Ha már öregszünk, nem mindegy, hogyan – Íme, a kortalan francia nők titka

–

Szubjektív nézőpont, nem reprezentatív minta

Ezt az élményt, mint mostanában sok mindent, tulajdonképpen a koronavírus-járványnak köszönhetem. Évek óta járok egy helyi, pici, civil sportegyesület pilates és nordic walking-foglalkozásaira, amelyeket negyven és nyolcvan év közötti, jórészt már nyugdíjas nők látogatnak. A pandémia első hónapjai Franciaországot lényegesen súlyosabban érintették, mint hazánkat, és a korlátozások is sokkal szigorúbbak voltak még a második és a harmadik hullám idején is. A sportegyesület helyzete bizonytalan lett, bizonyos órákat – például nordic walkingot – már nem is indítottak a szeptemberi évkezdéskor.

Az oda járó társaimmal ekkor úgy döntöttünk, hogy rendszeresen folytatjuk tovább együttes gyaloglásainkat. Megállapodtunk heti három alkalomban, a találkozó helyszínében, és létrehoztunk egy csoportot az egyik közösségi oldalon. Azóta ez, a kezdetben félismerősökből álló csapat egy nagyon érdekes, alkalmanként változó számú (három–tizenöt fő) és összetételű társasággá alakult, amely azóta már nemcsak a mozgás rendszerességében, de recepteken, tuti tippeken (jó orvos, szerelő, utazás, kulturális élmények), élettapasztalatokon, és hát, ne szépítsük, helyi pletykákon is osztozik.

A résztvevők nem párizsi, de Párizs közeli kisvárosban élő (ez azért jelentős különbség!), átlagos, középosztálybeli, néhány kivétellel 55–75 közötti, nagyrészt már nyugdíjas francia nők. Találunk közöttük egykori tanárt, pszichológust, könyvelőt, fodrászt, gyermekeivel évtizedeken át otthon lévő családanyát, szociális és adminisztratív munkakörökből nyugdíjba vonulókat, akiknek a családi állapotuk is vegyes: egyedülálló gyermektelen nőtől az elválton, özvegyen át a sokszoros nagymamákig. Egészségi állapotuk is változó, akad, aki túl van néhány komolyabb betegségen, műtéten, van, akit eddig aránylag megkímélt az élet. Világnézetük a középjobbtól a középbalig terjedő skálán mozog, a bármilyen irányú szélsőségeket azonban egyöntetűen és határozottan mindegyikük elítéli.

Mivel a lakhelyük se nem zsákfalu, se nem metropolisz, egyaránt élnek a város (kulturális, szórakozási lehetőségek, éttermek), illetve a vidék (nyugalom, kisebb forgalom, kéznyújtásnyira erdő-mező) adta előnyökkel, ugyanakkor látják mindkettő hátrányait (gyarapodó népesség, kevés orvos, közlekedési nehézségek) is.

Ez a spontán alakuló, a napi útvonalról demokratikusan, kedvük szerint együtt döntő formáció az elmúlt hónapok során nagyon sokat adott a tagjainak. A rendszeresen, közösen végzett mozgással fittséget, kiszámítható ritmust a hétköznapjaikban, társaságot, többeknél pedig megelőző gyógyírt az esetleges magányosság és depresszió kivédésére, amelybe a lezárások alatt a környezetükben is oly sokan beleestek. Némelyeknek barátságot adott, másoknak – ha nem is azt, de egy olyan laza szövetű, hálószerű közösségi kapcsolatot, amely alkalmilag megtart, amelybe szabadon ki- és beléphetünk, segít és segítünk, és ha nem is nagyon, de egy kicsit: megtart. Mesélhetnék még róla többet, de most itt csak arra szorítkozom, hogy mit láttam, tanultam tőlük, mit csinálnak és hogyan öregednek ők, az idealizált, jelen esetben azonban valóságos és átlagos francia nők.

Mozgás az élet. És az élet: mozgás

Akármilyen triviális, gyakran elfelejtjük: testünk életünk minden egyes pillanatában mozgásban van: dobog a szívünk, megadja a vérkeringésünk ritmusát, összehúzódik és kitágul a tüdőnk – a mozgásszegény életmód tulajdonképpen magának az életnek mond ellent. Bármilyen mozgás jót tesz az izmainknak, a vérkeringésünknek, a kedélyünknek, a szívüknek és az elménknek. Mindannyian tisztában vagyunk ezzel, és a szakemberek el is tudják magyarázni, miért. A francia nők nagy része azonban gyakorolja is.

