„Nem dicsérlek, nehogy beképzelt legyél” – Tévhitek miatt sem fejlődik a gyerekek önbizalma

–

Az idealista énem tisztán lát maga előtt egy társadalmat, ahol a gyerekek többsége egészséges önbizalommal indul neki az életnek. Köszönhetően részben annak, hogy a felnőttek megfelelő módon és időben dicsérték őket.

Az (egyelőre) álomkép nem elérhetetlen, de két tévhitet biztosan el kell oszlatnunk hozzá.

Az első tévhit: óvodáskortól válik aktuálissá a téma

Már az egészen kisbabák is érzékelik, ha valaki elismeri őket, mert a nonverbális kommunikációra nagyon korai életszakaszban fogékonyak vagyunk. (Az én kislányom például vadalmaként vigyorog, amikor egy családtag, ismerős vagy egy kedves idegen megdicséri.)

1,5-2 évesen pedig eljutunk oda, hogy nemcsak a gesztusokból, mimikából olvasunk, hanem a szavak mögötti tartalmat is egyre pontosabban értjük.

Ezért találkozhatunk olyan totyogóssal, aki az anyukája mintáját másolva lemondóan nézegeti a tükörképét vagy sóhajtozva csipkedi a csípőjét, hasát.

Széljegyzetként hagyom itt azt a tanulmányt, amelyben azt vizsgálták, hogyan befolyásolja a gyerekek testképét a szülők saját testükről alkotott véleménye.

Az eredmény hátborzongató: azok a gyerekek, akik rendszeresen találkoztak felnőttek önmarcangolásával nagyobb eséllyel kritizálták a saját testüket, és gyakrabban lett úrrá rajtuk a megjelenésük miatti szorongás. Ezzel párhuzamosan szignifikánsan stabilabb volt azoknak a gyerekek önbizalma és önelfogadása, ahol a szülők tisztelettel és elfogadással beszéltek önmagukról, a saját testünkről is.

Második tévhit: Attól lesz valaki tudatos, hogy csak a belső értékeket emeli ki

Bár a gyerekek értékiránytűjét megfelelő irányba állítjuk, amikor a belső értékekre fókuszálunk (pl. „büszke vagyok rád, hogy ilyen bátor vagy”; „szeretem a kreatív ötleteidet”), de ne legyünk álszentek: a külsőnk ugyanúgy fontos része az önbecsülésünknek, önbizalmunknak.

És attól még senki nem lesz öntelt vagy felszínes, hogy hangot adtunk annak, hogy jól áll neki egy ruha vagy csinos – ez nagyjából olyan, mintha attól félnénk, hogy valaki túl intelligens lesz, ha szépirodalmat vesz a kezébe.

Tehát áldilemma, hogy a külső vagy belső értékeket dicsérjük. A valódi – és nehezen megválaszolható – kérdés, hogy hol van a kettő közötti egészséges mérték.

Szülőként azért érezhetjük, hogy a sötétben tapogatózunk, mert egyetlen szakirodalom sem jelöl ki egyetemes határmezsgyét. Szerencsére nem is kell, mert a következő alapelvek családi dinamikától és a gyerek személyiségétől függetlenül alkalmazhatók – ráadásul hasznosabbak egy ‘hogyan adjunk dicséretet?’ útmutatónál.

1. A dicséret legyen minél konkrétabb

Hatásosabb, ha nem azt mondjuk, hogy „szerencsém van, hogy ilyen jó gyerek vagy”, hanem konkrét tevékenységhez kötjük a pozitív megerősítést, például „büszke vagyok rád, amiért ma is elpakoltál reggeli után”.

2. Számít a gyerek magáról alkotott véleménye

A testünkkel kapcsolatos viszony 2,5-3 éves kor körül kezd formálódni, a belső értékeinket pedig kb. 4 évesen próbáljuk először elhelyezni az értékrend-spektrumon. A realitás megtalálásában segítenek az olyan kérdések, mint a „Mit gondolsz a hajadról, szereted? Szerinted jól áll neked?” vagy „Mi az, amit akkor is végigcsináltál, amikor nehéz volt?”. 

3. A nonverbális kommunikáció gyakran többet mond, mint a gondosan megválogatott szavak

A gyerekekben ösztönösen működő hazugságvizsgáló van, azaz a gesztusokból, apró mimikákból gyorsan leszűrik, ha nem gondoljuk komolyan, amit mondunk.

Fontos megjegyezni, hogy a kisebb lódításokkal az a legnagyobb gond, hogy megmérgezi a bizalmi kapcsolatot és, ha gyakran élünk vele, azzal hosszú távon azt kockáztatjuk, hogy a gyerek akkor sem fog hinni nekünk, amikor komolyan gondolunk valamit.

Ezért is ésszerűbb az őszinteséget választani – odafigyelve persze a megfogalmazásra, mert nem az a cél, hogy acélbetétes bakanccsal gázoljunk bele a gyerek lelki világába.

4. Inkább legyünk következetesek, mint néha mézesmázosak

Ahogy nem elég évente egyszer-kétszer becsülettel lenyomni egy edzést, ha erősebbek vagy gyorsabbak akarunk lenni, úgy évente néhány (teljesítményhez kötött) elismerés sem teszi le az egészséges önbizalom alapjait.

Ökölszabály, hogy az apró, mindennapi pozitív megerősítések hatásosabbak, mintha pár napig a család sztárjaként kezelünk valakit.

5. A csendes példamutatás és az elejtett megjegyzések tapadnak meg igazán

A saját határaink tiszteletben tartása, a magunkhoz és a környezetünkhöz való hozzáállásunk, megnyilvánulásaink nemcsak a gyerek önértékelésének, hanem a világhoz való hozzáállásának is támpontot adnak.

Ezt vegyük komolyan: akkor is elraktározzák, milyen hanglejtéssel, fintorral, szemforgatással nyilatkozunk valamiről (akár mások viselkedéséről, akár a saját testünkről), ha a háttérben csendben játszanak.

Bár minden gyereknél más alapelvre érdemes nagyobb hangsúlyt helyezni, de személyiségtől, életkortól és élethelyzettől függetlenül közös pont, hogy a reális énkép kialakulásához mindegyikre szükség van.

Hasonló alapállás az is, hogy ha figyelünk a gyerekünkre, akkor észre fogjuk venni, ha az önbizalma pálcika-lábakon remeg, ezért több elismerésre van szüksége – ahogyan azt is, ha elkezdenek megjelenni nála a fennhéjázás jelei.

WMN szerkesztőség