E fontos kérdések megválaszolásához mutat utakat Tisza Kata legújabb, Egyedül – A szerethető öregedés felé című könyvében. Az esszéregény, amely a szerző egy évtizeden át végzett pszichológiai doktori vizsgálatain alapul, olvasmányos formában, átélhető módon, egy idősödő kutatónő történetén keresztül mutatja be a fejlődési szakasz kihívásait, a megküzdött krízisek ajándékát, és azt, hogy az elmúlással való foglalkozástól az egész életünk lesz gazdagabb.    

Milanovich Domi/WMN: Egy olyan korszakban, ahol a populáris pszichológiai cikkekben rengeteg szó esik a sikerről és a boldogságról, üdítő azt olvasni, hogy te szerethető öregedésről beszélsz. Miért döntöttél a kifejezés mellett? 

Tisza Kata: Az öregedés megközelítése eleinte vagy teljesen hiányzott a pszichológiában, vagy szinte kizárólag krízisközpontú volt. Úgy állították be, hogy egy darabig az ember fejlődik, aztán elkezd stagnálni, és onnan hosszas leépülés következik a halálba. Erre reakcióként jöttek létre a különböző pozitív pszichológiai megközelítések: megszülettek a sikeres, boldog, pozitív öregedésről szóló szlogenek. Ez szerintem a másik véglet, akkor is, ha természetesen sok hasznos tudásanyag gyűlt fel ezen a területen. De mint minden, ez is elindulhat a felületesség, a torzítás felé.

Az ember és az emberi élet sokkal komplexebb annál, mint hogy egyetlen dimenzió legyen valid: hogy boldog-e valaki, vagy sem.

Az én megközelítésemben ráadásul a boldogság szükségszerűen tartalmaz valamennyi szomorúságot is, mert benne van a veszteségek, a nehézségek realitása. 

Az pedig, hogy a társadalom milyen lehetőségeket biztosít egy csoport számára boldognak, elégedettnek, kiegyensúlyozottnak lenni, strukturális kérdés, tehát ez nem csak  az egyén felelőssége. Ha rendszerszinten nincsenek meg a lehetőségei, hogyan várhatnánk el bárkitől is, hogy boldog és elégedett legyen? Ez egy hazugság. Ezért használtam a szerethető kifejezést, amely két fő irányt tartalmaz: egyrészt azt, hogy az egyén belülről megszeresse saját magát az identitásával, az éveivel, az életútjával, másrészt azt, hogyan tudjuk kívülről, a társadalom számára szerethetővé, elfogadhatóvá tenni ezt a csoportot, életkort, identitást.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

M. D./WMN: „Megtanulni jól öregedni valójában azt jelentené, hogy elfelejtjük mindazt, amit az öregségről igaznak véltünk” – írod a könyvben. Néha úgy érzem, a felnőtt életünk másról sem szól, mint hogy „visszatanuljuk” azokat a káros kulturális üzeneteket, hiedelmeket, amelyeket gyerekkorunkban önkéntelenül elsajátítottunk. Miben speciális az ageizmus más típusú előítéletekhez képest? 

T. K.: A koralapú előítéleteknek így vagy úgy, mindenki áldozatul esik. A fiataloknak azt mondják, „még ne szóljanak bele”, „zöldfülűek”, „tapasztalatlanok”, az idősek meg „már ne szóljanak bele”, mert „inkompetensek”. Korán találkozunk az időskori sztereotípiákkal, például a mesékben a vasorrú bábával. Mivel kisgyerekként még nincs semmilyen védekező mechanizmusunk ellenük, elkezdenek beépülni, internalizálódni. Mire oda jutunk, megszületik az időskori öngyűlölet, a szégyen, a bűntudat egy olyan természetes dolog miatt, mint a saját öregedési folyamatunk. A legtöbben magukra fogják vonatkoztatni a leggyakoribb előítéleteket: a szenilitást, az inkompetenciát, az aszexualitást. Persze egyéb csoporthovatartozások is bejönnek a képbe: nem mindegy például, hogy idősödő nő vagy, vagy idősödő férfi. Idősödő férfinak belefér a fiatal barátnő, fordítva már okoz kis fennakadást. Az ageizmus és a szexizmus egymást keresztezi, és különbségeket fog tenni. Az is szempont, hogy milyen társadalmi osztály tagjaként öregszel. Egészen más egy milliárdos idős úr szerelmi életének megítélése, mint a társadalom perifériáján, a magyar kisnyugdíjas helyzetében megöregedni. Az egyik bácsi, bácsika, verbálisan is lesajnálják, megfosztják a férfi minőségtől, a másik viszont megmarad a férfi kategóriában.   

