–

Donáth Mirjam újságíró 2008-ban ment ki New Yorkba a világ egyik legrangosabb ösztöndíjával (a Fulbright-ösztöndíjjal), és hét évvel később jött haza egy sikertörténettel a háta mögött: olyan állása volt, amilyenről álmodott, megtalálta a párját egy amerikai férfi személyében, gyerekük született. Novemberben megjelent könyvében, a Mások álmában mégis azt állítja: már pár év után tudta, hogy belőle nem válik emigráns. Itthon azóta is arról faggatják, hogy kudarcnak éli-e meg a visszatérést, a kint élő magyarok közül pedig többen „hálátlansággal” és „negatív hozzáállással” vádolták. Őt is meglepték a reakciók, ezért sokat gondolkodott a hátterén.

„Úgy tűnhet, aki innen elment, és évek múltán hazajön, az valójában kettős árulást követ el: egyszer elhagyja az ittenieket, egyszer meg az emigránsokat.

Ezért is kerülhettem ilyen helyzetbe” – mondja. „De végül arra jutottam, igazán csak azok reagálnak ilyen hevesen, akik még nem komfortosak a saját választásukban. Aki még hezitál, az-e a helyes út, amin épp jár, és nem biztos a folytatásban. Különben miért érezné úgy, hogy az én döntésem mások felett mond kritikát?”

De az, hogy valaki nem biztos még benne, hol is szeretne kikötni, vagy kiköt-e egyáltalán valahol, nem is annyira ritka. Ez derül ki abból a kérdőívből is, amit húsz – külföldön élő magyar – kortársunknak (harmincas-negyvenes értelmiségieknek) küldtünk el – tehát nem reprezentatív minta –, és amelyben azt firtattuk, hogyan tekintenek vissza, mit hagytak hátra, és hiányzik-e abból valami nekik. Mirjam szerint ugyanis „ha elhagyod a hazádat, az hasonló ahhoz, mint amikor elveszítesz valakit: fájdalmat élsz meg, és a veszteséget el kell gyászolni” – vallja. „Nem azt állítom, hogy nincsenek boldog kivándorlók. Én nem voltam az, mert végig úgy viselkedtem kint, mint egy vendég. Nem adtam esélyt neki, ami nem egyenlő azzal, hogy nem illeszkedtem be, mert tök jól beilleszkedtem. De azt éreztem hét év New York után, hogy ha nem lehetek együtt azokkal, akik a legeslegfontosabbak nekem – édesanyám, édesapám, testvéreim, unokatestvéreim, az ő szüleik, és a barátaim –, akkor mi értelme van az életnek?”

Keleten a helyzet változatlan

A kérdőívet kitöltők között természetesen mindenféle akadt: olyan, akinek semmi nem hiányzik itthonról; olyan, aki már most várja a visszatérés lehetőségét; és olyan is, aki tudatosan vállalja az áldozatot, amit a kiköltözéssel hozott.

A legtöbb nyilatkozóban azonban közös, hogy sok keserűség vegyül a hazájukkal kapcsolatos érzelmeikbe. Mert „nyomasztotta őket a környezet”, mert, „be voltak szorulva”, vagy azért, mert úgy érzik, az ország „siralmas társadalmi, politikai helyzete” üldözte el őket innen. Egy válaszadó ezt írta:

„A félelmen, dühön és szégyenen kívül nem maradt bennem túl sok érzelem Magyarországgal kapcsolatban. Nem akartam gyereket szülni ebben országban.”

Azt, hogy nem akarnak ide szülni, vagy nem akarják a gyereküket ebben a légkörben és szellemiségben felnevelni, elég sokan gondolták.

