–

Gyárfás Dorka/WMN: Ti miért mentek el nyaralni egyáltalán? És hogy oldjátok meg az állatok gondozását?

Kollár-Klemencz László: Ideköltözik valaki arra az időre, a lovak mellett meg amúgy is mindig van segítségem. De az a furcsa, hogy általában nyaralni is tanyára megyünk – tanyáról tanyára. Ezen már mi is röhögünk. Mert amikor keresgélek, mindig tanyáknál kötök ki valamiért. Ősszel például Erdélybe készülök három hétre, hogy egy kicsit egyedül legyek és írni tudjak, mert itthon csak esténként és éjszakánként jut rá időm pár órára, és ott is találtam egy tanyát, ahol fenyők vesznek majd körül, nem pedig tölgyek. Pedig kívánom én a várost is, csak nem nyáron és nem gyerekkel. Év közben el szoktunk utazni egy-egy hétvégére valamelyik városba.

Gy. D./WMN: Téged itt, a természet közelében mennyire legyint meg a klímaszorongás?

K. K. L: Egy kicsit bizonytalan vagyok ebben a kérdésben, mert sokszor úgy érzem, más kép árad a médiából, mint amit én tapasztalok. Nem érzékelem például, hogy ez a nyár különösebben melegebb lett volna, mint a tavalyi vagy tavalyelőtti, vagy akár a gyerekkorom nyarai. Akkor is voltak nagy melegek, de csak pár napra vagy egy hétre. Ezért kicsit kétkedve fogadom ezeket a híreket, mert nem érzem az állatokon és a környezetemen. Azt viszont észrevettem, hogy idén tényleg nem voltak méhek, ezért nincs gyümölcs a fákon – nálunk, legalábbis. De ennek más oka is lehet a klímaváltozáson kívül, például a permetezés. Persze az is lehet, hogy ebben a mediterrán térségben, ahol élünk, a klímaváltozás jeleit nehezebben lehet érzékelni.

Gy. D./WMN: Mi a mérsékelt égövben lakunk. De lehet, hogy ezután mediterrán lesz!

K. K. L: Ja, bocsánat, mérsékelt! Tényleg. Pedig nem gondolom, hogy mediterrán éghajlatunk lenne, mégis ezt mondom… érdekes. Jobb nekem hallgatni ebben a kérdésben, de nem azért, mert nem ismerem el a problémát, hanem inkább a tudatlanságom miatt. Nem tudhatom, valóban van-e ekkora felmelegedés, valóban történnek-e ekkora olvadások, vagy egy kicsit föl van fújva a médiában. Én már nem hiszek a médiának, bár abban biztos vagyok, hogy a folyamat évtizedekkel ezelőtt elkezdődött, és valamikor tényleg ide fog vezetni. Az, hogy ilyen irreális mennyiségű energiát fogyasztunk, egész biztos fenntarthatatlan. Még én is, aki a természet közelében élek, csak az autómmal annyi energiát fogyasztok egy hét alatt, mint a nagyapám egy év alatt. A nyaralásunk alatt, a horvát tengerparton is az volt a választásunk, hogy egy kietlen, zord partszakaszon fürödjünk, vagy kimenjünk a kiépített strandra, ahol mindenféle kiszolgálás vesz körül. És egy jó beszélgetés után a társaságunk nagy része ment a komfortos strandra. Vagyis beszélni és gondolkodni már tudunk erről a dologról, de úgy élni, ahogy kellene, még nem.

Észre sem vesszük, milyen mély változásokat kellene elindítanunk ahhoz, hogy valami történjen ezen a téren. 

Gy. D./WMN: Te egyszer már változtattál egy nagyot, amikor a városból kiköltöztél ide, a tanyára.

K. K. L: Ez nem volt olyan nagy lépés, én egyszerűen csak máshol élek most. De én sem tudom lebeszélni a zöldségest arról, hogy ne zacskóba tegye a gyümölcsöt – illetve próbálok kartondobozt vinni, de nem mindig sikerül. Ahhoz, hogy a mindennapokban mindenre oda tudjak figyelni, nekem is mélyebben kellene változtatnom. 

Gy. D./WMN: Hogyhogy jársz zöldségeshez?

K. K. L: Mert küszködöm a kerttel, és hol van paprika, hol nincs. Amikor nincs, akkor meg kell venni. És mivel zenélek, és nyáron hetente legalább három-négy koncertem van, ahhoz is be kell ülnöm az autóba – nem tehetem meg, hogy csak az erdőben adok koncertet.

Gy. D./WMN: Időnként azért megteszed, én is voltam már itt. Érdekes, hogy az írásaidban nem jelenik meg a zenélés.