Ez tehát komplex kérdés, és a progresszív öregedéskutatás egyik területét éppen az képezi, hogy azokat a sztereotípiákat, amelyek mentén a kirekesztés történik, tetten érje, dekonstruálja (elemeire szedje) és bizonyítsa, hogy nem feltétlenül igazak. A munka világában például intergenerációs együttműködésre lenne szükség, hiszen a fiatalabbak hozhatják a gyorsaságot, a technológiai jártasságot, az idősebbek a tapasztalatot.

A szexualitást is órási tabu övezi, holott attól még, hogy valaki öregszik, nem szűnik meg az igénye a szexre. Sőt, sok esetben éppen az a felszabadító, hogy ennyi idősen már nem kell gyereket szülni, szoptatni, éjszaka felkelni, mert ezeken az ember túl van.

A férfiak maguk mögött hagyhatják a megfelelési kényszert, a bizonyítási vágyat. A nőkre is jellemző lehet, hogy életük második felében önazonosabbak, szabadabbak a párválasztásaik. Viszont az előítéletek miatt az emberek idegenkednek az idős testtől, undorodnak saját maguktól és másoktól. Minél konformabb valaki, annál sebezhetőbb – mert elhiszi a sztereotípiákat. Sokat segít, ha az illető távolságot tud tartani ezektől a normáktól. Ez azonban komoly mentális teher, hiszen az egész szocializációnkkal ellentétes.  

M. D./WMN: A kötet másik fontos üzenete számomra, hogy nagyjából úgy fogunk megöregedni, ahogyan éltünk. Mit jelent ez az elv, és van-e olyan életszakasz, amelyben fokozottan érdemes rá odafigyelni? 

T. K.: Minél önazonosabban éled az életedet, a döntéseid annál igazabbak lesznek, annál közelebb állnak majd hozzád. Így bármikor is következik be a vég, te épp abban az állapotban leszel, amiben lenni szeretnél. Természetesen, ahogy az idő és az életkor halad előre, szükségszerűen elindulnak a veszteségek, meghalnak rokonaink, barátaink, megcsap minket az elmúlás, a betegségek szele. Ha korábban nem is, az élet közepe táján meg kell állnunk kicsit, hogy számot vessünk. Egészen addig a legtöbben az elvárásoknak megfelelően alakítjuk a dolgainkat: lesz férjünk/feleségünk, házunk, gyerekünk, karrierünk. Az életünk első felében automatikusan másolunk, mivel nincs még annyi belső erőtartalékunk, önismeretünk, bátorságunk, hogy rálássunk, ez biztosan az-e, amit valójában szeretnénk. Nem véletlen tehát, hogy sok válás, felismerés az életközép időszakában fordul elő. Ha viszont valaki elmulasztja ezt a szembenézést, könnyen belecsúszhat a tagadásba vagy a beletörődésbe. Ha kikerüli a krízist, ismételni fog.  

 

Beengedni a veszteség fájdalmát rövid távon nehezebb megoldás, hiszen ki kell vérezni: meglátni a diszfunkcionális családodat, a rosszul működő mintáidat, az elvárás nyomását… és ez alól mind kiszabadítani magad! Ez olyan, mint megszülni saját magad a szülőcsatornádon keresztül vérrel, verítékkel. Szembe kell helyezkedni egy csomó emberrel, örökséggel, szocializációval, kinek mivel. Ez a nehezebb út, de azt tapasztalom, hogy aki itt mer szabad döntéseket hozni, az utána, az élete második felében már sokkal önazonosabb tud lenni, és elindul egy szerethető, önelfogadó, békésebb öregkor irányába. Aki viszont tagad és folytatja a hamis életet, sokszor depresszív, deprimált, letargikus lesz idős korára. 