„Elegem lett a szétszakítottságból, a gyűlölködésből, a nácikból, az adócsalókból, a mindennapos furkálódásokból, a bennfenteskedőkből, az elnyűtt arcokból, a visszamosolyogni képtelen emberekből” – írja Flóra. „Már otthon is tudtam, hogy ezeket nehezen viselem, de amióta van összehasonlítási alapom, azt is tudom, hogy nem kell így lennie. Sok hely van a világon, ahol például alap, hogy visszamosolyognak az emberre.” Amit Dobay Ádám azzal egészít ki: „Arra kellett rájönnöm, hogy a magyar társadalmi szerződés az, hogy »állampolgár, te dolgozz keményen, fizess rengeteg adót, ezért cserébe én, az állam, egy alsó középosztálybeli életszínvonalat tudok felajánlani egy negyven éve elavult egészségügyi, oktatási, infrastrukturális és bürokrácia-rendszerrel, és egyébként fenntartom a jogot, hogy bármikor kihúzom a lábad alól a talajt, ha az érdekembe ütközik, amit csinálsz, vagy egyszerű inkompetenciából. Elég csak kis időt beszélni külföldön élőkkel ahhoz, hogy kiderüljön: a társadalmi szerződés rengeteg helyen nem így néz ki.”

Mi sem gondoltuk, hogy a politikai-közéleti helyzet ilyen nagymértékben felelős az elvándorlásért, de a hozzánk beérkező véleményekből mégis úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Amellett természetesen, hogy sokan írják: jobb munkát, kedvezőbb munkakörülményeket, jobb fizetést, és nagyságrendekkel komolyabb fejlődési lehetőséget találtak külföldön, így ez is jelentős szerepet játszott abban, hogy elmentek.  

Donáth Mirjam azt mondja, az ő családjában a kedvezőtlen politikai klíma sosem lehetett volna indok a távozásra. „Nekem azt az örökséget adták tovább a nagyszüleim, hogy ilyenkor nem elmenni kell, hanem küzdeni az igazadért, és megpróbálni jobb hellyé tenni a környezeted.” (Tegyük hozzá: Mirjam nagyapja, Donáth Ferenc három politikai rendszerben volt politikai fogoly, és Nagy Imre legfőbb politikai tanácsadójaként a forradalom napjaiban a később kivégzett miniszterelnökkel együtt deportálták ’56-ban.) „Mindenesetre csak azért, mert rád ül egy rém, miért venné el a hazádat? Nyilván mindenkinek megvan a saját családtörténete, nekem az, hogy ezért nem megyünk el. Az én kivándorlásomban ez nem játszott szerepet” – mondja. 

Sokan azzal (is) indokolták a kiköltözést, mert a kalandvágy hajtotta őket.

„Persze, kalandvágyból el lehet indulni, de hogy az ember végül emigráns legyen, ahhoz már sokkal több kell”

– véli Mirjam. „A kaland egy adrenalinszint-növelő állapot, újdonság, de ha az ember huzamosan külföldön él, akkor ez lecseng, és ugyanúgy elkezdődik egy hétköznapi élet – csak másmilyen, mint ami otthon volt. De az már nem kaland" – mondja. „Biztosan több oka van annak, ha valaki kint is marad.” 

Igenis számítasz

A kérdéseinkre adott válaszokban gyakran elhangzik, hogy Magyarországon az ember nem számít, nincs értéke. A nyugati társadalmakban viszont az ellenkezőjét élheti meg, még bevándorlóként is. „Magyarországgal ellentétben, sokkal inkább érzem úgy, hogy befolyással vagyok a saját életem alakulására” – mondja Dobay Ádám. „A rendszer egyenlő lehetőségeket ad mindenkinek, aki szeretne tanulni, dolgozni, sportolni... vagy egyszerűen csak a mindennapi életét élni. Úgy érzem, ezt nem kapnánk meg otthon, a kiskapuk, és a ki-kit ismer, kinek a rokona országában” – írja Dalma is.

Vanda azt mondja, azon a helyen érzi magát otthon, ahol „pozitív és biztonságos a társadalmi légkör, az emberek, akik körülvesznek, és nincs ellehetetlenítve az ember a legkisebb ügyekben. És az jó, ha úgy érezhetem, hogy elfogadnak, illetve értékelnek az élet bármilyen területén.” Vagyis most Nagy-Britanniában, de korábban Németországban is. Annak ellenére, hogy Anna, aki szintén Angliában él, elismeri:

„Van diszkrimináció a külföldiekkel szemben, de még mindig jobb, mint Magyarországon, ahol mindenki mindenkit gyűlöl – szóval nem cserélném le.”