K. K. L: Mert szétválasztottam ezt a két dolgot. A zenélésben viszont megjelenik a klímaváltozás. Most a kamarazenekarommal épp egy új albumon dolgozunk, aminek az lesz a címe, hogy Ég az erdő. Ez a szám még nyár elején született, és arról szól, hogy társadalmi szinten eljutottunk arra a pontra, aminek már súlyos következményei vannak. Ez egy lemondó reakció arra, hogy tönkretettünk magunk körül mindent, és már szinte visszafordíthatatlan károkat okoztunk. Pár hete tettük ki az első videót róla, erre két hétre rá egyszer csak tele lett az internet azzal, hogy ég az erdő Brazíliában. Ilyenkor felmerül bennem, hogy mit tegyek? Lépjek oda a gázra, és mutassam meg, hogy én ezt már két hónappal korábban megmondtam? Miközben persze nem tudhattam, csak a figyelmet szerettem volna felkelteni.

Gy. D./WMN: Igen! Szerintem most be tudnád futtatni.

K. K. L: Csak az a baj, hogy van egy olyan közönségem, ami erre azt mondaná: „Laci, ne haragudj, nem ezt vártuk tőled”. Úgyhogy sok esetben ilyenkor direkt hallgatok, pedig tudom, hogy egy bizonyos másik közönséghez épp most tudnék eljutni, de lehet, hogy azzal a jelenlegi közönségem elveszíteném, pedig közülük bárkivel bármikor jól el tudnék beszélgetni.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy ezt mondod, mert amikor zenélni látlak a színpadon, mindig az az érzésem, hogy szándékosan nem keresed a közönség kegyeit. Zenélni jöttél, zenélni fogsz – többet ne várjanak tőled. Akkor most miért hivatkozol rájuk, meg arra, hogy mit szólnának?

K. K. L:

Valószínűleg nekem sem jönne be, ha meglovagolnám most a közhangulatot. De ebből a szempontból ez egy és ugyanaz a dolog, mert én őszintén csinálom, amit csinálok. Meztelenül állok a közönség elé. 

Gy. D./WMN: Igen, az egész imidzsed – ami nyilván nem megtervezett, hanem magától ilyen – azt sugallja, hogy nem vagy része a show-biznisznek, meg az „értelmiségnek” sem, a közéleti kérdéseket például elhárítod, pedig időnként meg szoktak próbálni behúzni téged.

K. K. L: Sokat agyaltam ezen, és rájöttem: engem az érdekel, hogy olyan dolgokat hozzak létre, amik nem a mai rendszereket támogatják – egyik oldalon sem. Egy olyan világot szeretnék kreálni, ami közösséget teremt, és ez a közösség aztán önállóan gondolkodhat azon, hogyan szeretne élni. Valami ilyesmit kezdtünk el itt, Dömörkapun, a Rengetegben, és már volt egy pár előadásunk, vetítésünk is. Még rendbe kell hozni a környéket és egy-két házat hozzá, de inkább ez foglalkoztat most a következő öt-tíz évre. Azt hiszem, ez az utam, mert ebbe boldogan ölök energiát, és úgy érzem, tudok vele segíteni. Sokkal közelebb áll hozzám, mint hogy egy meglévő ideológia vagy gondolat mögé beálljak. 

Gy. D./WMN: Látod magad közösségvezetőként is?

K. K. L: Nem. Biztosan csalódnának bennem a rajongók. Én egy olyan faluból jövök, aminek összetartó közössége volt még a ’70-es, ’80-as években is, majdnem ugyanúgy, mint a ’20-as, ’30-as években. Ez egy sváb falu volt, körülvéve másfajta falvakkal. Iszonyú boldog voltam ott, rengeteget kaptam tőle. De mivel Pesten születtem, megismertem a városi létet is, és a kettő összekeveredett bennem, ezért picit jobban rálátok arra, hogyan tekintenek a városiak az életre, és hogyan a vidékiek – és látom a különbséget is. 

Gy. D./WMN: De mit akarsz ezzel kezdeni itt, ebben a most épülő közösségben?

K. K. L: Szerintem mindenki, aki épít valamit, akarva-akaratlanul belevisz valamiféle szellemiséget, amit képvisel – akár azzal is, hogy milyen képek lógnak a falon a büfében, vagy milyen sört lehet ott csapolni. Aki ide eljön, az mögé teszi azt is, amilyen zenét én szerzek, vagy amilyen szövegeket írok, ahogy a feleségem, Sári fotóit is. És persze abban is megjelenik, hogy milyen koncerteket szervezünk ide. Ha egy hely alkotója ennyire jelen van, akkor szerintem az a hely működni fog és megtalálja a közönségét. Ettől jó például az Ördögkatlan fesztivál, és ezért rosszak azok a rendezvények, amiket hideg számítással hoznak létre.

