„Elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy jobb volna megsemmisülni” – Interjú Gerlóczy Márton íróval

–

• „Talán azért voltam könyörtelen, mert tudtomon kívül viseltem el könyörtelenséget, és másokon álltam bosszút azok helyett” (részlet Az örvényből).

Gyárfás Dorka/WMN: Szerettem volna úgy szervezni, hogy ne az Újlipótvárosban kelljen találkoznunk, mert a könyvedből kitűnik, hogy ez a hely már nem egy kellemes burok számodra – a kamasz- és fiatal felnőttkorod színhelye –, hanem valami, amitől szabadulni akarsz, de végül nem sikerült, csak itt ülünk most. Mit jelent neked ez a környék?

Gerlóczy Márton: Mostanában derült ki számomra, hogy ez a hely a trauma maga. Ahogy tegnap elindultam Pest felé a faluból, ahol most élek, úgy éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt – pedig általában örülni szoktam ilyenkor, mivel az utóbbi időben ritkán szabadulok el otthonról –, és ahogy közeledtem a város felé, már végképp ránehezedett valami a tüdőmre. Egyszerű oka van, itt találkozhatok olyanokkal, akikkel most nem szeretnék találkozni. Főleg családtagokról van szó, természetesen. 1987-ben költöztünk az Újlipótvárosba, két hónappal azelőtt, hogy az apánk meghalt. Minden itt történt. De ami történt, ahogy a regény is mondja, nem történt meg. Négy éve dolgozom ezen a regényen, így is megterhelő, hát még, ha szembe is jönnek a szereplők az utcán.

Gy. D./WMN: Effektív megszakítottad velük a kapcsolatot? Vagy ők veled?

G. M.: Van olyan, akivel nem találkozom, de nincs kimondva, hogy nem akarjuk látni egymást többé. Mint ahogy sok minden más sincs kimondva. Úgy gondolom, megengedhetem magamnak, hogy ne kelljen velük beszélgetnem. 

Gy. D./WMN: Bárki kiolvashatja a regényből, hogy a családfakutatással, és annak megírásával olyan méhkasba nyúltál, amivel hidakat égetsz fel magad mögött. Ennek azóta sincs vége?

G. M.: Nincs, és soha nem is lesz. Az én fiktív huszonöt évem már velem – és velük – marad. Hiába rendezem valamelyest a saját helyzetemet, a gyerekemnek akkor is ezt a történetet adom tovább. Fikcióstul. Márpedig ezt az egészet azért csinálom, hogy egy nap átadhassam neki. Elolvashatja majd, hogy mit visz tovább. És, hogy mit ne vigyen tovább. A családkutatást az anyai nagymamámmal kezdtem, hasonló céllal. A családnak csináltam meg ezt a regényt, és az egyik unokahúgom, aki most tizenhat éves, két évvel ezelőtt elolvasta, és az identitása szempontjából fogékony időszakban hatott rá. Ez fontos nekem. Persze az csak menet közben derült ki, hogy nekem is lesz családom, ahogyan az is, hogy nem az a valódi családom, amit annak hittem. A két dolog összefügg.

Gy. D./WMN: De azzal, hogy megírtad ennek a traumáját, másoknak is traumát okozol.

G. M.: Ez majd elmúlik. És utána jobb lesz. Már most is könnyebb, mint az első kötet megjelenése után. Az kemény időszak volt, aztán – gondolom – megszokták, belerázódtak. Akad, aki megérti, mi volt a cél. És azok, akik így tesznek, jobban odafigyelnek majd a másikra.

Fájdalommal jár kivenni a golyót a testből, de ha a testben marad, megpusztulunk. 

Gy. D./WMN: A családod nem láthatta a kéziratot megjelenés előtt?

