A „miért marad?” klasszikus kérdés

Azt feltételezi, hogy felismerjük, ami árt nekünk, hatalmunkban áll elkerülni, és képesek vagyunk kivonni magunkat alóla. Ha ez igaz lenne, soha senki nem rúgna be, nem dohányozna, nem enne egészségtelen ételt, nem dolgozná halálra magát, nem venne részt kiüresedett vagy álságos emberi viszonyokban, és nem tűrné el a korrupciót, a politikai hazugságot. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, már csak azért is, mert létezik kapitalizmus, reklámipar, propagandagépezet stb. Egyszerűen sokkal jobb kérdéseket kellene feltennünk. Ráirányíthatnánk a figyelmet például az elkövetőre, és beszélgethetnénk arról, miért nem sikerült őt idejében izolálni. Közösen gondolkodhatnánk arról, mi segítene az áldozatnak, mire lenne szüksége, hogy valóban szabadon dönthessen. Kommentekben megjelenhetne, hogy miért egyéni szinten kezelünk egy problémát, ha egyszer tömegével fordul elő. Milyen társadalom az, amelyben minden ötödik nőt, nagyjából 760 ezer embert megüt, megver élete során a partnere?

A „miért marad?” makacs kérdés

Jóformán minden, bántalmazásról szóló cikk alatt felbukkan. Ez valahol érthető, hiszen sokan vagyunk és természetes módon különbözünk abban, ki mennyit foglalkozott ezzel a témával. Ugyanakkor veszélyes is ez a diskurzus, mert leragadunk az egyénnél és az áldozathibáztatásnál ahelyett, hogy az elkövetők és a társadalom felelősségét nyomatékosítanánk. Azt is el tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akik nem bírják kapacitással, hogy erre a kérdésre mindig válaszolgassanak, vagy eszköztelennek érzik magukat egy esetleges vitában. 

Azért is, hogy nekik segítsek, két nagyszerű alapmű, a NANE Egyesület Miért marad? című kézikönyve és Tisza Kata Most – Túlélő leszel, nem áldozat című munkája alapján összefoglaltam azokat a leggyakoribb okokat, amelyek párkapcsolati erőszak esetén fogságban tartanak valakit. Vannak köztük külső és belső, gyerekkori és felnőttkori, pszichológai és testi, egyéni és társadalmi tényezők, és az is jellemző rájuk, hogy egyszerre több van jelen, és szorosan összefüggnek, egymást erősítik. 

1. Életveszély. Az áldozat (az esetek túlnyomó többségében nő, de nem mindig) fizikailag is sérülhet, amikor megpróbál kilépni a kapcsolatból. Az elkövető (az esetek túlnyomó többségében férfi, de nem mindig) általában megfélemlítéssel, az erőszak növelésével igyekszik eltéríteni a szándékától.

A válás, szakítás bejelentése, végigvitele különösen veszélyeztetett időszak, sok gyilkosság is menekülés közben történik. Ha a bántalmazottnak sikerül különköltöznie, az elkövető továbbra is fenyegeti, zaklatja, nem ritkán évekig. 

2. Anyagi függőség. Az áldozatok közül sokan évtizedeken át nem dolgozhattak, nem vehettek részt továbbképzéseken. Nincsenek kollégáik, tapasztalataik, kapcsolatrendszerük. Mindig is láthatatlan munkát végeztek, nevelték a gyerekeket, főztek, mostak, takarítottak. Nincs tulajdonuk, önálló bankszámlájuk, a barátok, családtagok is elmaradoztak mellőlük. Van viszont két-három gyerekük, akikről továbbra is gondoskodni szeretnének. Mihez kezdjenek?

3. A gyerekek vélt érdeke. A társadalomban mélyen gyökerező nézet, hogy az egyszülős család „csonka”, és a válás a legrosszabb, ami a gyerekkel történhet.

Bár kétségkívül nehéz és gyakran fájdalmas folyamatról van szó, a gyerek érdekét akkor sem a kapcsolat mindenáron való egybentartása szolgálja. Hanem az, hogy fizikai és érzelmi biztonságban legyen, szeretetteljes felnőttek vegyék körül, akikre számíthat, és akiktől mintát tud venni az egyenrangú emberi kapcsolatok működtetéséről, egymás határainak tiszteletben tartásáról.