Amikor a kilencvenes évek elején, húszévesen először Párizsban jártam, két dolog tűnt fel. Valóban akadtak gyönyörű (gyakran félvér) fiatal lányok az utcákon, de inkább stílusosnak, ápoltnak, csinosnak, vonzónak, izgalmasnak tűntek a párizsi nők, mint hagyományos értelemben véve szépnek.

Az idősebbek viszont klasszisokkal jobban néztek ki, mint akár magyarországi kortársaik. Nem mintha lábfetisiszta lennék, de feltűnt, hogy mennyire jó lábuk van, amit nem is félnek megmutatni. Gondolkodtam, mi lehet ennek az oka.

Talán genetika is, de az egyik akkori hipotézisem az volt, hogy a párizsi metrókban nincs mozgólépcső, van ellenben rengeteg lépcső és háromszáznál is több metróállomás. Napi használatuk nem elhanyagolható edzést jelenthet.

Általában véve nem kell semmi extrém sportőrületre gondolni, és sokszor nem is pénzkérdés a dolog. Lehet futni, biciklizni, táncolni, otthon vagy online tornázni. Hatvan–hetven feletti nordic walking-társaim egyike sem volt versenysportoló. Viszont rendszeresen mozognak, hetente minimum három–négy alkalommal, igyekeznek többféle mozgásformát is gyakorolni. Elgyalogolnak a messzebbi pékségbe baguette-ért, biciklivel jönnek pilatesre, rendszeresen nyújtanak, néhányan jógáznak vagy úsznak is. Páran szenvedélyesen kertészkednek, táncolnak, mások komolyabb túrákra is elmerészkednek a hegyekbe. És igen, a szex sem elhanyagolható mozgásforma.

Élvezkedjünk, de mértékkel!

Természetesen nem minden francia nő született séf (bár sokan főznek remekül), de enni tudnak, jól és jót. Előnyben részesítik a minőségi alapanyagokat, élvezik a finomságokat, de mindig azt mondják, hogy „vigyáznak” az étkezéseknél.

Az tényleg nem mítosz, hogy kisebb mennyiségeket fogyasztanak, mint ami egy átlag magyar háztartásban szokásos; változatos ételek és sok zöldség kerül az asztalra. Az is igaz, hogy az átlag francia édesszájú.

Társaim rendszeresen tárgyalnak meg egy-egy receptet gyaloglás közben, előfordult már, hogy némelyikük egy – kis – tál süteménnyel érkezett a találkozóra, „majd lemozogjuk!” felkiáltással. Tőlük tudom, hol vannak jó halasok a környező piacokon, hol találunk háztáji baromfit, és hol érdemes szelídgesztenyét szedni. A környékbeli éttermek sem kerülhetik el, hogy a nyelvünket élezzük rajtuk (bocsánat), de ez inkább újabb vendégeket és bevételt hoz a konyhájukra. 

Élvezkedjünk mértéktelenül, kíváncsian és nyitottan!

Gyalogolás közben nemcsak a lábunkat, de a nyelvizmainkat is edzeni szoktuk. A táplálkozással bevitt kalóriákkal ellentétben a szellemi és lelki táplálékot korlátok nélkül élvezhetjük. Rendszeresen számolunk be egymásnak jó élményeinkről (film, könyv, kiállítás, előadás, koncert…), ezekből a beszélgetésekből éppen most nőtt ki egy szintén kötetlen, havi rendszerességűre tervezett esemény a helyi könyvtárban, amelyen a résztvevők kulturális és utazási kedvenceiket ajánlhatják a többieknek.

Azt is megfigyeltem, hogy akár egyedül, akár családban élnek, a francia nyugdíjas nők nagy részének van rendszeres elfoglaltsága, hobbija. Akad, aki kórusban énekel, rajzolni tanul vagy éppen társastáncórán próbál új társat keresni. Többen önkénteskednek alkalmanként vagy rendszeresen: fogyatékkal élőket kísérnek külső eseményekre, gyerekeket korrepetálnak.

Az utazás egyesíti a nyitottság és a mozgás szeretetét. Legyen az a megyén belül, az ország vagy éppen a világ túlsó végén, gyaloglótársaim készek bőröndjükkel vagy hátizsákjukkal sok-sok kilométert is megtenni az unokáik, a jobb éghajlat, a jó társaság vagy az új élmények érdekében.

