Wilson Luca: Az időskor nem betegség, akkor mi végre ez a nagy nyuggerezés?

–

Egyre tovább élünk

Ez a kijelentés természetesen ilyen formában nem igaz, mert nem mindegy, hogy ki milyen országban, annak melyik régiójában, milyen anyagi forrásokkal és nemmel él. Ám összességében elmondható, hogy Európában, a Covid sújtotta éveket leszámítva, tényleg folyamatosan nőtt az átlagéletkor.

A legfrissebb, 2021-es mérés szerint ma egy Európában született ember várhatóan 80,1 évig él. Talán nem meglepő módon, az úgynevezett „jóléti államok” toronymagasan vezetnek a várható élettartamot illetően, és mivel jómagam is laktam Spanyolországban, értem, hogy miért ők állnak az élen a maguk 83,3 évével. Azon túl, hogy rögvest ide is citálom az összes közhelyet, úgymint: jó idő, a tenger közelsége, finom mediterrán konyha, és barátságos, vidám emberek, azt is el kell mondanom, a spanyolországi életem idején végig az motoszkált bennem, hogy itt nem kell magányosan megöregedni.

Nyilván számít az egészségügyi ellátás színvonala, hozzáférhetősége, az élelmiszerek minősége és megfizethetősége, valamint egy adott ország általános egészségkultúrája, testtudatossága, ami pedig valahol az oktatásban gyökerezik, de nem tudok elmenni a szociális faktorok mellett sem. Barcelonában ültem egy nyitott rendezvényen, amelyen LMBTQ-témájú dokumentumfilmet mutattak be.

Ahogy végignéztem a sorokon, legalább 3-4 különböző generációt tudtam azonosítani. Azt gondoltam, mennyire ritka, hogy akármilyen kulturális eseményen ennyire diverz legyen életkor szempontjából a közönség! Milyen jó így együtt. 

Míg Madridban éltem, minden vasárnap reggel felkerekedtem a külvárosból, hogy elérjem az El Rastro nevű zsibvásárt, és könyékig túrhassak az egyeurós kincsekben. Ahogy besétáltam a vásár helyszínére, minden teraszon nagycsaládok ültek, 3-4 generáció képviseltette magát. Kanári-szigeteki kiküldetésem során pedig csupa idős embert láttam a nap bármely szakában amint a parkokban, kávézókban, bárokban egymással kvaterkáznak vidáman, közben kártyáznak, sakkoznak. 

Az elmagányosodás, valamint a szerepnélküliség elképesztő nehézsége az időskornak a modern társadalmakban.

Japánban például már kifejezés is van arra a jelenségre, amikor idős emberek egyedül halnak meg, gyakran sokáig észrevétlenül maradva – ez a kodokusi.

Mára már külön cégek alakultak arra, hogy ezeknek az idős, észrevétlenül elhunyt embereknek a holttestét elszállítsák, lakásukat rendbe tegyék, értékesíthető formába hozzák. Morbid, tudom, de azért sem hagyhattam ki a történetből ezt a jelenséget, mert Japán sok szempontból remekül illusztrálja a fejlett társadalmak nehézségeit. Nagyon leegyszerűsítve: öregedő társadalmak, növekvő várható élettartammal, felbomló közösségekkel, szociálisan izolált, urbanizált életformával.

Éppen ezért azt gondolom, hogy olyan helyeken, ahol erősebb a közösség megtartó ereje az élet teljes idejére kivetítve, ott könnyebb és jobb megöregedni, még akkor is, ha össztársadalmi szinten elmondható, Indiana Jones ide, amerikai elnök oda, az idősek kapcsán manapság is rengeteg az előítélet, amely negatívan hat rájuk a mindennapokban. Pedig egyszer azok is lesznek idősek, akik most diszkriminálnák az időseket, igazából saját maguk számára is megnehezítve a jövőt.

Az ageizmus hálójában

Egyszer mindenki lesz idős, hacsak fiatalon meg nem hal. Megöregedni nem valamiféle kóros, kivételes állapot, de ha az volna is, hol marad a társadalmi empátia? Tulajdonképpen mi végre ez a nagy nyuggerezés?

Nos, az ageizmus trükkös jelenség. Az Egyedül: A szerethető öregedés felé című könyvében Tisza Kata öregedéskutató úgy fogalmaz, hogy „az ageizmus egy negatív és pozitív sztereotípia (kép, hiedelem, gondolat), előítélet (viszonyulás, érzés), vagy diszkrimináció (cselekvés, tett, eljárás) formájában ölt testet, amely idős emberek ellen vagy javára nyilvánul meg […]”

A negatív sztereotípiák alapján az időskort össztársadalmi szinten a teljes fizikai és szellemi hanyatlással azonosítjuk. Ilyen esetekben folyamatosan megkérdőjeleződik az idősebb generációk szakmai kompetenciája, fizikai erőnléte – a szerelmi és szexuális életükről már nem is beszélve, ezekre gyakorlatilag, mint nem létezőre tekintünk. 