G. M.: Tőlem sem kérdezték meg, hogy szeretnék-e valaki másnak a fia lenni, mint akit apámnak hittem. Valaki csak felelős azért az eseményért, ami ennek a könyvnek a kiindulópontja, és most ő mondja meg, hogy én mit írhatok le a saját életemről? Ez sajnos rólam szól, de szól a Gerlóczy családról is, amelynek azért van olyan tagja is, aki szerette volna, ha megszületik ez a könyv. Most már vannak nyomai annak, hogy jó irányba mozdul el ez a folyamat. Az eleje nehéz és kellemetlen volt, de mégis csak segített abban, hogy rátaláljunk a helyes útra.

Gy. D./WMN: Szóval a lelkiismereted tiszta, mert az igazság nevében cselekedtél? 

G. M.: Az én lelkiismeretemért nem kell aggódni. Nincs mit veszítenie. Persze, nyomasztó és kellemetlen érzés ez a radikális nagytakarítás.

De eldöntöttem, hogy végigcsinálom, mert a másik verzió az lett volna, hogy nem csinálok semmit. A kettő között nincs semmi. Akkor egyedül maradok a szégyenemmel, a megalázottságommal. Ezt azért nem hiszem, hogy megérdemeltem volna.

Az sem volt járható út, hogy ebből a történetből fikciót kreáljak. 

Gy. D./WMN: Akkor miért az a címe a sorozatnak, hogy A fikció?

G. M.: Mert mindkét család kitalált történetek szereplői. Anyám találta ki az egyiket: azt mondta 12 éves koromban, hogy nem az az apám, akivel együtt éltem, hanem másvalaki az. Aztán most kiderült, hogy ez nem igaz.

Gy. D./WMN: De a regény célja éppen az, hogy a fikció helyébe tényeket hozzon és az igazságot. 

G. M.: Igen, de a regény jelenideje egy légüres tér, amiben nem lehet tudni, hogy most akkor mi van. Azt pedig, hogy mi lesz ebből, mit lehet majd létrehozni belőle, már nem írom meg. Ez a sorozat csak a múltat és a krízishelyzetet dolgozza fel. 

• „Ha igaz volna, hogy nem az ő fia vagyok, akkor tévesen hittem magamról, hogy Gerlóczy vagyok, aki eredetileg Mattekovich volt, de valójában Kriegler. Sok! Ha én ezt megírnám, gondoltam, ha a tollam hegyén dőlne el minden, nem változtathatom meg a neveket, ugyan már, ha ez a történet egy kitalált történet, akkor baromság! Egy ilyen regényt a sarokba hajítanék, minek talál ki ekkora baromságot! A sarokba néztem, és láttam azt a könyvet, az az elemelt történetet, ott hevert sérült gerinccel, kinyílva, mint egy harmonika. Lehetetlen! Túl messzire mentél, nem lett volna szabad ilyen messzire menned ezen az úton, gondoltam” (Az örvény). 

Gy. D./WMN: Az eddigi könyveidből úgy tűnik, hogy gyerekkorod óta kicsit kívülálló, feketebárány voltál a családodban.

G. M.: Ez nem igaz, ez is csak a fikció része volt. Attól még, mert a többi testvérem barna hajú, barna szemű, én meg szőke voltam zöld szemmel, még nem jelentene kívülállást egy családban. Mint ahogy az is kitaláció, hogy eleve problémás gyerek voltam. 1993-ban közölte velem az anyám, hogy nem az az apám, akit annak hittem – ott kezdődött minden probléma. Ha utólag visszatekintek, azt látom, hogy 1993-ban írtam az első novellámat, éppen abban a hónapban, amikor ez kiderült. Akkor kezdtem el dohányozni, akkor ittam először alkoholt, és akkor buktam meg először az iskolában.

Úgyhogy az én „feketebárányságom” azonos a hamis identitásommal. 

Gy. D./WMN: Kicsit olyan ez a regényfolyam, mint egy pszichoterápia, csak anélkül, hogy lenne hozzá segítőd, ami elég merész vállalkozás.

G. M.: Igen, tervezem is, hogy utána majd szakemberhez fordulok, csak közben nem akartam, mert az bezavart volna a regénybe, amit az elejétől fogva megterveztem. Ha nem írok belőle regényt, azonnal elmentem volna pszichológushoz.