4. A válás megítélése. A társadalmi megbélyegzés miatt a válás sok esetben annál is nehezebb, mint amilyen alapból lenne. Ha nő kezdeményezi, azt gondolják róla, ribanc, feladta, kudarcot vallott. Ha férfi, akkor hülyének nézik, miért borít mindent, anélkül is élhetné világát. Bárhogy legyen, a kezdeményezőt általában több előítélet sújtja, a másik pedig – akinek az igényeit jobban szolgálta a kapcsolat, akinél vélhetően több hatalom volt – könnyen tudja áldozatként prezentálni magát az ismerősök előtt. 

5. Holtomiglan-holtodiglan. Számos hagyomány, kulturális termék, film, könyv közvetíti a rosszul értelmezett hűséget. Hogy akkor is ki kell tartanunk a partnerünk mellett, ha pont ő az, aki bántalmaz minket. Vele kell maradnunk, amíg a halál el nem választ, amíg a másik meg nem gyilkol. A jó asszony erős, mindent kibír, eltűr. 

6. Konformizmusra nevelés. Az emberek többségét viszonylag hamar megtanítják arra, hogyan igazodjon másokhoz. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor nem a kollégáinkhoz, a családtagjainkhoz vagy a partnerünkhöz kell lojálisnak lennünk, hanem saját magunkhoz, mert csak így tudjuk megőrizni, helyreállítani a lelki jóllétünket. Ehhez persze ismernünk kellene a saját határainkat, és nemet mondani, ha megsértik őket.

Az önmagaddal való törődés azonban sokak szemében a mai napig önzőségnek minősül.

7. Az egyedülléttől való félelem. Nehéz szembemenni a társadalomban uralkodó párkapcsolatkultusszal, ahol a szingliség maximum egyfajta átmenet, szinte sosem kívánatos opció. Leginkább az előző és az új partner közötti senkiföldje. Ha párkapcsolaton kívül létezel, pláne idősödő nőként, valami baj van veled. A tágabb közösség azt közvetíti feléd, nem vagy normális. Akkor vagy normális, ha házasságban élsz, mindegy, milyenben. 

8. Alacsony önértékelés. Ha valakit sokat bántanak gyerekkorában vagy a párkapcsolatában, egy idő után el fogja hinni, hogy nem is érdemel jobbat. Nagyon nehéz feldolgozni azt az ellentmondást, hogy azok az emberek, akiknek a világon a legjobban kellene szeretniük, a szüleid vagy a házastársad, rendre megaláznak, uralkodnak feletted, fájdalmat okoznak. Azt sulykolják beléd, hogy értéktelen vagy, nem kellenél senkinek, örülj, hogy egyáltalán megtűrnek. 

9. Valóságvesztés. Ha az első pillanattól úgy viselkedne az elkövető, ahogyan a kapcsolat későbbi szakaszaiban teszi, valószínűleg mindenki elhajtaná. De nem ez a helyzet, a bántalmazó módszeresen hálózza be és izolálja az áldozatot.

Sorozatos manipulációk következményeként növeli a hatalmát, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, a józan észt meghazudtoló magyarázatokkal őrjíti meg a másikat, miközben megfosztja annak lehetőségétől, hogy bárkitől segítséget, megerősítést kérjen egyes helyzetek értelmezésében. Egy idő után az áldozat azonosulni fog az elkövető nézőpontjával, és már annak sem fog hinni, amit a saját szemével lát – jó példa erre az a humorosnak beállított jelenet, hogy a férj akkor is tagadja a megcsalás tényét, amikor a feleség rajtakapta.

 

10. Romló mentális egészség. A bántalmazás súlyos traumatizáció, mert a fizikai sérülések mellett a mentális működést is megakasztja, összezavarja. Nagy eséllyel vezethet poszttraumás tünetekhez, szorongáshoz, depresszióhoz. Ez nem gyengeség vagy személyiséghiba, ezek az állapotok egyszerűen kialakulnak, ha valakit bántalmaznak és nem kapja meg a megfelelő védelmet. Sokan a fájdalmak elől függőségekbe próbálnak menekülni, vagy a partner kényszeríti őket a közös italozásra, szerhasználatra, hogy az addikció révén is kiterjessze hatalmát (hiszen általában ő vásárolja, adagolja a drogot, az alkoholt). Az az áldozat tehát, akitől cselekvést várnak el a kommentelők, valószínűleg nagyon nincs jól. 