Ezért is fontos, hogy mindenki reflektáljon arra, amiben éppen van, és arra, hogy az mennyire igaz. Így képzelted el gyerekként? Erre vágytál? Olyan munkát végzel, ami boldoggá tesz? Olyan emberrel élsz együtt, aki valóban szeret és elfogad, és te viszont? Olyan minőségű életet élsz? Úgy bánsz magaddal, a testeddel? Úgy fordulsz mások felé? Ezeket ki lehet bontani konkrét részletekre, de az elv szerintem mindenkor az, hogy a hazugság megbetegít, az igazság gyógyít.

Minél közelebb állsz az igazsághoz az életed minden területén, annál felkészültebb vagy bármire, ami történik.  

M. D./WMN: Felvázoltad az életközépi időszak jelentőségét a döntéseink felülvizsgálatában. Ha valaki ezt elmulasztja megtenni, van olyan szerinted, hogy túl késő változtatni? Hogy idős korban már nem érdemes régi dolgokkal foglalkozni, több évtizedes elhárításokat nekiállni lebontani? 

T. K.: Úgy vélem, ha csak egyetlen nap van hátra az életemből, akkor se késő, hogy azt az egy napot tisztára mossam, tisztán haljak meg, úgy nézzek szembe magammal és a körülöttem állókkal. Szerintem nincs túl késő, mert az az utolsó perc is megéri, hogy az emberi méltóságomba megérkezve távozzak. Sajnos a segítő szakmákban is létezik előítéletesség, sokan például nem tekintik betegségnek az időskori depressziót, hanem azt mondják rá, „csak öreg”. Kutatások kimutatták, hogy ugyanazokkal a tünetekkel kezelni akarnak valakit, akiről úgy tudják, a 30-as éveiben jár, míg egy 70-est elküldenek, „mit akar már ebben a korban?”. Ez nagyon erős diszkrimináció, hiszen az öregedés nem jelenti azt, hogy az illetőnek szenvedni kéne vagy kivonulni az életből. Az emberi méltóság védelméhez hozzátartozna, hogy a fájdalmát csökkentsük. 

De ha ezt megnyitjuk, könnyen eljutunk például az eutanázia kérdéséig, vagy addig, hogy tartsunk-e egy embert hazugságban. Nálunk sokszor dívik, hogy a beteggel nem is közlik a diagnózist, csak a családnak mondják el, ő viszont nem tud róla, mindenki eljátssza körülötte, hogy rendben lesz, közben már enni sem tud. Hazugságban telik az utolsó időszak, amely megfosztja a lehetőségtől, hogy megérkezhessen a valóságba, el tudjon köszönni, rendezni tudja a sorait, tisztázni a családi konfliktusait. Ez az egész persze egy sor rendszerszintű tényezővel is összefügg: minél inkább egyenlőségen alapul egy társadalom, annál kisebb mértékű a hazugság, engedélyezett az eutanázia, nem korlátozzák az egyén szabadságát, azonos nemű emberek házasodhatnak, örökbe fogadhatnak, az időseknek jogaik vannak, dolgozhatnak, nincs kényszernyugdíjazás, jobban megjelennek reprezentatív pozíciókban, nagyobb a nemek közti egyenrangúság, a bérek között nincs különbség, a gyerekeket nem verjük… Ahol viszont a társadalom összes rétegében hazugság van, ott minden a tagadás áldozata lesz. 

