Tíz évet letagadhat – De miért is kellene letagadnia?!

–

Hadd kezdjem ezt az írást az egyik kedvenc hollywoodi anekdotámmal. A filmipar aranykorában a stúdiók gyakran ködösítettek (vagy inkább: kamuztak) egy-egy filmsztár előéletéről, koráról – a névváltoztatástól a nemritkán kegyetlen külső átalakításig bármit megtettek azért, hogy a befuttatni kívánt színész sikeres legyen. Így aztán az újságírók nem voltak könnyű helyzetben, ha hiteles információt akartak szerezni, pláne, hogy a kommunikációs csatornák is meglehetősen limitáltak voltak.

Ebben a korban a már szupersztárnak számító Cary Grant koráról érdeklődött táviratban egy bulvárújságíró, s úgy esett, hogy a színész is ott volt, amikor a kérdés megérkezett a sajtósához. 

„How Old Cary Grant?”  – hangzott a sebtiben, szavakkal és pénzzel is spórolósan feltett kérdés, amire a kiváló humoráról ismert színész így felelt: „Old Cary Grant Fine, How You?” Magyarul nehezen lefordítható szójáték (a „milyen öreg” és a „hogy van” összemosásával viccelt) lényege: semmi közöd hozzá, mennyi idős a jó öreg Cary Grant.

Valahányszor azt látom, hogy hírességek korával foglalkozik megszállottan a média, ez a történet jut eszembe: ha kicsit több Cary Grant lett volna az utóbbi évtizedekben Hollywoodban, talán az újságírók is megtanulták volna, hogy ne szenzációhajhásszanak.

Az a gyanús, aki nem gyanús

Továbbmegyek: valószínűleg a társadalom sem így viszonyulna az öregedéshez. 

Egyrészt mindenki öregszik, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Másrészt nyilván senki sem akar „rosszul kinézni”, – harmadrészt viszont (ahogy arról Nyáry Luca is írt korábban) a társadalom kikéri magának, ha valaki szebb akar lenni, s ehhez akár beavatkozásokat is végeztet magán. 

Telis-tele az Instagram olyan oldalakkal, amelyeken „szakértők” (és sok esetben egyébként tényleg szépészeti beavatkozásokat végző vagy végeztető emberek) mutogatják hírességek előtte-utána képeit, bizonyítékokat keresve arra, hogy mindenki plasztikáztat. 

Röviden: nézz ki fiatalnak, de ha annak nézel ki, gyanús vagy.

És ha annak nézel ki, azonnal előrántják a születési anyakönyvi kivonatodat, így ha addig nem voltál gyanús, ezután fixen az leszel. 

Ha vitaminokat szedsz, jógázol, sportolsz, kensz, fújsz, töltetsz, varratsz, sekélyesnek kiáltanak ki, és gúnyolnak. Ha nem teszed ezeket, azon nevetgélnek majd, hogy nézel ki. Ja, igazából az első esetben is. Nem lehet nyerni. (Igen, pont mint a Barbie-filmben a híres monológ.)

S mindezt miért? Mert annyira megszállottan rágják a szánkba sok-sok évtizede (vagy még régebb óta), hogyan kell kinéznünk, éreznünk, viselkednünk, öltözködnünk egy adott korban, hogy néha már attól lelkiismeret-furdalást érzünk, ha ettől valamilyen irányba el merünk térni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Maggie (@manijeh.arzanpouli) által megosztott bejegyzés

Kedvencem a témában Carolina Herrera divattervező, aki nemrég kijelentette: negyven fölött tilos a farmer és ízléstelen (!) a hosszú haj. Az, hogy egy – a divatszakmát tevékenyen alakító – ember képes ilyet kiejteni a száján röhögés nélkül, mindent elmond arról, micsoda katyvasz van a fejekben az öregedéssel kapcsolatban.

„Nőktől nem illik”

Az „illem” azt diktálja, hogy nőtől nem illik megkérdezni a korát – így ha jobban belegondolunk, már annak is van egyfajta „csakazértis” jellege, hogy ennyire nyíltan feszegetik ezt a témakört. A kedvencem, amikor a tolakodó kérdés előtt még el is mondják: „tudom, hogy nőtől nem illik megkérdezni, de azért én most mégiscsak…” Brr! Most akkor érdekel, mi illik, vagy sem? 

Valahányszor kellemetlenül éreztem magam a korom miatt, az tulajdonképpen nem a korom miatt volt, hanem azért, ahogyan arra megjegyzést tett valaki. És nem azért, mert elszégyelltem volna magam, hanem mert nem értettem: ha én rendben vagyok így magammal, akkor ő miért lesz boldogabb a bántástól? Vagy ő nem is akar bántani, csak zavart okoz a fejében az, hogy nem akarom beengedni ezt a toxikus felfogást az életembe?

„Nahát, senki se mondaná meg, hogy ennyi idős vagy!” 

„Még mindig milyen jól nézel ki”

Ismerős mondatok? Bóknak tűnnek, nem? Ja, azok is – csak olyanok, amelyeken rajta a „közeli lejáratú” matrica. 

Próbáljuk meg így: „Fú de jól nézel ki!” Kész, semmi több. Nincs rajta -tól-ig. Nincs benne semmi, ami a mélyben azt sejtetné: te tulajdonképpen csalsz azzal, hogy jól nézel ki. Hogy neked nem szabad, mert már „beléptél az X évesek táborába”.