Szex és szerelem időskorban

Emlékeztek a Szerelem a kolera idején című könyv filmes adaptációjának szexjelenetére? Arra gondolok, amikor Florentino és Fermina több évtizednyi fájó sóvárgás után végre egymáséi lehetnek. Ekkorra már két idősödő test szeretkezik egymással, és amikor ez a film 2008-ban megjelent, majdnem leestem a székről.

Már-már arcpirítónak hatott, egyúttal megmagyarázhatatlanul szépnek, hogy olyan dolog történt a filmvásznon, ami csak nagyon, de nagyon ritkán: két idős ember szeretkezett!

Aztán valami kísértetiesen hasonló történt Jane Fondával és Robert Redforddal, csak a kortárs Amerikába ágyazva, a Milyen hosszú az éjszaka (Our Souls at Night) című filmben majd tíz évvel később, de említhetnénk a nemrégiben bemutatott Minden jót, Leo Grande című filmet is.

Ezek olyan alkotások – és szándékosan csak filmeket említek, nem könyveket –, amelyekben vizuálisan is megjelenik az idősödő test: nem betegen, nem kiszolgáltatottan, nem elmagányosodottan vagy letargikusan ábrázolva, hanem a szerelmet, a szexualitást megélni képesként és akaróként. Vannak ezekben a jelenetekben olykor esetlen mozdulatok, szabadkozások, szégyenlős vetkőzések, de összességében ta-bu-dön-tö-ge-tők. És miért? 

Mert napjainkban tombol a fiatalság kultúrája, aminek az egyik velejárója az, hogy mindent, amit a földi létben a jóval, a zamatossal, az ünnepelnivalóval társítunk, azt csak és kizárólag a fiatalsághoz kötjük, tehát a szépséget, a szerelmet és a szexet is.

Ha nem is minden évben, de azért esetenként jön egy-egy filmművészeti alkotás, ami vizuálisan is segít elképzelni azt, ahogyan én is a hatvanas, hetvenes vagy akár a nyolcvanas éveimben aktív leszek szexuálisan, és ez megnyugvással tölt el.

Nem kell egyedül kötögetnem egy sarokban, testemet sötét színű ruhákkal takargatva, mint ahogy azt a klasszikus normák elvárják jelenleg. Érdekelhet majd továbbra is a divat, a szex, és más emberek! 

A férfi, ha idős

Fontos kiemelni, hogy az idősödés társadalmi megítélése nemenként is eltérő módon néz ki. Nem csupán a filmekben, de a való életben is más férfiként idősödni, és más nőként, hiszen az egyes nemekhez kötött, csúnyán fogalmazva „társadalmi hasznosság” is másban merül ki. A férfiak esetében a profittermelésben, a nők esetében pedig a legújabb generációról való gondoskodásban.

Érdemes felütni például a Forbes leggazdagabb embereinek aktuális listáját, és észrevehetjük, hogy az első tíz ember történetesen mind férfi, és az életkoruk 50, illetve 92 év közé tehető. Persze, persze – mondhatnánk –, hiszen a vagyon felhalmozásához idő kell, de mégis azt gondolom, beszédes adatok ezek. Az üzleti szférán túl, nagyon is sokatmondó volt az az elnöki vita 2020-ból, amikor is két hetven feletti fehér férfi vitatkozott egy minden tekintetben sokkal diverzebb képet mutató Amerika sorsáról.

Ott van még egy sor másik szakma, élethelyzet és mondás, ami azt erősíti, hogy az a bizonyos „ezüst róka”, a korral egyre csak kívánatosabb lesz, hiszen érik, mint a jó bor. De csak egy pontig érik ám úgy, mint a jó bor. Egy ponton túl sajnos ugyanolyan elesettnek, szomorúnak, nevetségesnek tartják sokan az idős férfit is, mint a nőket.

Egy dolog ment meg ettől

Nos igen, a pénz. A Szex és New York új évadaiban amellett, hogy ötven feletti nők családi, romantikus és szexuális életét követhetjük nyomon, a túlárazott dizájnercuccokon túl más is ordít a vászonról: a della!

Nőként nehezebb öregedni, mert a külsődet sokszoros kritika éri, társadalmi hasznosságod, ami odáig a gyerekszülés volt, a változókorral kimerül, és a férfiak alacsonyabb élettartama miatt akár 10-15 évet is leélhetsz özvegyen, talán magányosan és anyagi bizonytalanságban. 

A felső középosztálybeli, idősödő nők viszont egy külön csoport. A jó életminőséghez hozzájárul a kulturális események sokasága, az utazás, a jó egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, és a társadalmi osztályhoz köthető társas események kavalkádja – van miből választani, csak győzni kell pénzzel!

Nem elég tehát, hogy az ageizmus egy létező, és nagyon káros jelenség, gyakran kéz a kézben jár a szexizmussal, vagy az osztályalapú diszkriminációval is. 

Kiindulva tehát abból a tényből, hogy nem vagyunk és nem leszünk mindannyian Joe Bidenek, Warren Buffettek vagy Carrie Bradshaw-k, közös, össztársadalmi érdekünk is egy minden szempontból jobb világot teremteni az idősek számára, és megszabadítani saját magunkat is azoktól a káros beidegződésektől, amik miatt rettegünk a megöregedéstől.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Wilson Luca