Szerintem az előbb tárgyalt negatív folyamatokat, az elidegenedést is úgy tudjuk megfordítani, ha újra megtaláljuk a közösségeket, mert hátat fordítottunk nekik az utóbbi évtizedekben.

Gy. D./WMN: Ti miért döntöttek úgy a feleségeddel, hogy nyíltan fogtok beszélni az örökbefogadásról?

K. K. L: Mert az örökbefogadás még gyerekcipőben jár Magyarországon, és minél több gyerek kerül szerető szülőkhöz, annál jobb. Tisztán ezért. Ma többnyire azok a családok fogadnak örökbe gyereket, ahol nem jön össze a gyerek, és ez egy kényszermegoldás számukra. Nem is fogadják el könnyen – van, hogy csak az egyik fél akarja, aztán nagy nehezen a másik is, de még mindig nem merik elmondani a környezetüknek. Miközben azok, akik meghaladják a saját korlátaikat, illetve a társadalmi korlátokat, csodálatos élményeket szereznek, mert akkor már csak ott egy gyerek, akit szeretni kell. Mi is azt tanultuk a tanfolyamon, hogy az első perctől kezdve azt kell mondanunk Rolinak, hogy mi őt örökbe fogadtuk, és örökre szeretni fogjuk. De mostanra ez egyáltalán nem téma. Én az apja vagyok, ő meg a fiam – mit beszéljünk erről? 

A múltkor kérte, hogy menjünk már el abba a városba, ahonnan elhoztuk, de ezen kívül már meg sem jelenik a kapcsolatunkban az örökbefogadás. Viszont szeretném, ha eljutna az emberekhez, hogy ez egy fontos és jó dolog, amit egy család tehet a gyerekekért. Fejlettebb országokban természetes dolog, hogy a valahányadik gyerek mellé még jön egy örökbefogadott is, aki sokszor valamilyen egyéb hátránnyal született – és ez ott nem téma már. Ettől még nagyon messze vagyunk, de mi talán hozzá tudunk járulni a fejlődéshez azzal, hogy nyíltan beszélünk róla, és sok ember a mi pozitív példánkból kedvet kap hozzá. Hozzám eljutottak ilyen visszajelzések. 

Gy. D./WMN: És hol húzod meg a határt a magánéleted és az általad vállalt ügy között?

K. K. L: Helyzettől függ. Az új novelláskötetemben például van egy történet a gyerekkoromból, ami pont úgy történt a valóságban, ahogy megírtam, és először azt gondoltam, na, ezt már nem fogom nyilvánosságra hozni. Aztán mégis. A lényeg, hogy ne egyszerűen magamutogatás legyen, hanem egy gondolatot tudjak vele erősíteni. De ez a kérdés állandóan felmerül írás közben is. Kérdezted például, hogy miért nem írok soha a zenéről vagy a zenélésről – és valóban lennének hozzá anyagaim. De igazából én a színpadon kicsit kívülálló vagyok, számomra ez valamiféle kényszer, amit vállalnom kell ahhoz, hogy működtetni tudjam a zenekart.

Amikor már ott vagyok a színpadon, akkor szeretem, de nem akarom, hogy az életemben meghatározó legyen. Nem szoktam arra gondolni, hogy „de jót énekeltem tegnap”. Inkább arra, hogy „de jó volt a lovon ülni”.

Valószínűleg azért is hunyom le a szemem színpadon, mert úgy csak magamra kell koncentrálnom, és nem vonja el a figyelmem a helyzet.

Gy. D./WMN: Kiszórtak volna egy Megasztárból.

K. K. L: Az biztos. A másik, ami ezt a kérdést szerintem eldöntötte nálam, hogy az emberek nehezen fogadják el, ha valaki zenél is meg ír is. Egyáltalán azt, ha valaki többféle dolgot csinál. Sőt, az alkotó is nehezen tudja ez feldolgozni. A Rájátszásban folyton ezzel poénkodunk, pedig vannak emberek – mint én is –, akiknek ténylegesen szükségük van mindkettőre, ugyanolyan súllyal. Bizonyos dolgokat nem tudok megfogalmazni zenében, csak írásban – és fordítva. De minimalizálni szeretném annak esélyét, hogy valaki azért vegye meg a könyvemet, mert én Kollár-Klemencz László vagyok, az énekes. Azért vegye meg, mert jó! 

Gy. D./WMN: Szerintem Grecsó Krisztiánnak még mindig könnyebb elfogadtatnia azt, hogy íróból zenész is lett, mint neked azt, hogy zenészből író. 

K. K. L: Igen, mert az író a művészeteken belül magasabb polcon van, nagyobb rangot képvisel, mint a zenész, pláne a könnyűzenész. A társadalmi tudat így reagál, miközben egyes embereknek biztosan simán belefér, hogy valaki mindkettővel foglalkozik, és nincs sorrend. 