„Neked már a B-oldal pörög”

A másik kedvenc „vicces” szólásmondásom. Tedd a szívedre a kezed: te ugyanott tartasz az életedben, ahol az összes többi veled egykorú ismerősöd? Kötve hiszem. Az egyiknek három gyereke van, a másik épp válik, a harmadik sose volt még nős, a negyedik meg épp várandós. És ez még csak a családi állapot: a karrieremet mégis hogyan lehetne összehasonlítani a belgyógyász barátnőmével, vagy a felső vezetőként dolgozó barátoméval? Mindhárman mást tanultunk, máskor kezdtünk dolgozni, és a céljaink is mások. Akad ismerősöm, akinek feltett szándéka, hogy negyvenéves korára „nyugdíjba” vonul a passzív jövedelmeiből – és olyan is, aki ezt meg is tette. 

Egy tornász huszonöt évesen idősnek számít, egy futballista még nyolc–tíz évig aktív maradhat – de számos országban folynak olyan, űrkutatás szintjén zajló (sport)orvosi kutatások, amelyek eredményeit alkalmazva ez akár negyvenéves korig is kitolható. Miközben persze akad, aki huszonkét évesen úgy lesérül, hogy soha többé nem lesz belőle élvonalbeli játékos. 

Noha nyilván vannak közös pontok, átfedések, alapvetések, sem a test, sem a karrier, sem pedig a család nem menetrendszerűen működik. Hiszen még a menstruációs ciklus sem huszonnyolc nap egységesen minden nőnél, eleve nem is ugyanakkor kezdünk menstruálni, mégis hogyan juthat bárki eszébe, hogy a nagyobb egységek ugyanakkor nyílnak vagy zárulnak az életünkben? 

Fiatalos illúziók

Kevés félresikerültebb szó létezik a magyar nyelvben, mint a fiatalos. Ez az a szó, amivel egyértelművé teszed, hogy valaki/valami már nem fiatal, de el akarsz adni neki valamit, amivel sugalmazásod szerint annak tűnhet. Tehát: egyszerre ígér és el is vesz. Megfoszt attól az illúziódtól, hogy fiatal vagy – s egyben azzal traktál, hogy annak KELL tűnnöd.

„Hihetetlen, milyen jól tartja magát az ismert színésznő”

„Falatnyi bikiniben mutatkozott a strandon az ötvenéves sztár”

A kedvencem a bevezetőben említett cikkben, hogy Eva Mendesnek például „meg kell barátkoznia” azzal, hogy belép az ötödik X-be. Elmondom, hogyan zajlik ez a bizonyos nagy „megbarátkozás” sokak esetében: amikor a minap egy ismerősöm megállapította, hogy nahát, akkor mi ugyanannyi idősek vagyunk, és az idén negyvenévesek leszünk, egy pillanatra lefagytam. Nem azért, mert ez rosszul érintett volna, hanem mert annyira leszarom a koromat, hogy utána kellett számolnom.

A harmincadik és a harmincötödik születésnapom sem volt megrázó élmény a számomra, ugyanakkor döbbenten szembesültem azokkal az aggodalmakkal, kérdésekkel, nyomasztó gondolatokkal, amit a tágabb környezetem rám zúdított.

• félek-e, hogy ketyeg a biológiai órám? (Haver, ha nem ketyegne, halott lennék…)
• rosszul viselem-e ezt a fordulópontot? (Milyen fordulópont? Az, hogy holnap tortát eszem reggelire?)
• most már letagadod, mennyi vagy? (Miért, attól te jobban éreznéd magad, ha én szarul érezném magam a korom miatt?)
• sírtam-e? (Persze, örömömben, mert nyert a Liverpool szülinapi ajándék gyanánt)

A legnagyobb bajom ezekkel, hogy feleslegesen rabolják az energiámat és az időmet. Nem tudok és nem is akarok mit kezdeni velük – hiszen ezek nem az én félelmeim. Ahogy tavaly megírtam: én boldog vagyok és hálás a testemnek, hogy élek, hogy működöm, hogy bírom csinálni, amit szeretek. Ennyi.  

„Egy évtizedet letagadhat”

Millió formában ismerjük ezt is: ezzel a mondattal dicsőítik azokat a hírességeket, akik jobban néznek ki, mint ami egy adott korban megszokott vagy elvárt. Keserédes dicséret ez… Hiszen mit is kommunikál ezzel a média?

Ahelyett, hogy örülnénk, hogy eggyel több évet éltünk már, az a legmagasztosabb cél, hogy tagadjunk, hazudjunk, átverjünk. Mint az öregasszony és a halál meséjében: itt van felírva az ajtófélfára, hogy majd holnap jön értünk. Mindig majd holnap, hiszen kicseleztük az öregedést.

Egy ismert ember (különösképpen az ismert nő) mindig csak „korához képest” valamilyen. Ha pedig az egyszerű földi halandó még korához képest se (hisz nincs birtokában ugyanazoknak az anyagiaknak, eszközöknek, szakértői segítségnek, mint a nagyítóval vizsgált hollywoodi elit), akkor megbukott. Akkor nincs bocsánat számára, hiszen itt az élő példa, Jennifer Aniston képében például, hogy lehet ezt így is, jóga meg boksz meg sok folyadék, és a többi, és a többi. Aztán továbbgörgetünk a közösségi felületen, és a következő posztban azt elemzik, milyen operációkat végeztek el Anistonon akkor is, ha tagadja ezeket – de kár tagadnia, hiszen a kommentelők szerint hazudik, és amúgy is ocsmányul néz ki, ennyi erővel normálisan is megcsináltathatta volna a fejét. 

S miközben szép lassan a fél Instagram meg TikTok vonásai kardashianesre váltanak, csak épp azt felejtjük el, hogy ezen a versenyen tényleg nincsenek győztesek. Legfeljebb azok, akik tényleg annyi idősek, amennyinek érzik magukat – csak azt meg ebben az elváráscunamiban néha nem olyan egyszerű.

Úgyhogy a magam részéről maradok Cary Granttel: az öreg Csepelyi jól van, és te?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

Csepelyi Adrienn