Gy. D./WMN: Szóval előbb vagy író, mint ember, mert fontosabb, hogy megszülessen a mű, mint hogy megtaláld a lelki békéd?

G. M.: Igen, mert abban a pillanatban, amikor kiderült, mi a helyzet, abba menekültem, amiben otthon vagyok: az írásba. Kihelyeztem a munkát, az életemet az íróasztalra, mert át is kellett látni az egészet, rengeteg szereplőt elhelyezni a történetben. Vannak, akik szerint egyáltalán nem lett volna szabad ezt megírni – mert ki kíváncsi egy család belső ügyeire –, igen, ezt is megértem. Ez az egész, szerencsétlen módon, egy íróval történt. Az most megint egy érdekes kérdés, hogy miért lettem író. Merthogy ezért, és ekkor lettem író. De mi lett volna, ha helyette belebolondulok, és feldarabolok pár embert? Te pedig a Zsaru Magazintól készítenél interjút velem, és azt kérdeznéd: miért nem írtad inkább meg, ahelyett hogy feldaraboltad őket? Talán még a családom is azt mondaná ebben az esetben, hogy igen, megírni jobb ötlet lett volna.

Gy. D./WMN: És a „család belső ügye” érvelésre mi a válaszod? Hogy van ennek a történetnek általános érvényű üzenete is?

G. M.: Engem már többen megtaláltak azóta, akikkel hasonló dolog esett meg, most is épp segítek valakinek az igazi apját megkeresni. Tegnap pedig érkezett hozzám egy másik ilyen üzenet, amiben az illető megmutatta a gyereke fényképét, hogy miatta csinálja ezt végig. De nemcsak azok ismerhetnek magukra a történetemben, akiknek a származása nem tiszta, hanem bárki más is, hiszen annyira alapvető dolgokról van szó benne: anyáról, apáról, családról.

Eldöntöttem, hogy eredeti neveket használok, mert ilyen történetet nem talál ki senki, vagy ha igen, akkor azt mondanák rá: túl van írva, túl sok a csavar benne – mint amikor nézel egy rossz filmet. Kitalált történetnek ez nem lett volna jó.

Gy. D./WMN: Szerintem már csak azért sem, mert a könyv tétjét épp az adja, hogy a saját, már ismert neved kerül mérlegre, amit az egész eddigi életműveddel felépítettél, ami mára jelent valamit.

G. M.: A végső cél az, hogy leszámoljak ezzel a névvel, és visszaadjam ezt az embert a jogos tulajdonosának: az édesapámnak. Ezen túl meg jó sok bonyodalom származik a névből. Most például emiatt nincs Facebook-oldalam. Amikor kiderült, hogy mégsem az az apám, akit annak mondtak, annyira dühös lettem, hogy megváltoztattam a Facebook-profilom nevét Valami Mártonra. Aztán egyszer csak jelentkezett a Facebook, hogy igazoljam magam, csakhogy addigra Gerlóczy Mártonként már nem léteztem. Beküldtem az új személyimet, és a névváltoztatási okiratot, csakhogy az ügyfélszolgálati munkatárs – aki vélhetően Indiában ül a gép előtt – ezekből az iratokból nem értett semmit, úgyhogy egy gombnyomással törölte az összes (Insta-, Facebook-) profilomat. Azóta csak üzleti oldalt tudok működtetni.

Máskor meg negyven percet rajzolgattam a bankban, mert nem tudok három ugyanolyan aláírást produkálni. Ez már a Gerlóczy névvel is nehezen ment, hiszen tizenkilenc éves koromig Váczi voltam. Nincs aláírásom. Nézegesse meg, akinek már több könyvet dedikáltam, káosz az egész. 

Gy. D./WMN: Akkor most hogy hívnak valójában?