Gy. D./WMN: Hogy kerültél kapásból egy olyan rangos kiadóhoz, mint a Magvető, ahol csak komoly irodalom jelenhet meg?

K. K. L: Ültünk Karafiáth Orsolyával egy kávézóban, aki tudta rólam, hogy forgatókönyveket meg szövegeket írogatok, és kérdezte, van-e már kötetem. Mondtam, hogy nincs. Azt mondta, akkor majd ő segít. Összegyűjtöttem egy anyagot, és lett is egy kiadó, amelyik kiadta volna, de rájöttem, hogy ők kicsit populárisabb műfajban utaznak, így náluk nagyobb hangsúlyt kapna, hogy én mellesleg énekes vagyok. Ezt nem szerettem volna, úgyhogy visszaléptem tőle. Eltelt egy év, és egy Magvető rendezvényen Erdős Virág mellett zenéltem a színpadon, amikor találkoztam Szegő Jánossal (a Magvető szerkesztőjével – a szerk.), akinek megemlítettem, hogy vannak novelláim. Elolvasta őket, aztán átadta Morcsányi Gézának (a Líra Kiadói Csoport igazgatójának), és ő azt mondta, hogy kiadják. Senki másnál nem házaltam, mert nem volt bennem az az érzés, hogy mindenáron szeretném kiadatni az írásaimat. Inkább csak az, hogy jó lenne tartozni az irodalmi közeghez, mert én a magyarországi irodalmi életet egy jó közösségnek látom – szemben a könnyűzeneivel. Ezt még most is így gondolom, hogy már benne vagyok. Sokkal jobban odafigyelnek egymásra és nyitottabbak, mint a zenei közeg, ahol soha nem éreztem jól magam.

Gy. D./WMN: Ezek szerint úgy érzed, az írók maguk közé fogadtak?

K. K. L: Egyre inkább. A kiadómat is szeretem, a szerkesztőmet is, és ebben a közegben van párbeszéd, kommunikáció és odafigyelés. Például amikor együtt utazom a Grecsóval vagy Kemény Istvánnal, az autóban elmondják, hogy elolvasták a könyvemet, és megbeszéljük, mit gondolnak róla. Ez jó érzés – annak ellenére, hogy nem tudom, szükségem van-e rá, mert amúgy elég zárkózott vagyok.

Gy. D./WMN: Miért tartottad szükségesnek, hogy az első köteted végére odaírd: minden egybeesés a valósággal csak a véletlen műve – amikor annyira nyilvánvaló, hogy a saját életed eseményeit dolgozod fel?

K. K. L: Mert nem tudtam minden szereplőtől megkérdezni, hogy ez neki rendben van-e. Volt, akivel meg tudtam beszélni, akár még azt is, hogy a saját nevén szerepeljen a novellában, de volt, akivel nem, és Grecsó sokat mesélt arról, milyen kálváriája volt a saját könyve megjelenése után annak a falunak a lakóival, ahonnan származik, és aminek a lakóiról írt. 

Gy. D./WMN: Ezzel levédted magad, úgy érzed? Vagy lettek konfliktusaid?

K. K. L: Nem lettek. Persze még mindig lehetnek…

Gy. D./WMN: Szerintem nem lehet megkérdőjelezni a jó szándékot, nem vagy tisztességtelen senkivel.

K. K. L: Lehet, de annak a magyar társadalomban kínlódó embernek, aki sarokba szorítva érzi magát és évtizedes sérelmeket hordoz – és elő-előfordulhat ebben a kötetben – a reakciói egyáltalán nem normálisak.

Az emberek bizalmatlanok, a magyar társadalom bizalmatlan – így a jó szándéknak nincs nagy jelentősége, mert ezt a bizalmatlanságot a legszebb mosollyal sem lehet felülírni.

Gy. D./WMN: És min dolgozol most? Igyekszel magad távol tartani a valós élményektől?

K. K. L: Elkezdtem a családom feltárását, és egy többgenerációs családregényt szeretnék belőle írni. Január óta dolgozom rajta. Lejárok a nagynénémhez, és ő mesél arról a sváb zenészcsaládról, ahonnan származom. Sramlizenét játszottak, és konkrétan ez mentette meg őket: az a tény, hogy az ükapám megcsinálta az Öreg Bandát a faluban. A sztorin keresztül végig szeretnék menni az egész falu történetén, amiben én még gyönyörködhettem a ’70-es években, és amihez a mai napig visszanyúlok.

Gy. D./WMN: Szóval leásol a gyökereidhez. Egy kérdésem van már csak: egy interjú után hány óra hallgatásra van szükséged?

K. K. L: Napokra, hehe. Tulajdonképpen én soha nem szoktam beszélni, csak, ha interjút adok. 

Gyárfás Dorka 

Képek: Benkő M. Fanni