„A férfiak sem öregszenek másképp, mint a nők, csak nekik szabad” – Gondolatok a Ki fél az öregasszonyoktól? című könyv kapcsán

 –

„A férfiak sem öregszenek másképp, mint a nők, csak nekik szabad”

Susan Sontag már 1972-ben megfogalmazta ezt a jelenséget, amikor azon elmélkedett egy esszéjében, miért hazudnak a nők a korukkal kapcsolatban sokkal gyakrabban, mint a férfiak?  Szerinte azért, mert az öregedés esetében (is) kettős mérce érvényesül: a vonzó férfiakra két modell létezik, a „fiatalember” és az „érett férfi”, míg a nők esetében csak egy: a fiatal (de legalábbis fiatalos!) nő. 

1970-ben Simone de Beauvoir írta le úgy az öregséget mint nemcsak biológiai, hanem kulturális tényt, mely eltérő következményekkel jár a nők és a férfiak számára.

Azt gondolhatnánk, hogy az azóta eltelt több mint ötven év alatt a feminista mozgalmaknak sikerült már valami haladást elérnie, de sajnos a helyzet nem sokat változott. Paradox módon az egyre inkább elöregedő nyugati társadalmak mind intenzívebben adóznak a fiatalság kultuszának. A férfiak sem mentesülnek az ageizmus (az életkor szerinti diszkrimináció) terhe alól, de a nők helyzete még kényesebb: őket nemcsak az ageizmus, hanem a vele járó szexizmus is sújtja.

Egy tisztes őszes halánték

A férfiasságnak jól áll a tapasztalat, az érettség, a „tisztes őszes halánték”. 

A nőiességnek tulajdonított értékek ezzel szemben évszázadok – évezredek? – óta változatlanok: szépség, fiatalság, frissesség, hamvasság.

A hírességek, színészek megjelenésekor is kilóg a lóláb: az „ezüst rókák”, a sármos, érett férfiak dicsőítése mellett az idősebb nők jó esetben annyi elismerést kapnak, hogy „korához képest jól tartja magát”. Persze óhatatlanul a szépészeti beavatkozások nyomát kell keresni a „fiatalos” megjelenés hátterében, vagy épp ellenkezőleg, külön szenzáció, ha kivételesen „nem csináltatott meg semmit magán”.

2015-ben, a Star Wars új epizódjának megjelenésekor a Leia hercegnőt megszemélyesítő Carrie Fischer számos lehúzó kommentet kapott, amiért teste már nem a négy évtizeddel azelőtti „űrbéli sziréné”, azon viszont senki nem akadt fenn, hogy Harrison Ford sem pont úgy néz ki, mint Han Solo 1977-ben. Carrie Fischer a Twitteren azt írta: „A férfiak sem öregszenek másképp, mint a nők, csak nekik szabad megöregedni”.

Ki értékelné pozitívan egy nő „tisztes őszes halántékát” és ráncait?

Pedig semmivel sem érdemel kevesebb tiszteletet a korral nyert érettség és tapasztalat, ha női testben lakozik, és mégis: ami az urak esetében büszkén vállalható, az a hölgyeknél leplezendő. Miért?

Marie Charrel francia újságírónő nemrég megjelent „Ki fél az öregasszonyoktól?” (Qui a peur des vieilles?) című könyvében ezt a kettős mércét járja körbe igen alaposan (a könyv még sajnos nem jelent meg magyarul, pedig nagyon szívesen lefordítanám).

Az alábbiakban az ő gondolataiból próbálok néhány fontos alaptézist felvázolni. 

Nézni vagy látszani

A nők számára az öregedés tulajdonképpen annak a folyamatnak a lecsengése, amely már gyerekkorunkban elkezdődik. Amikor a kisgyerekek először felfedezik magukat a tükörben, amikor az „én” mint önálló létező fogalma és a saját test tudata kialakul bennük, még nincs különbség fiúk és lányok között. Aztán úgy hat-hét éves kor körül történik valami, elkezdődik a kettős mérce bevezetése.

A fiúk „nézőkké” válnak, a lányokat pedig nézik.