M. D./WMN: Legyen szó előítéletekről, kirekesztésről, alacsony nyugdíjakról, lakhatási vagy gondozási válságról, számos rendszerszintű tényező gátolhatja, hogy jól éljünk idős korunkban. Amellett, hogy a strukturális akadályok felszámolása nem tűr halasztást, mit tehet pszichológiai értelemben az egyén, hogy szerethetőbben öregedjen?  

T. K.: Például azt, hogy szembenéz a saját hazugságaival, rendet csinál az életében és oldja a konfliktusait. Nyilván van, amikor ez nem lehetséges: hiába megyek haza és mondom el a szüleimnek, hogy ők bántottak engem, ha erre azt felelik, hogy „jajj, ugyan, nem történt semmi, rosszul emlékszel”, akkor én ezt a hazugságot nem tudom velük feloldani. Ebben az esetben a saját felelősségem, hogy a terápiás folyamatomban kezdjek vele valamit: ott kell elengednem vagy legalábbis átértékelnem a kapcsolatot, hogy ne ismétlődjön az abúzus. Van olyan kliensem, aki 37 évesen valahányszor hazalátogat, az apja még mindig megveri. Ő mégsem tud távolságot tartani: minden alkalommal azzal az illúzióval megy haza, hogy most meg tudja magyarázni, mi hogy volt, és hátha megértést kap. Ezen dolgozunk, ami igen fájdalmas folyamat. Az a helyzet, hogy sokszor az is egy hazugság, hogy fenn akarjuk tartani a szülői ház vagy a párkapcsolatunk illúzióját. Ha a családommal rendeztem a konfliktusaimat, ha olyan emberrel élek, akivel önmagam tudok lenni, ha olyan munkát végzek, amit szeretek, akkor sok mindent megtettem, hogy békés öregedésnek nézzek elébe.     

Persze vannak ennél gyakorlatibb dolgok is – egészségesen élni, egészségesen étkezni, sokat mozogni, mentálisan aktívnak lenni –, ezt mind tudjuk csinálni, de az életminőségünk első számú mutatója mégiscsak az emberi kapcsolataink minősége. Én ezen kívül mindig a kliens alapidentitását nézem: mennyire van tisztában vele, mennyire fogadta el, hol törte ketté trauma. Ebből le tudom az összes többit vezetni. Minél többet veszítünk vagy engedünk el az öregedéssel azokból a szerepekből, tevékenységekből, amelyek korábban meghatároztak minket, annál inkább leválnak rólunk az életminőségünk rétegei, és a végén csak egy csutka marad – nem lesz semmi, ami az öröm és az önazonosság forrása lehetne. Ha viszont fenntartunk egy szelfkontinuitást, tehát az identitásunkat át tudjuk emelni a folytonosságba, az sokat segít.

A régi tevékenységeinken persze módosíthatunk vagy újakat is beemelhetünk, a lényeg, hogy ne egy űrben legyünk, hanem kapcsolatban maradjunk önmagunkkal. Ehhez az is kell, hogy célunk, tevékenységünk, közösségünk, örömünk legyen. 

M. D./WMN: Képzeld, nemrég megkértek, ajánljak egy kamasz lánynak pszichológiai témájú könyveket. Rögtön eszembe jutott az Egyedül, aztán arra gondoltam, ugyan, mi érdekeset találhatna a szerethető öregedésben egy serdülő. Viszont ahogy olvastam tovább a kötetet, rájöttem, az egész életút komplexitásáról szól a szöveg, és jóformán minden benne van. 

T. K.: Kutatóként én is hasonló utat jártam be. Messziről indultam, interkulturális pszichológiát tanultam, ami a marginalizáció hangjaival foglalkozik. Amikor témát kerestem, elhatároztam, nem magamra fogok fókuszálni: kihagyom a zsidóságot, a női lét problémáit, a határon túli magyarokat, és objektív tudományos pozícióból fogok vizsgálni egy külső csoportot. Akkoriban az öregedés még nem volt bent a kurrikulumban, és azt is gondoltam, ez tőlem teljesen távol áll, itt senki nem mondhatja, hogy magamat elemzem. Persze a saját családomban is rendre előfordultak időskori megbetegedések, hirtelen életminőség-változások, amikor észreveszed, hogy mennyire nincs védőháló, mennyire ki tud esni egy ember egyik napról a másikra a munkájából, az életéből, a közösségéből. És akkor elkezdtem érezni, hogy ez mindenkit érint. 