Ez természetesen feltételez némi anyagi hátteret, időt és mentalitást is. Többek nyugdíja nem túl magas, idejük viszont van: képesek figyelemmel követni és azonnal lecsapni a legolcsóbb vonatjegyekre (hat hónappal korábban harminc euró a csúcsidős kétszáz helyett), egyszerűbb szálláshelyeket választani, de Korzikán.

Ne felejtsük el, a franciáknál a hosszú vakáció és a hétvégi kikapcsolódás szent és komoly dolog, a világon elsők között itt vezették be a fizetett szabadnapokat 1936-ban. Az 1945 után született nemzedék – a hazaival ellentétben – aktív korában élvezte a jóléti társadalmak előnyeit, már nem volt háború, és még nem volt klímaválság. Az ország átlagos életszínvonala is a közép-európainál magasabb volt, felesleges összehasonlítanunk országunk elmúlt évtizedeivel.

Kapcsolódjunk!

A lezárások alatt még inkább megbizonyosodhattunk arról, milyen sokat jelenthetnek az erős családi, baráti kötelékek, de akár a lazább emberi kapcsolatok is. Támogatnak, megerősítenek, cselekvésre, (átvitt és szó szerinti értelemben is) mozgásra ösztönöznek. Ha rászorulunk, segítenek. Könnyedebb időszakban is egyszerűbb nevetni társaságban, mint egyedül, márpedig a nevetés is segít a fiatal/os/ság megőrzésében és korunk elfogadásában.

Mivel a statisztikák szerint idős korára több nő él egyedül, mint férfi, a mégoly laza női közösségek jelentősége is megnő. Lehetne persze az együttlétet panaszkodásra, a nyelvek köszörülésre, ítélkezésre, irigykedésre használni, úgy tapasztalom azonban, hogy a francia nők körében nem divat egymás nyakába zúdítani minden gondjukat-bajukat.

Ez az udvariasság persze olykor megnehezíti a valódi őszinteséget. Ugyanakkor a sebek nyalogatása helyett igyekeznek örömöt találni mindenben, apróságokban – a frivolitásban is.

És ha már a frivolitásnál tartunk – nem a felszínességről beszélek

Hanem egyfajta könnyedségről, játékosságról, amelyhez szükségeltetik némi önreflexió, önismeret és önbizalom is, ami a külsőségekben és a mentalitásban egyaránt megnyilvánul.

A francia nők jó része egy bizonyos kor fölött már tudja, mi áll jól neki és mi nem. Mer jó minőségű, drágább alapdarabokat és majdnem filléres öltözéket ízlésesen és eredeti módon társítani. Ápolja a bőrét, de nem ég a „full smink” lázban, mint például az amerikaiak. Noha tudom, hogy egy bizonyos társadalmi rétegben a plasztikázott mell és a feltöltött száj hozzátartozik az ápoltsághoz, és az átlag francia nő sem tartja ördögtől valónak a szépészeti beavatkozásokat, a természetesség, vagy legalábbis annak hatása értékesebbnek tűnik. Nem nagyon látunk francia nőt tetovált sminkkel, Swarowski berakásos, XXL-es műkörmökkel.

Látunk viszont hetvenes hölgyeket farmerben, fehér ingben vagy pólóban, színes ruhákban, nevetőráncairól látszólag leheletnyi sminkkel és egy nagyon jó rúzzsal elterelve a figyelmet.

Ezt is tanulom a francia hatvanon túli gyaloglótársaimtól. Igen, öregszünk. Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy ez elkerülhetetlen. De ez jó hír, hiszen azt jelenti, hogy megértük – mindig fájdalmas azokra a barátnőkre gondolni, akiktől alig negyvenévesen kellett elbúcsúznunk. És ha már öregszünk, nem mindegy, hogyan, milyen állapotban. Igen, a testünk is leépül szép lassan. De addig is viseljük gondját, szeressük és szeretgessük, hiszen ő a mi leghűségesebb társunk, az, aki mindig kéznél van, és mi magunk tehetünk érte a legtöbbet.

 Kis Zsuzsa

Olvassátok el Kádár Andrea korábbi írását is: Honnan ered a francia nő legendája, és mi belőle az igazság?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Camille Tokerud