Ez utóbbiakban tudatosul, hogy megfigyelés tárgyai, hogy a megjelenésük, az arcuk, az öltözködésük, és később a testük, a formáik, a frizurájuk és a sminkjük is megítélés tárgyává válik, sokkal nagyobb mértékben, mint a fiúk esetében. Ez a külső megfigyelő tekintet aztán nagyon gyorsan interiorizálódik: innentől már semmi nem lesz olyan egyszerű.

A férfiak nézik a nőket. A nők nézik magukat, miközben „nézve vannak”. Ez nemcsak a férfiak és a nők viszonyát határozza meg nagyban, de a nők saját magukhoz való viszonyulását is.

Bár különböző mértékben, de a nők egész életükben a férfiak szemében tükröződve látják magukat, mintegy „belső férfiszemmel” ítélkezve maguk fölött.

A megjelenés folyamatos felügyeletet igényel

Így az épp aktuális szépségideálnak való megfelelés amolyan belső kényszerré válik. Az ideál eléréséhez feltétlenül légy szép, légy szexi, de ne légy közönséges, légy vonzó, de ne légy „könnyen megkapható”, légy természetes, de vess be minden praktikát, amivel közelebb kerülhetsz az áhított kinézethez…

Nem csoda, hogy sokan épp azt tanulják meg kamaszkorban, amikor a játék „élesbe” vált, hogy gyűlölniük kell a saját testüket, amiért „nem megfelelő”.

Persze nem minden nő érez ugyanakkora nyomást ezzel kapcsolatban. Van, aki önazonosságát és nőiességét nem feladva más dolgokba fekteti inkább energiáit, legyen ez a hivatás, a művészet, a család vagy a barátok, ami nem zárja ki ugyan a „tetszés és csábítás” köréből, de magabiztossága nem a megjelenésén alapszik. 

Akiknél azonban nincs más, biztos „oszlop” a felépítmény alatt, csak a külső (és belső) tekintetnek való megfelelés, azok számára katasztrofálisnak tűnhetnek a test változásai, kezdve mindjárt a terhességgel és szüléssel járó óhatatlan veszteségekkel, és folytatva az – ebből a nézőpontból egyenesen tragikusnak tűnő – öregedéssel.

Láthatatlan öregasszonyok

Az öregedő női test tabu a társadalmunkban, miközben a férfiak öregedésének külső jeleivel nem igazán foglalkozunk.

A nőknek nemcsak azt kell elfogadniuk, hogy szép lassan „láthatatlanná” válnak a férfiak szemében, de még egyetértően részt is kell venniük a játékban, elfedni idősödő testüket, ráncaikat, ősz hajszálaikat, mint megannyi szégyellnivaló tünetét az egyébként természetes és mindenkit válogatás nélkül érintő folyamatnak.

Takargatni minden olyan változást, ami nem felel meg a fiatalságra szabott szépségideálnak, legyen az ráncos bőr, megereszkedett mellek, kar vagy fenék, megváltozott alak. 

Az öregedés mások szemében kezdődik

Amikor észrevesszük, hogy a tekintetek már olyan helyre sorolnak be, amit még nem érzünk magunkénak. A menopauza környékén, általában ötvenéves kor táján a nők társadalmi státusza, megítélése gyakran igen brutális módon változik. A munkahelyen – hacsak nem vezető pozíciót töltenek be – lassan kiszorulnak a fiatalok közül, annak pedig az isten irgalmazzon, aki ötvenes nőként próbálna új állást keresni, karriert váltani, erre a magánvállalkozáson kívül a gyakorlatban szinte nincs lehetőség.

Sok esetben ez az időszak egybeesik azzal, amikor a már idős szülők gondozásra szorulnak, a gyerekek pedig kirepülnek. Beérünk a „szürke zónába”, ahol ránk borul a láthatatlanná tévő köpeny.

Menopauza, avagy üdv a szürkezónában!

A történészek, szociológusok, pszichológusok szerint ez a láthatatlanná válás nagy részben a menopauzához köthető, mintha termékenységének megszűnésével a nő elvesztené „társadalmi hasznosságát”. Miközben több évtizeddel a fogamzásgátlás és az abortusz legalizálása után a szexualitás már nem szisztematikusan és feltétlenül vonja maga után a szaporodást, a nők szabadon dönthetnek a testükről – és mégis, a kollektív tudatalatti és a társadalmi normák diktátuma szerint a női test „szavatossága lejár” az utolsó menstruációval?