Ahogy mentem bele a témába, egyre inkább azon kaptam magam, hogy már nem érvényes, amit korábban feltételeztem, hogy vannak „ők” és vagyunk „mi”, hiszen egy nagy „mi” van. Láttam magam annak a nyolcvanéves nőnek az életútjában, és azt is, hogy ha ezeken a pontokon ezeket a döntéseket hozom, akkor így fogok megöregedni, ha másképpen lépek, akkor meg úgy. Láttam, milyen lehet beleragadni egy boldogtalan házasságba, egy bántalmazó viszonyba, az önáltatásba, és milyen lehet, amikor valaki beleáll a változásba, és felszabadítja magát. Láttam, hogy aki ezt a döntést meghozza ott középen, annak az élet második felében még van lehetősége valós találkozásokra. Szóval annyira berántott ez az egész terület, hogy tulajdonképpen a szenvedélyemmé vált, és azt éreztem, hogy én nem az öregeket kutatom, hanem igenis az életet. Az életútkutatás ugyanis minden fontos kérdést felvet, és mindenre ott van benne a válasz. 

M. D./WMN: A témához való kapcsolódást bennem az is segítette, amit az idő ciklikus felfogásáról írtál. Megértettem, bizonyos élethelyzetekben miért éreztem magam annyira öregnek, máskor meg a korosztályomnál jóval fiatalabbnak. 

T. K.: A klasszikus életút-elméletek lineárisként kezelték az időt. Azt mondták, ettől eddig vagy fiatal, ettől eddig foglalkozol a karriereddel, aztán stagnálsz, hanyatlasz. Ezek a megközelítések azonban egyrészt nem tartalmaztak elég mozgásteret a fejlődésre, másrészt nem is írták le az életet a maga realitásában. Hányszor van manapság, hogy egy szakma bedől, és akkor kezdesz egy másikat? Vagy hogy nem élsz le egy egész életet egy és ugyanazon emberrel, mert van választási lehetőséged, és ha az az élet kiürült, akkor tudsz váltani, önazonosabb döntést hozni? Ilyen értelemben inkább kis ciklusok írják le az időt, nem egy folytonos ív, és előfordulhat, hogy egy kronológiailag fiatalabb életkorban valaki aggastyánnak éli meg magát, mert beszorul egy olyan helyzetbe, egy olyan kapcsolatba, ahol rengeteg a kényszer, a lemondás, a meghasonlás, és nem látja a kiutat. Igen, élhetem meg magam öregasszonyként, akinek már nincs sok hátra, de ha képes vagyok megküzdeni az adott ciklust, és nem halok bele, akkor elindul egy újabb ciklus, és jöhet egyfajta megfiatalodás, az újjászületés érzése.  

Én úgy látom reálisnak, hogy szükségszerűen több ciklus van az életünkben, és mindegyik akkor telítődik, amikor már nincs benne több fejlődési lehetőség. Ilyenkor kérdés, hogy visszabújsz-e a már nem fejlődő ciklusba, vagy kirágod magad belőle, és akkor elindulhat egy újabb ciklus új energiákkal, új szabadsággal, új célokkal.

Ez magának az életnek a fejlődése. Hogy ez konkrétan mit jelent? Talán munkát, közeget, országot, párkapcsolatot kell váltanod, egy barátságból kilépned vagy más viszonyt kialakítanod a családoddal – ez az egyéni helyzetedtől függ. De valahányszor új ciklust tudsz nyitni, az csak a ciklus vége volt. Ha már nem tudsz új ciklust nyitni, az az élet végét jelenti. Ha így nézek rá, számtalan öregedésünk és számtalan fiatalságunk van.   

Milanovich Domi

Képek: Pozsonyi Janka/WMN