én. Aztán rájöttem, hogy évekig úgy jártam moziba, hogy az egyikünk kezében nachos, a másikunkéban pedig mogyorós csokigolyók voltak. Vagyis döntenem kell, az édesek, vagy a sósak táborába tartozom-e valójában. (Belátom, nem egy Maggie Carpenter-féle tojásdilemma, de na.) Hogy melyik film volt, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy rajtam kívül két másik nő ült egyedül a moziban, és rohadt sokat nevettünk.

A következő lépés az éttermek és egyéb gasztrointézmények voltak. Imádok ugyanis enni és még jobban szeretek jó helyeken jókat enni. Csakhogy ebben a szent őrületemben – mint például száz kilométereket utazni egy kajáért, meg sírva pityeregni egy-egy különösen jól sikerült tányérdesszert felett – viszonylag kevesen osztoznak. Vagyis bele kellett vetnem magam a gasztrokalandokba, hacsak nem akartam végleg lemondani róluk.

Na nem mondom, az első ilyen élmény messze nem volt ilyen magabiztos, sőt!

Épp egy randira készülődtem, amikor szempillapödrés közben megérkezett a „bocs, mégse jó” üzenet. Én meg felpaprikáztam magam, és úgy döntöttem, hogy most már dafke csak azért is elmegyek otthonról.

Így keveredtem abba az étterembe, amit már réges-rég felvettem a bakancslistámra. Innen pedig már csak pár lépés vezetett oda, hogy a vacsi mellé ajándékba kapjam a desszertet, ha már így felültettek. Bevallom, azóta is mindig van nálam könyv, mobil vagy valami magazin, ha egyedül megyek étterembe, de már egyre kevesebbszer van rájuk szükségem. 

Egyedül nyaralni életem kalandja volt

Szívesen mondanám, hogy minden második hónapban elruccanok valamelyik európai nagyvárosba, ez azonban igencsak messze állna a valóságtól. Évente egyszer azonban nagyon igyekszem, hogy legyen pár napom a saját társaságomban egy számomra idegen közegben – és néha összejön. Legutóbb másfél évvel ezelőtt Portóban jártam, ahol rögtön a reptéren totál kiakadtam, mert sehogy sem jöttem rá, hogy tudom a jegyvásárló automatát portugálról angol nyelvre állítani. Pánikba estem, amikor nem találtam a szállást, és sírógörcsöt kaptam, amikor egy sétálós délután a semmiből tört ki vihar, és az apartmantól kb. harminc percre úgy elkapott az eső, hogy egyetlen taxis sem engedett vizesen az autójába. Utána huszonnégy órán át nyeltem egymás után a lázcsillapítókat, és vártam, hogy a ruháim legalább annyira megszáradjanak, hogy a szomszéd utcában lévő kisboltba legyen miben leugranom.

Ugyanakkor ebben a négy napban tulajdonképpen folyamatosan azt csinálhattam, amit csak akartam. Ülhettem az óceán partján órákon át anélkül, hogy bárki csak egy szót is szólt volna hozzám. Whiskyzhettem egy eldugott tetőteraszos bárban egy csapat helyi negyvenes LMBTQ-arccal, akik épp szülinapot ünnepeltek és engem is bevettek a buliba, ha már odaevett a fene.

Jártam borászatokban, kiállítóterekben és olyan éttermekben, ahol rajtam kívül mindenki csak portugálul beszélt, hogy aztán a tulajdonosok úgy rám csodálkozzanak, hogy végül mindenfélével megkínáltak – beleértve a sütiszéleket, amik köztudottan nemzeti kincsek minden nációban, mert igenis az a sütemény legjobb része.

Hogy féltem-e először egyedül felülni a repülőre, és éreztem-e néha úgy, hogy mennyire jó volna ezt valaki mással is megosztani? Naná. Mégis megérte, és arra buzdítok mindenkit, akinek csak van módja, ideje, pénze egyedül utazni, tegye meg.