11. Romló fizikai egészség. Ha valaki ennyi stressznek van kitéve, azt óhatatlanul a testi működése is megsínyli. Előfordulhat, hogy sűrűn megbetegszik, hasogat a feje, fájnak az izmai, zsibbadást tapasztal, hányingerrel, hasmenéssel küszködik, gyomorfekélye van, enervált, fáradékony. Ugyanakkor gyakran ezek azok a tünetek, testi jelzések is, amikből az áldozat biztosan észlelheti, hogy baj van. Ha újra megtanul bízni a testében, ez lehet az az alap, ahonnan el tudja kezdeni újraépíteni önmagát. 

12. Tehetetlenség. Képzeld el, hogy éveken keresztül úgy élsz, hogy a legapróbb döntéseidet is korlátozzák. A másik mondja meg, milyen ruhát vehetsz fel, hogy készítsd az ételt, hogyan beszélj, viselkedj, mit gondolj dolgokról.

Ha nem azt teszed, amit mond, azért büntetés jár. Ez egy végtelenül infantilizáló helyzet, amelyben az ember elszokik bármiféle autonómiától. Könnyen lehet, hogy nem szerez jártasságot az ügyintézésben, a számítógép használatában, az autóvezetésben, a pénzügyek kezelésében, mert azokat mindig a férje csinálta. És akkor ott áll, hogy önálló életet kezdene, de érthető módon rettenetesen fél. 

13. Remény. Minél többet tűr, szenved valaki egy kapcsolatban, gyakran annál jobban hisz a hepiendben. Kell, hogy valami értelme legyen ennek az egésznek!

Máskülönben meghasonulna a jelenlegi és a vágyott helyzete közötti égbekiáltó különbséggel, sok-sok év elhárítását, tagadását, hazugságát kellene felszámolnia. Szembe kéne néznie azzal, hogy ez a rengeteg küzdelem, szenvedés mind hiábavaló volt. Nehéz elengedni azt a gondolatot, hogy ha elég kitartók vagyunk, minden tőlünk telhetőt megteszünk, folyamatosan a másik rendelkezésére állunk, akkor a partnerünk majd észhez tér, megváltozik. Sajnos a valóságban ez sokkal kevesebbszer történik meg, mint amennyiszer az emberek fantáziálnak róla. 

Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/gorodenkoff

14. Jó pillanatok. A legtöbb bántalmazó kapcsolatban nem az van, hogy mindig minden rossz. Inkább egyfajta ciklikusság jellemző, amelynek leírását Lenore Walker pszichológushoz szokták kötni. A ciklus első szakaszában a feszültség felgyülemlése zajlik. Ilyenkor az elkövető mindenbe beleköt, folyton hibáztatja az áldozatot, aki megpróbál a kedvére tenni. Ez igazából lehetetlen, mert a viselkedésével szemben felállított kritériumok önkényesek és bármikor tetszés szerint megváltoztathatók. A második szakasz az erőszak kitörése, ilyenkor a bántalmazó üvöltözik, tör-zúz, verekszik. Gyakran azonnal megbánást mutat, bocsánatért esedezik, szabadkozik. Nem hagy időt a másiknak a feldolgozásra, az eltávolodásra, a határai újradefiniálására, hanem vad és feltartóztathatatlan udvarlásba kezd, amelyet a bűntudata táplál. Ez a harmadik szakasz, a mézeshetek. Ajándékok, kedveskedés, utazás. Ennek az időszaknak kulcsszerepe van az áldozat ellenállásának megtörésében, hiszen hinni akar az elkövetőnek. A ciklus megismétlődik, újra és újra, egyre rövidül, az erőszak pedig súlyosabbá válik.

15. Traumás kötődés. A valóságészlelés sérülésének egyik következménye, hogy az áldozat néha akkor sem menekül el a kapcsolatból, amikor volna rá külső lehetősége.

A bántalmazó kapcsolatban olyan szélsőséges élményeket él át a partnerrel, amelyek miatt erősen kötődik hozzá. Egy abuzív kapcsolat hihetetlenül intenzív tud lenni, és előfordulhat, hogy azt a kaotikus és diszfunkcionális érzelmi környezetet ismétli, amelyben az áldozat felnőtt, amely hiába romboló, mégis ismerős számára.

A dinamikában olyan mélységek és magasságok lehetnek, amelyek függővé tehetnek, mint a legpusztítóbb drog. A bántalmazó ráadásul aktívan táplálja mindenhatóságának mítoszát. Elhiteti az áldozattal, hogy annak egész élete az ő kezében van, a másik csak vele lehet boldog. Néha kegyet gyakorol és apró kedvességekben részesíti az áldozatot, amelyeket a nő a végletekig felnagyítva élhet meg. Hálás, ha elmarad az ordibálás, a verés. Kialakul az ördögi kör: az elkövető elől csak az elkövetőhöz lehet menekülni. 

