„Ennyi nehézséget csak sok szépséggel lehet túlélni” – Kollár-Klemencz László sváb családja életéről írt regényt

–

„Van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszem, lehűti a lábamat…” 

Kevés olyan ember van, aki beszél magyarul és ne tudná folytatni ezt a dalszöveget. A Szájber gyerek a mi családunkban a mai napig óriási sláger, a nagybátyám olyan fahangon tudja énekelni, hogy nem lehet nem nevetni rajta. Bár a Kistehén Tánczenekart régóta ismerem, a frontemberéről, Kollár-Klemencz Lászlóról viszonylag keveset tudtam. Aztán pár éve elmentem a Katona József Színházba a Zabolátlan lovaim nevű formációval tartott sanzonestjére, és tátva maradt a szám. Akkorát muzsikáltak, hogy képtelenség volt egy pillanatra is másra figyelni. 

Azóta követem Kollár-Klemencz munkáit, hallgatom a róla elnevezett kamarazenekarral kiadott albumait, olvasom a novellásköteteit. A Miért távolodnak a dolgok? és A műanyag kerti székek élete című könyveiben megelevenedik a természet, az erdő, szinte érzed a föld szagát, hiába ülsz a lakásodban egy fotelben. A zenéről viszont nem (vagy alig) esik szó bennük. Ez nem véletlen, hiszen ezt a két területet, a szépirodalmat és a zenét jó ideig külön kezelte egymástól a szerző (ahogy arról egy korábbi interjúnkban is beszélt Gyárfás Dorkának). Ezzel a hagyománnyal szakít nemrég megjelent regényében, az Öreg Bandában, amelyben négy generációra visszamenőleg dolgozza fel saját családja történetét. 

„Nem sorsukat, csak helyzetüket vették tudomásul”

A történet legelején megismerkedünk Miklós Kaldeneckerrel (az író ükapjával) és családjával, akik Soroksárról Újhartyánba készülnek költözni. Karácsony este van, Josef, az elsőszülött fiú, alig tud aludni, teljesen megbabonázza a hangszer, amit kapott. Másnap elindulnak jól megpakolva, szekéren.

A lábuknál vészjóslóan zötyög a láda pénz, amelyet fél életen át tartó robotolással gyűjtöttek össze, hogy saját földjük lehessen. A katasztrófa be is következik: megtudják, hogy elértéktelenedett a forint, a vagyonuk szinte semmit sem ér.

Miklós lóhalálában cselekszik, megvásárolja a falu legszélén található romos, apró házat, hogy egyáltalán legyen hova menniük. Csüggedtek, de nem törnek meg. Berendezkednek, napszámba járnak el dolgozni azokhoz a rokonokhoz, akiket korábban ők támogattak anyagilag. 

„Azok a legszebb dallamok, amik valamire hasonlítanak, de nem tudni, mire”

Mondja az egyik szomszéd, Tuner Joki bácsi, amikor Joseffel fattyazzák (kapálják) a kukoricát. Ezután elkezdenek együtt zenélni, és a fiú hamarosan elhatározza, a cseh katonazenekarok mintájára bandát szervez a hartyániakból. Az 1890-es években vagyunk, „akkoriban ritkaságszámba ment a fúvós hangszer, leginkább csak citerák voltak, meg sok hegedű, brácsa a sok cigányzenésszel, akik a környéket járták ünnepekkor, bekopogtak a vasárnapi ebédekhez, s aki kérte, elhúztak néhány nótát fizetség fejében, hogy még gyöngyözőbb legyen a húsleves.” Szóval Josef kezdeményezése valami egészen új és izgalmas dolog. Bejárják a környező településeket, összegyűjtik, lekottázzák a sváb dallamokat. A zenekar tagjai Josef kivételével többnyire idős férfiak, akiknél kérdés, hogy fel tudják-e szívni a hordóból a bort, a füstöt ki a pipából. De azért fújnak becsülettel, olyannyira, hogy templomszenteléskor a váci püspök megáldja őket, ekkor ragad rájuk az Öreg Banda név. A zenekar az 1960-as évekig működik, cserélődnek a tagok, apáról fiúra öröklődnek a hangszerek, a pozíciók. A zene a családban marad, gyakran nemcsak öröm, hanem pénzkereseti lehetőség is, az életben maradás eszköze. 

