A haragunknak helye és üzenete van, ha képesek vagyunk a mélyére nézni
A dühünket általában azonnal kiadjuk magunkból, vagy igyekszünk elnyomni. Csak ritkán szánunk időt arra, hogy megvizsgáljuk, pedig sokat meríthetnénk belőle.
A dühünket általában azonnal kiadjuk magunkból, vagy igyekszünk elnyomni. Csak ritkán szánunk időt arra, hogy megvizsgáljuk, pedig sokat meríthetnénk belőle.
Bár a társadalom azt sulykolja belénk, egy idő után túl öregek vagyunk a karrierváltáshoz, a kapcsolataink rendezéséhez vagy az önismeret megkezdéséhez, sosincs késő ahhoz, hogy higgyünk, szeressünk, változzunk. Ehhez olyan kiváló könyvek nyújthatnak kapaszkodókat, mint Tisza Kata: Egyedül – A szerethető öregedés felé című új esszéregénye. Interjú.
Mi kell a megbocsátáshoz? Hogy tudj felejteni? Vagy hogy lásd, egykori kínzóid milyen szánnivalóan senkik? Hogy túl tudj lépni azokon, akik megnyomorították az életed egy szakaszát? Vagy inkább fájdalmas szembenézés szükséges hozzá? Ezekre a kérdésekre kereste a választ négy történeten keresztül Nyáry Luca.
Ez most más. Nagyon.
Szégyentelen szerelmi vallomás egy városhoz, ahol szabad lehetsz.
Sokan egy életen át képtelenek szembenézni saját árnyékukkal, inkább homokba dugják a fejüket. Pedig önmagunk valós értékelése megkerülhetetlen a kiegyensúlyozott élethez. Így ne legyél terápiaturista:
A gonosz mindenkinek a saját félelmei alakjában jelenik meg. Erre erősít rá a ma hetvenéves Stephen King.
„Hálás vagyok azért, mert nem haltam meg, mert az életet választottam. És ráadásul egy olyan életet, amit egyre jobban szeretek élni.”
„Volt egy rettenetes visszatérő álmom: egy füstölgő cigaretta voltam benne, aki egy kihalt sikátorban halad előre, majd egyszer csak szertefoszlik, és vértócsa lesz belőle.”
„Az elrobogó buszról még láttam, ahogy a tömeg fele röhög, és a srác mosolyát is, amit sosem felejtek el.”