16. A szerelemről szóló tanítások. A kultúra is megágyaz annak, hogy a traumatikus kötődést sokszor szenvedélyes (olaszos) szerelemnek érzékeljék az emberek. Hiszen a szerelemről alapvetően azt tanultuk meg, hogy fáj, hogy mindent szabad benne, és hogy ha igazi, akkor egyetlenegy van belőle. A nagy ő, akit meg kell keresnünk, és ha megtaláltuk, nem engedhetjük el, mert nélküle nem lehetünk egészek. 

17. Nemi szerepek. A gyerekeket a fogantatásuk óta (vagy még előbb is) számos olyan hatás éri, amely a nemre történő szocializációt szolgálja. Ezeket kis korban esély sincs kritikusan kezelni, hiszen egy gyereknek nincs meg ehhez a kognitív képessége, tudása, élettapasztalata. Így hát – pláne, ha a szülő nem beszélget vele erről – a társadalmi üzenetek bemásznak a bőre alá, hogy hatást gyakoroljanak az egész későbbi életére, akár tudattalanul.

A lányok döntő többsége azt tanulja meg, hogy anyának és feleségnek kell lennie, az ő felelőssége a másokról való gondoskodás, nekik kell elvégeznie az emberi kapcsolatok menedzselésével együtt járó érzelmi munkát. Ha a kapcsolata felbomlik, az az ő hibája, mert nem tudta egyben tartani. 

18. Szégyen. A bántalmazó kapcsolatból való szabadulást az is hátráltathatja, hogy az áldozat nem akarja, hogy bárki megtudja, mi történt vele. Bár nem ő követte el az erőszakot, mégis mocskosnak érzi magát tőle. Ami a szexualitást illeti, máig kevesen ismerik az összhanghiány jelenségét. Azt, hogy a nemi szervi reakcióink és a gondolataink, érzelmeink koránt sincsenek átfedésben egymással. Az, hogy valaki nedvesedést, orgazmust tapasztal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy élvezte az aktust, akarta vagy a beleegyezését adta volna hozzá. Ezek a reakciók nem azt árulják el, hogy mire vágyunk valójában, hanem azt, hogy a szervezetünk felismerte a szexszel kapcsolatos ingereket. Puszta reflexekről van szó.

19. Sajnálat. Sokan azért nem merik elhagyni a partnerüket, mert a másikat féltik. Nem akarják magára hagyni az alkoholizmusa, a szenvedélybetegsége, a nehéz gyerekkora miatt, vagy attól tartanak, a partner öngyilkosságot követ el. Ezek a félelmek nem a semmiből jönnek, a bántalmazó gyakran maga is erre hivatkozva próbálja maradásra bírni, zsarolni az áldozatot. Bár a szuicidumra utaló jelzéseket lényeges komolyan venni, külső segítség bevonása után a saját határaink meghúzása is elengedhetetlen. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

20. A segítség valós vagy észlelt hiánya. Előfordulhat, hogy az áldozat azt éli meg, senkire nem támaszkodhat. A barátaitól, családtagjaitól már rég elszigetelte az elkövető. Korábban talán volt negatív tapasztalata rendőrökkel, segítő szakemberekkel is, akik nem vették komolyan a jelzéseit, vagy nem tudták érdemben támogatni. Gyerekkorából is lehet olyan élménye, hogy senki nem hitt neki, sőt még ő került bajba azért, mert elmondta, hogy bántották. 

21. Az áldozathibáztatás belsővé tétele. Az előítéletek létezésének egyik legkárosabb hatása, hogy az érintettek is elsajátítják, magukra vonatkoztatják őket.

Ez azt jelenti, hogy ha a bántalmazásra továbbra is a „miért marad?” kérdés az egyik leggyakoribb és legláthatóbb reakció, az az érintettek szégyenérzetét is masszívan növelheti. Magukat okolhatják a sorsukért, és úgy érezhetik, nem méltók arra, hogy odafordulást, segítséget kapjanak. De ez nem igaz.

Minden ember megérdemli, hogy biztonságban, szeretetben, kölcsönös tiszteletben éljen, és arra kell törekednünk, hogy ennek a rendszerszintű feltételeit megteremtsük: egy olyan társadalmat, amelybe nincsen belekódolva a nemi alapú erőszak. Ha egyre jobb kérdéseket teszünk fel egymásnak és önmagunknak, előbb-utóbb talán sikerülni fog.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Tatiana Maksimova