„Szeretetre érett gyerek az, aki túléli a gyerekkorát”

A regényből kirajzolódnak a korabeli falusi élet viszontagságai is. Egy olyan időszak, amikor az emberek megpróbálják csecsemőkorban nem megszeretni a gyerekeiket, mert nyolc-tíz gyerekből a fele, ha életben marad.

A kisbabát távol tartják maguktól, bebugyolálják, hogy „mozdulni se tudjon, mint egy párna, csak olyan legyen, mint egy párna”. Az iskolások lábát újságpapírba tekerik, forró krumplit tesznek a zsebükbe, hogy melegen tarthassák a végtagjaikat. Az író nagyapját, Hergott Miskát négyévesen libapásztornak adják, hétévesen gulyásnak. Téli hidegben is gyakran van mezítláb, egyik tehénlepényből a másikba ugrál, szétmarja a lábujjait a trágya. Ő az, aki felderítő határvédőként a II. világháború borzalmait is a leginkább megszenvedi: hol az oroszok fogják el mint ellenséget, hol a magyarok mint katonaszökevényt. 

A nagy történelmi események végigvonulnak Újhartyánon is, a körülmények sokszor durvák, kegyetlenek. Az emberi élet esendősége a szövegben is megmutatkozik: néha egy-egy tömör mondatban, bekezdésben értesülünk addigi főszereplők haláláról. Hirtelen, mint amikor letépik a bőrünkről a ragtapaszt. Nincs idő, menni kell tovább, küzdeni a mindennapi létfenntartásért. Az emberek általában nem szavakkal vagy simogatással fejezik ki az érzelmeiket, hanem a zenén keresztül nyílnak meg, mernek érzékenyek lenni: az Öreg Banda dalai gyógyítanak, összekötik őket önmagukkal, egymással, a közösséggel. 

„Mindenen és mindenkin keresztül zajlottak a hétköznapok”

Egy könyvnek mindig jót tesz, ha egy zárt közösség életét mutatja be, amelynek egy pár napig, hétig mi, olvasók, is a tagjai lehetünk. Kollár-Klemencz regényében a családon és a zenekari tagokon kívül az igazi főszerep Újhartyáné, ahol „mindenki mindenkivel rokon”. Nincs kapu vagy kerítés, mert az egész falu „egy nagy kert”, nem kell félni, hogy lopnak, vagy idegenek mennek be a házba. Egy hely, ahova többnyire jó tartozni, de jaj annak, aki máshol próbál meg élni. „Nem is igazi hartyáni, aki innen el mer menni, az pedig nem is igazi pesti, aki onnan eljön, de aki odamegy, és utána visszajön, az talán nem is ember.”

Ezt a szemléletet a szerző nem minden humor nélkül közvetíti. Például amikor felidézi, hogy a városi nőkre néha azt mondják: „úgy volt szép, ami a hartyáni asszonyoknak már csúnya”. 

Kollár-Klemencz hihetetlenül emlékezetes karaktereket vonultat fel: elmeséli Smicel Pista, a kerékpárkészítő, Moci, a frivol borbély, vagy éppen Tojásos Gyura történetét (utóbbié meglehetősen szomorú). Teszi ezt annak árán is, hogy a családregény szerkezete időnként recseg-ropog, a sok kitérőtől, anekdotától darabossá válik a szöveg. Mintha sajnálná nem megörökíteni mindazt, amit tud, amit hallott, aminek utánanézett… de hát ki hibáztathatná érte? Tulajdonképpen jól járunk ezzel a kis fegyelmezetlenséggel, mert bár az olvasás tempója lassul, annyi helytörténeti, néprajzi érdekességet, történetet kapunk, ami bőven kárpótolhat minket. 