Honvágy nincs, hiányérzet van 

Természetesen azzal, hogy az ember máshol keresi meg azt a társadalmi, kulturális környezetet, amivel azonosulni tud, sok mindenről le is kell mondania – ezzel szinte mindenki egyetért. (Talán csak Andor nem, szerinte neki csak „letisztultak” az otthoni kapcsolatai.) A családjuk mellett (ami Mirjamhoz hasonlóan többeknél erős kötelék) van, akinek a magyar színház hiányzik, más a hegyeket-dombokat említi, Dóra a Lánchídról szeretne visszanézni a Citadellára, Botond a pesti bérházakat, a Pilist és a flódnit hiányolja, valamint azt, hogy „külföldön nincsenek felmenőim, akik annyit szenvedtek már az országért”. Más a Gellért-fürdőt említi, vagy a „fröccsöző, fülledt nyári estéket és a spontán, hétvégi balatoni kiruccanásokat”.

„Tavasszal nagyon hiányzik a kikelet. Az illatok. Itt nincs tavasz” – írja Virág, aki északra vándorolt. „Ezt nem lehet máshogyan orvosolni, csak hazalátogatással.

Tavaly, amikor otthon végre belefúrtam az arcom egy orgonabokorba, elsírtam magam”.

Binges Viktória pedig hozzáteszi: „Mindig akkor a legnehezebb a külföldön élőnek, ha kicsi- vagy beteg, idős ember van a családban. Ott szeretnél lenni, amikor a mérföldkövek történnek a gyerekek életében, és nem szeretnéd, hogy az utolsó alkalom legyen a látogatásod, amikor nem is köszöntél el a haldoklótól.” Van, akinek a Skype, a Faceboook vagy más internetes kapcsolattartás vigaszt nyújt, más azonban úgy érzi, ezek nem pótolják a személyes találkozást. Ebben a tekintetben könnyebb helyzetben vannak, akik csak Európába mentek, mert évente többször hazaruccanhatnak. Más kontinensen marad a honvágy.

Ki vagy külföldön?

A kiköltözéssel az ember nemcsak az élete egy részét, de a személyisége egy részét is elhagyja. Kinga ezt úgy fogalmazza meg, hogy „nincsenek körülöttem olyanok, akik mindig is ismertek. Ennek van egy pozitív oldala is, amikor úgy érzem, ha valami sikerül, azt tényleg magamnak köszönhetem. Rosszabb napokon ennek az árnyoldala jut eszembe: hogy itt nem vagyok pótolhatatlan.” 

Flóra ezt írja: „a távozással lemond az ember valamennyire a társadalmi beágyazottság melegségéről is – nincs ismerős orvos, nincsenek gyerekkori emlékekkel megtöltött utcák, nem jönnek maguktól a szóviccek, stb.” Az anyanyelv is ide tartozik: „tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogok már olyan természetességgel használni egy másik nyelvet, mint a magyart. Közben persze egy picit a magyart is felejtem, néha pánikba is esem, ha nem jut eszembe egy-egy szó, vagy elbizonytalanodom valaminek a helyesírásában. Verseket sem fogok más nyelven igazán élvezni, viszont az én gyerekeim meg a magyar verseket nem fogják majd értékelni, ezek sok más mellett eltörpülnek, de mind a veszteségek közé sorolódnak”.   

Mirjam pedig hozzáteszi: „Amikor kimész egy másik közegbe, az óhatatlanul változtat a személyiségeden is. Alkalmazkodnod kell a kinti normákhoz, és ezáltal mindenképp alakulsz. Van, aki már attól is más embernek érzi magát, hogy egy idegen nyelven szólal meg, úgy érezheti, az nem ő, de örülhet is a rejtőzködésnek. Ezáltal állandóan viszonyítod magad önmagadhoz, folyton mérlegre kerülsz. Mindez sokáig nagyon izgalmas játék, hiszen új életet kezdesz.