Sajnos néhány évtized feminista mozgalmai még nem nyomnak elegendőt a latban a több ezer éves patriarchátussal szemben. A hagyományos maszkulin felfogás szerint a nők szerepe a csábítás és az utódszülés, a menopauza után pedig egyszerűen feleslegessé válnak.

A női sajtó többnyire ugyanúgy a szépség = fiatalság mantráját ismételgeti

A sztárok előtte-utána fotóin azt kell nézni, hogy ki nem változott, „szinte nem is látszanak rajta az évek”, esetleg az örök „hinnéd-e, hogy már, hány éves?”.

Mintha szégyen lenne az öregedés és természetes velejárói, és az nyer a versenyben, aki minél tovább tudja leplezni azokat…

A következő oldalon aztán jön a fiatalság megőrzésének legújabb csodaszere, rögtön utána az ősz hajszálaikat vagy plusz kilóikat felvállaló nők dicsérete, a „fogadd el magad olyannak, amilyen vagy”, „úgy vagy csodálatos, ahogy vagy”, végül mégis mindig oda lyukadunk ki, hogy „legyél ugyan természetes, fogadd el magad, de azért feltétlenül maradj fiatal – és mindenképp vedd meg az 52. oldalon hirdetett ránctalanítót!”

Mivel magyarázható az, hogy egy csomó önálló, értelmes, feminista és anyagilag független nő a plasztikai sebészeten gondolkodik?

Miért költenek annyit „fiatalító” kezelésekre, szerekre, mikor az idő múlása előbb vagy utóbb úgyis átveszi a hatalmat? Miért hódolnak be a kötelező „örök fiatalságnak”, és a marketingígéreteknek?

Ez a XXI. század egyik nagy paradoxona: a fejlett országokban a nők többé-kevésbé emancipálódtak, megszabadultak az anyáikat gúzsba kötő korlátoktól, de a testüket illetően továbbra is a fiatalság előre kudarcra ítélt hajszolásában versenyeznek.  

Diktátumok

A női testek és életek fölötti rendelkezés a szerző szerint a patriarchátus által (fogamzásgátlás, abortusz tiltása), a természetes élettani folyamatok (terhesség, szülés, menopauza) sokszor túlságos medikalizációja szinte ugyanabba a sorba tartozik, mint a kínai nők lábelkötése, a vallás vagy a hagyomány jegyében szentesített és elvárt egyéb testcsonkítások (klitorisz kimetszése, nyakhosszabbító fémgyűrűk), vagy a „tálalás” módosításai (fűzők, a női test bizonyos részeinek kötelező elfedése, és így tovább…)

Mindig „meg van mondva”, milyennek kell lennie a női testnek. De öregednie aztán semmiképp sem szabad.

A menopauzán átesett nő legjobb esetben is csak láthatatlan, rosszabb esetben félelmetes vagy visszataszító

Nehéz megmondani, hogy pontosan mikortól és hogyan kezdődött az „öregasszonyok” diabolizációja, de az egyház mindenképp nagy szerepet játszott benne.  Hiszen a termékenység elvesztése után nincs létjogosultsága a gyermeknemzést szolgáló szexualitásnak, így, ha valaki mégis ilyesmire vetemedne „öregasszonyként”, az feltétlenül a pokolra jut.

A XVI. században csúcspontjára jut a démonizálásuk, az „öregasszony” figurája visszataszító, ártalmas, veszélyes, és innen már csak egy lépés a boszorkányság vádja. Több tízezer nőt égettek el boszorkányként Európában és az Egyesült Államokban, mielőtt a felvilágosodás hatására teret nyert a racionalizmus és a női intellektus elismerése.

De a termékenység elmúlásához még ma is kapcsolódik az a képzet, hogy innentől a nők szexuális vágya obszcénnek minősül, mintha a menopauza után nem lenne többé létjogosultsága.

Kettős mérce

A nők számára egyértelmű a képlet, a menopauzával a termékenység és vele az anyaság lehetősége véget ér. A férfiak számára nincs pontos határ. Számukra fennmarad az illúzió, hogy az élet újrakezdhető – egy új, fiatalabb nővel, új gyerekek nemzésével. Az ő hormonális változásaik, a tesztoszteronszint csökkenésével járó andropauza ezt nem akadályozza meg, és nem is jár olyan „szégyenbélyeggel”, mint a „klimaxos banyáké”.