 

A szereplőket a hangszerek, engem a szavak bűvöltek el 

Először egy gyors vallomással tartozom. Alapvetően városi környezetben nevelkedtem, emlékszem, egyszer a barátaimmal már felnőttfejjel kibéreltünk egy házikót, és amikor a vendéglátónk mondta a telefonban, hogy a szakajtó alatt hagyta a kulcsot, a hallgatásunkból hamar kitalálta, ennél pontosabb instrukciókra lesz szükségünk. Ilyen háttérrel indulok. De ezzel együtt is különös élvezetet jelentett olyan kifejezéseket olvasni, mint séremorál (cél nélkül járkál), kandli (fém tejeskanna), lőcsös kocsi (függőleges rácsokkal ellátott szekér) vagy szárízik (kukoricakóró). Tacskel, cimetkropfli, akkordion, staneszli. Lehet, hogy egyik-másik jelentését mostanra se sikerült teljesen megjegyeznem, de akkor is imádom őket. Szépek ezek a szavak, különös ízük, patinájuk van. 

Azt is nagyon szerettem ebben a könyvben, amilyen tisztán, természetközelien tud Kollár-Klemencz fogalmazni. Nemcsak a rézfúvós Öreg Banda zenéje szól jól, hanem az őket megörökítő szöveg is. Amikor a szerző azt írja: „Ömlöttek belőle a mondatok, mint hordóból a felforrt must”. Vagy azt, hogy az idős szülők „a gondolataikat nem tudták megfogni már, mint egy korhadt fa, mikor kézbe veszik, szétporlad a morzsoló ujjak között, kézbe sem lehet venni, kihullik, le a földre, elfújja a szél”. Netán azt, hogy „Az igazi trombitásnak a lelkében van a levegő”. Csodálatos mondatok, és az a trükk bennük, hogy olyan egyszerűnek tűnnek, mintha bárki le tudná írni őket. 

A hagyományok árnyoldala

A könyvben bemutatott ünnepek, népszokások, tradíciók nemcsak tükrözték az akkori hatalmi viszonyokat, hanem be is betonozták azokat.

Ez persze a regényen túlmutató téma, de olvasóként, különösen nőként, óhatatlanul hatott rám, amikor például az aljagyzó szórást elevenítette fel a regény. Egy olyan szokást, amelynek során a fiúk úgy fejezték ki tetszésüket a lányok iránt, hogy ganéval, maradékokkal, mindenféle hulladékkal teleszemetelték a lányos házak udvarát. És milyen szomorúak voltak azok a lányok, akiknek a portája tiszta maradt és nem kellett egész délelőtt takarítaniuk! Lehetne elemezni, hogy a bemocskolás mint birtokba vétel, a bántás mint közeledés mai szemmel nézve mennyire káros üzenetek. 

  

A szöveg persze reflektál is ezekre az egyenlőtlenségekre, a leginkább talán akkor, amikor leírja, hogy a család nőtagjainak – tehetség ide vagy oda – esélye sem volt bekerülni az Öreg Bandába. Egyrészt azért, mert ezeket a hangszereket évszázadokon át katonazenekarok használták, másrészt mert „szégyenletes lett volna egy nőnek csücsöríteni”, meg egyáltalán, hogy nézett volna ki, ha a nyála kicsöppen a padlóra, miközben zenél. 

Szóval a családi és közösségi múlt iránti lázas érdeklődést néha megakasztotta bennem egyfajta szomorúság, és csak arra tudtam gondolni, mennyire jó, hogy ebben van azóta elmozdulás. Az is eszembe jutott, gyerekként mit éreztem néptáncos előadásokon: hogy a férfiak mozdulatai mennyivel látványosabbak, mint a nőké, és milyen kár, hogy azt én nem tanulhatom meg. De ezeket az érzéseket most inkább a történelem váltotta ki belőlem, nem a könyv – viszont a könyv oldotta fel. Mert az Öreg Banda egyik fontos üzenete számomra az, hogyan tudunk, mint egy jó zenekar, egyszerre megszólalni úgy, hogy a hangjainktól ne kuszább legyen a világ, hanem tágasabb. 

Milanovich Domi