De előbb-utóbb mindenképp szembenézel azzal, hogy ki is vagy.” 

A jég hátán is

Van, akit épp ez az önismereti út inspirál: hogy újra meg újra bizonyítania kell, és váratlan vagy lehetetlen helyzeteket megoldania. „Egy kivándorló a leleményesség és erőbedobás ismeretlen magasságait tárja fel önmagában, annyira talpon akar maradni, annyira gyökeret akar ereszteni, annyira jobb életet akar a gyerekeinek. A kivándorló bátor problémamegoldó, aki jó munkát, oktatást, anyagi jackpotot talál, gyereket csinál, céget alapít, letelepedik, vagy megy tovább New York-ból Seattle-be, Berlinből Barcelonába. És miután élt már progresszív, multikulturális társadalmakban, ahol nem kellett félnie, és stresszmentesen adtak számlát, és kaptak visszatérítést az albérletre, és kedvesen szóltak hozzá a jegypénztárnál, és a világ szellemi tőkéje a lába előtt hevert, már lehetetlen volt visszafordulnia az időben” – írja Anna. 

Nagy Orsi azért egy dologra figyelmeztet: „Sokszor látom azt, hogy a külföldre költözők azt hiszik, ez megoldás minden problémára – így azonban csak csalódni lehet. Szerintem külföldön élni nagy szabadság (a politikai rendszertől, a magyar valóságtól, a családtól, és a mindennapi rutinoktól), de baromi sok munka, mire otthon érzi magát az ember. Azt is gyakran látom, hogy ismerőseim keresik „A Tökéletes Helyet”, ahol minden jó lesz. Pedig ahol az időjárás jó, ott nincs munka (például Olaszország vagy Spanyolország); ahol sokat lehet keresni, ott a megélhetés is drága (például Svájc); ahol jól működő demokrácia van, ott nehéz a társadalomba integrálódni (például Dánia, Svédország), és ami nagyon szuper hely, oda sokan is akarnak menni, és ez meglátszik a lakások árán (például London, Barcelona, New York, Párizs).”

A legfontosabb talán, hogy az ember őszinte legyen önmagához, és felismerje, neki mi a legfontosabb, és miről tud lemondani

– teszi hozzá Mirjam. „Én már az első pár év után felfogtam, hogy nagyon hiányzik nekem az a kiesett idő, amit nem azokkal töltök, akik nekem igazán számítanak, de a kíváncsiságom és az ambícióm, hogy magamat fejlesszem, akkor még erősebb volt. Amikor azonban megszületett a lányom, már volt hozzá bátorságom, hogy lépjek is. Mert már nem csak magamért döntöttem. Megértem, ha valaki azt akarja megadni a gyerekének, hogy olyan társadalomban nevelkedhet, ahol nincs rasszizmus (vagy nem általános), ahol önbizalommal nőhet fel, ahol jó az oktatás, és megbízható az egészségügy. Ez is egy érvényes döntés. Nekem viszont az volt a legfontosabb, hogy megadjam az esélyét annak, hogy a gyerekeimnek olyan kapcsolatuk legyen a nagyszüleikkel, amilyen nekem volt a nagymamámmal. Mert én a mai napig ebből táplálkozom.”

„A szerencsés kivándorló békét köt azzal, hogy új életet kezdett, és jól érzi magát benne, tud emlékezni, keserűség nélkül mesélni a gyökereiről, és a gyerekeit is megismertetni vele” – véli Mirjam. Ő sem örökre tért haza, mivel multikulti családot alapított, a történetük nem itt ér véget. De ha nem is Magyarországon éli le az életét, ettől még nem szűnik meg magyarnak lenni, és az identitásából valamit az utódainak is átad. Önvizsgálat és önismeret nélkül azonban ez nem megy. 

Gyárfás Dorka

Képek: Daniel Varga Photography