Az utolsó védvonal: zenés-táncos rendezvények

Az egyedülállóság (számomra) legnehezebb része, hogy hiába szeretnék néha elmenni egy-egy koncertre, nincs kivel, mert a barátok vagy nem érdeklődnek – rétegízlésem van –, vagy drága a jegy, vagy nincs, aki vigyázzon a gyerekükre vagy az utolsó pillanatban betegszenek meg. Én pedig ilyenkor rendszerint behúzom a kéziféket, mert az az elvem, hogy esküvőre és zenés-táncos rendezvényre nem megyek egyedül. Aztán persze kétévnyi hangos, majd belül dacos, kívül néma ellenállás után megtörtem. A partiszingli-szüzességem pedig két héttel ezelőtt az Inota Fesztiválon végleg elveszett.

Aki ismer, az tudja, hogy én és a fesztiválok pont olyan messze vagyunk egymástól, mint én és az elektronikus zene. Ha valakiben felmerülne az a cseppet sem meglepő kérdés, hogy akkor mégis mi fenéért akartam elmenni egy elektronikus zenei fesztiválra, ami mindent egyesít magában, amit nem szeretek… Nos, azért, mert az urbexet viszont szeretem, és a fesztivál helyszínéül szolgáló egykori hőerőmű bakancslistás helyszín volt. 

Szóval ott voltam én – talpig rózsaszínben, mint egy túlméretezett pillecukor, mert a „hogyan jelenj meg egy rave partin” memót nem kaptam meg, és én hülye nem néztem utána a szubkulturális sajátosságoknak –, a páratlan tájékozódási készségem – nyilván rossz helyen kerestem a bejáratot, hogy egy csapat rendőrtiszt kíséretében fogjam fel, merre is kellett volna mennem eredetileg –, no meg a VIP-sor, amibe eleve véletlenül kerültem, de kb. ez volt a szerencsém, mert a gondosan előkészített QR-kódomat a jegyolvasó rendszer szerint már valaki beváltotta. Innen szép nyerni! – gondoltam ekkor. De csak azért, mert nem tudtam, hogy utána kb. egy órán át állok majd sorban negyven fokban vízért a pultnál – hogy abban a másodpercben, hogy odaérek, elmenjen az áram és megszűnjön a kiszolgálás.

Igaz, így legalább volt időm arra, hogy figyeljem az embereket. A sokféle testet, a sminkeket és ruhákat, az elkapott mondatfoszlányokat.

Volt például egy csapat fiatal, akik bár angolul beszélgettek, az akcentusukból egyértelműen kiderült, hogy jó eséllyel magyarok. (Én pedig egy nagyon kedves barátomra gondoltam, aki anyasága előtt úgy tizenöt évvel a villamosmegállóban halálosan édesen csacsogott angolul egy szemrevaló fiúval, aki szintén magyar volt. De ezt a kissé becsiccsentett barátnőmnek nem mondta el, mert nagyon tetszett neki, hogy ennyire flúgos csajra akadt.) 

Arra is rácsodálkoztam, hogy tulajdonképpen nem is vagyok „öreg” a felhozatalhoz képest, hiszen rengeteg a harmincas, negyvenes, ötvenes résztvevő. Az egyikük például döbbenten vetette rám magát, ugyanis vagy húsz éve ismerjük egymást, és sosem hitte volna, hogy épp egy ilyen helyen futunk össze – és ezt tökéletesen meg tudtam érteni, mert én se.

Végül mégis inkább egyedül buliztam, ami, bár nem hittem volna, nagyon is lehetséges. A józanság, a fényrobbanások és a fesztiválhoz kapcsolódó megannyi installáció, az indusztriális környezet és a kint is, bent is állapota olyan koncentrált jelenlétélményt teremtett bennem, amiben jó volt csak lenni. Ahogy egyedül is jó, még ha nem is tökéletes.

Források: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Val_Iva

Z. Kocsis Blanka