A filmekben, reklámokban, mindenhol jelen lévő szexualitás csak fiatal testek esetében érvényes: az öregedő test már nem mutogatható, nem piacképes. A fogamzóképességét elvesztett nő egyetlen választása a közvélemény szerint, hogy belenyugvással fogadja el a „hanyatlását”, a haláláig hátralévő időben pedig gondoskodjon továbbra is családjáról, és foglalkozzon unokáival, egyéb örömökre ne tartson számot.

A férfiak a munkaerőpiacon és a „szexuális piacon” egyaránt társadalmi státuszuk által kívánatosak. A szépség, a külső megjelenés az ő esetükben kevesebbet számít, az öregedés még pozitív hatással is lehet. Az idősebb férfi és (akár sokkal) fiatalabb nő párosa elfogadottnak számít, míg ugyanez fordítva kivétel nélkül megbotránkozást kelt. (Olvassátok el korábban megjelent írásomat Brigitte Macronról ITT!)

A nőkkel ellentétben, akiknek a menstruációs ciklusuk elmaradása világosan megszabja a játékszabályokat, a férfiak sokszor nehezen fogadják el a testi hanyatlást, vagyis végső soron a halál közeledtét. Ha fiatal nőt választanak partnernek, az elodázza a felismerést.

Az öregasszonyok ijesztő szabadsága

Marie Charrel könyve írása során sok-sok ötven feletti nővel beszélgetett, akik többségében annak ellenére, hogy a láthatatlanná válás számos szempontjáról meséltek neki, mégis szabadabbnak és boldogabbnak mondták magukat, mint fiatalabb korukban tették volna. Jobban ismerik magukat, mondták, jobban ismerik a világot, és nem sírják vissza a huszonéves kori bizonytalanságaikat. Biztosabb tudással rendelkeznek saját vágyaikról és a testükről, és két lábbal szilárdan állva a földön mégsem felejtettek el szárnyalni. Sokan ilyenkor kezdenek el az életüket eddig meghatározó sémákon túl gondolkozni és élni.

Talán épp az érett nők ezen szabadsága az, ami ijesztő a társadalom számára?

A szex is más színezetet kaphat, az eddig unásig begyakorolt „gyorséttermi” szexhez képest az intimitás más regiszterei tárulhatnak fel, a testhez való viszonyulás, a gyengédség és a gyönyör új forrásai, akár a hagyományos kereteken túl.

Persze ötvenévesen sem válik valaki felszabadult nővé egyik napról a másikra, ha addig komplexusok és gátlások szorításában élt. De ha a szabadság csírái már megvoltak benne, most itt az alkalom, hogy végre megengedje magának, amit eddig nem lehetett vagy nem mert.

Nincs szó hirtelen átváltozásról, csodás revelációról, csak arról, hogy ami eddig is ott volt bennünk, de visszafogtuk, – azt most szabadon engedhetjük. Nem kell többé bizonyítani, tudjuk, mit szeretnénk, tudjuk, milyenek vagyunk, tisztában vagyunk magunkkal. Megszabadultunk a „mindenkinek tetszeni akarunk” súlyától. Sokkal kevesebb a vesztenivaló, sokkal kevesebb az elvárás, és nem akarunk már mindenáron megfelelni. Nem kell már mindnképpen karriert építeni, családot alapítani, a nagy egzisztenciális döntések már mögöttünk vannak. Jó esetben a lépcsőfokok, amiket idáig megmásztunk, a bölcsesség, a spirituális fejlődés, a lélek és a tudatosság felé vezetnek tovább.

Miért is kellene szégyellni magunkat?

Susan Sontag 1972-es művében, a „The double standard of aging” (Az öregedés kettős mércéje) azt írja: „Ne szégyelljétek magatokat, hagyjátok, hogy az arcotok meséljen az életetekről. Mert ez az élet, ami az arcotokra, a homlokotokra van írva, a ti gazdagságotok. A ti erőtök. Eltörölni azt jelentené, hogy magatokból veszítenétek el.”

Kádár Andrea

Forrás: Marie Charrel: Qui a peur des vieilles? (Ki fél az öregasszonyoktól?) Editions Les Pérégrines, 2021.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Colin Hawkins