G. M.: Az titok. A regényfolyamban még titok. Vannak, akik nem is szeretnék tudni, amíg el nem olvassák, majd, ha odaérünk. Egyébként a 103 nap alatt, amíg nem tudtam, ki az apám, eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy mi van, ha a kórházban elcseréltek – ilyenkor már minden gondolat megfordul az ember fejében. Ki is akartam deríteni, aznap kik születtek azon az osztályon, mert nagyon ritkán, de megtörténik ez is.

Gondold el, milyen lenne aztán felnőttként találkozni azzal, aki a te életedet élte, és elmesélnétek egymásnak az életeteket, bemutatnátok egymásnak a másik szüleit. Mivel ezt meg akarom írni a harmadik részben, keresem azokat, akik 1981. augusztus 18-án születtek a Szabolcs utcai kórházban.

Segíthetne nekem, hogy ne kelljen kitalálnom egy életet. Végül kiderült, hogy engem nem cseréltek el – pedig akkor új életet kezdhettem volna. Micsoda izgalom, kezdődik az egész elölről!

És akkor nem anyámé lenne a felelősség, nem ő tehetne róla. El tudod képzelni egyébként, hogy egy férfi hosszú idő után egyszer csak megkeres, te pedig azt mondod neki: „van egy fiad, ő az!”, és még egy vérvételt sem készítesz, ami ezt alátámasztaná? 

Gy. D./WMN: 1993-ban a DNS-vizsgálat még nem volt elterjedt…

G. M.: Apasági teszt azért már létezett. Vércsoportjaink azért voltak. Aki akart, utánajárhatott a dolognak. Egy orvosprofesszor fia különösen.

Gy. D./WMN: A tévedésre négy évvel ezelőtt derült fény, de úgy tűnik, még most is nagy benned a harag.

G.M.: Ó, ez már semmi. Azzal, hogy ez a könyv megjelent, máris kicsit jobban érzem magam. Tudtam, hogy ezzel valamelyest felszabadulok, mert fontos volt nekem, hogy az emberekhez eljusson, ami történt. Az első kötetet nem is érzem annyira lényegesnek – én ezt, a második részt akartam igazán megírni, elmesélni, feldolgozni. Mert minden fontos dolog abban a két hétben történt, miután megérkezett a teszt eredménye – ennek a lenyomatát őrzi ez a kötet –, akkor omlott össze az életem, és derült ki, hogy mégis megmaradok, ép elmével. Innen indulhatott az építkezés. 

• „Azzal a gondolattal aludtam vissza, hogy tudom, elvesztettem az irányítást a gondolataim és az emlékezetem, az öntudatom felett. Minden, amit elfojtunk, lezárva gőzölög valahol odabent, mint egy kuktában, de az én fedőm a túlnyomástól elrepült, és ömlött kifelé a múlt anyaga megállíthatatlanul, miközben a jelenvalót lefelé húzta az örvény. Nem féltem az álmoktól, mert semmivel sem voltak kaotikusabbak és félelmetesebbek a valóságnál. Ripityára törtem, a személyiségem szanaszét hevert” (Az örvény).

Gy. D./WMN: Írói szempontból is ez volt életed legnagyobb kihívása?

G. M.: Igen. Nagyon féltem, hogy hogyan fogom tudni megírni ezt az összeomlást. Végül tavaly télen ültem neki, amíg a feleségem veszélyeztetett terhes volt, és nem is mehettünk sehová. Akkor ültem le a legnehezebb részhez.

Gy. D./WMN: Szerinted egy ilyen lelki alámerülést és önvizsgálatot mindenkinek el kéne egyszer magán végeznie?

G. M.: Nem, az enyém extrém helyzet, itt nem volt más út. Az emberek többségének azonban nincs erre ideje. Nekem is csak azért volt, mert ezt választottam témául, és ez a hivatásom. De ha valaki dolgozik egy munkahelyen, otthon pedig várja egy család, akkor nem fér bele. Én erre rengeteg időt, energiát és pénzt fordítottam. És abban a két-három hónapban, amíg a legintenzívebben foglalkoztam vele, nagyon kiéleződött a szemem arra, ki érti, hogy miben vagyok, kivel tudok erről beszélni. Azt vettem észre, hogy azok utasítják el vagy bagatellizálják a leghevesebben, akik valami hasonló történetet rejtegetnek a családjukban, csak nem hajlandók vele szembenézni, mert ha foglalkoznának vele, azzal túl nagy problémahalmazt húznának magukra. Ezt nem mindenki bírná el. Anyám például nem bírná el, ezért jobb, ha meghagyom a hárításaiban. Csak azt nem tudom, hogy ennek legalább tudatában van-e…

Mert mi az, ami tartást ad egy embernek a hétköznapokban? A képünk az apánkról, az anyánkról, a nagyszüleinkről. És amikor szembesülünk ennek a hazugságaival, vagy azzal, hogy valójában kik és milyenek voltak, akkor kicsúszik a lábunk alól a talaj, és ott maradunk egyedül. Aki pedig nem képes megbirkózni ezzel, az… hát, annak jaj.

Volt egy-két pillanat – miután visszajöttem Szicíliából, és megtudtam az igazságot –, amikor én is közel jártam a megbolonduláshoz. Elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy jobb volna megsemmisülni. Tulajdonképpen kellemes érzés azt akarni, hogy semmi se legyen. Persze, mert úgy könnyebb lenne. 

Gy. D./WMN: Hogy jutottál túl rajta? 

G. M.: Beköltöztem egy kanapéra, és ott laktam két hétig. Étvágyam mindig van, aludni mindig tudok, és ittam, mint az állat. Aztán visszajött a nővérem, visszakérte a kanapéját, és a saját lakásomban már nem volt olyan kényelmes a kanapé. Szép lassan – nagyon lassan – kijöttem belőle. Sokan támogattak benne, a barátaim, a testvéreim.

Gy. D./WMN: Mostanra pedig egy felnőtt, felelős polgár lett belőled? Ha nem is városi, hanem falusi polgár? 

G. M.: Nem maradunk mi örökre falun, nem szeretném, ha a fiam egy ilyen zárt világban nőne fel. Jó lenne többet mutatni neki a világból.

Most épp azon gondolkodunk, hol szeretnénk őt felnevelni, mert nem biztos, hogy itt. Nem is a politikai rendszer miatt, mert abban nem hiszek, hogy ha Orbán Viktort leváltják, akkor ez az ország jó hely lesz. Ez az ország sosem lesz jó hely.

Gy. D./WMN: Milyen életet akarsz felépíteni most, hogy mindent helyre tettél az identitásoddal kapcsolatban? 

G. M.: Például le szeretnék érettségizni. Felvettem a kapcsolatot egy volt tanárommal, és megbeszéltük, hogy ő segít ebben. Az Igazolt hiányzás című első könyvem arról szól, miért nem sikerült ez, és már az első mondatában leírom (ami – ma már tudjuk – nem igaz), hogy honnan indultam. Utána – ha lesz energiám – talán visszatérek az eredeti terveimhez. Hogy mik azok? Természettudományok. És talán befejezem az írást. Ezt a négy kötetet még megírom, remélem, sikerül, aztán az is lehet, hogy nem leszek író többé.

Gy. D./WMN: Ezt nem tudom elképzelni rólad. Te már író vagy. 

G. M.: Igen, csak ez úgy néz ki, hogy ha író vagyok, akkor mindennap, egész héten, egész évben író vagyok, ami rendkívül fárasztó tud lenni. Mert holnap is le kell ülni, meg holnapután is, és nincs olyan, hogy csak háromhetente írok. Én pedig már nem mindig akarok odaülni az asztalhoz, hogy visszatérjek abba a csőlátásba. Máshogyan viszont nem lehet csinálni. Minden eddiginél nagyobb córesz várható, hamarosan beszakad a könyvpiac is, én meg üljek egész évben az asztalnál, és még pénzt se keressek vele? Ez nem fog menni. Egyébként meg, mit írok ezután? Nem érzem azt, hogy ne ez lenne a vége.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Gyárfás Dorka