„Mintha egy bántalmazó kapcsolatban gyűjtögetett látleletet olvasgatnánk” – Lana Del Rey gyönyörű-ronda világa

 –

Hó elején a Pitchfork, a zenei szaksajtó egyik legfontosabb referenciapontja fennállásának huszonötödik évfordulóját ünnepelve önkritikát gyakorolt. A hírhedten szőrös szívű, lemezkritikáiban néha érthetetlen pontszámokat osztogató szakmai oldal készített egy összeállítást, amelyben újrapontoztak néhány lemezt az utóbbi húsz évből. Ritka és rendkívül szórakoztató gesztus ez (zenerajongók körében a „tízest kapna a Pitchforkon” nagyjából az elérhetetlen szinonimája), amely néhány előadó esetében lepontozást jelentett, másoknál épp ellenkezőleg: Lana Del Rey Born To Die című 2012-es debütlemeze 5,5 helyett 7,8-at kapott, ami a Pitchforkon kifejezetten jónak számít.

A szakmai elismerés persze már enélkül is régen megérkezett Lana Del Rey életébe, akit a szaksajtó a kétezer-tízes évek meghatározó művészeként jegyez, és akinek díjai is jelzik, hogy az, ami elsőre póznak tűnt, tulajdonképpen önazonosság. Még akkor is, ha idejétmúlt, nem előremutató és nem is akar az lenni.

Lana Del Rey öntörvényűsége egészen másfajta, mint Beyoncéé vagy épp Björké: Lana Del Rey lázadása abban rejlik, hogy beismeri a saját hibáit – meg azt is, hogy néha nehéz eldönteni, hol húzódik a határ fájdalom és gyönyör, boldogság és szenvedés között: azért okoz-e örömöt valami, mert korábban annyit szenvedtünk.

Lana Del Rey sokak toxikus mintáira mutat rá akkor, amikor saját alárendelődéséről, függő viszonyairól, alkoholizmusáról vagy nihiljéről énekel – mégis ő az egyedül, akit elővesznek ezért. És mi ez akkor, ha nem ugyanolyan egyértelmű, bár fordított előjelű fricska a társadalom álszentségének, mint a féktelen punk vagy a társadalomkritikus hiphop?

.

via GIPHY

„Elvis az apám
Marilyn az anyám,
Jézus a legeslegjobb barátom”

Body Electric című dalszövegében Lana Del Rey (született Elizabeth Grant) tökéletes kivonatát adja saját magának: az amerikai külváros nyomasztó, Prozackal és alkohollal tompított, kívülről csodálatosan szép, de legbelül agresszióval átitatott álidilljének.

Épp ezért mondták sokan, amikor megjelent 2012-ben a Born To Die, hogy Lana modoros, Hollywood aranykorát megidéző, nagyívű slágerekkel és tökéletes megjelenéssel operáló világa nem több, mint ócska szerepjáték.

Hogy az énekesnő egy letűnt kor glamúrja segítségével szeretne kitűnni a mában, közben viszont évtizedekkel veti vissza a nőket.

Szó se róla, a szövegeiben megénekelt szubmisszív női szerepminták, az önpusztítás dicsérete, az apakomplexus és hasonlók nem épp a legvonzóbbak. Abba bele se menjünk, hogy vajon a férfi előadókkal mennyire vagyunk elnézőek e tekintetben: Falco például simán kiadhatott egy olyan számot és videóklipet, ami egy nőrablásról szól, a Lolita-kultusz ihlette, férfiak által írt slágereknek meg se szeri, se száma. 

De egy nő az ne akarjon már arról beszélni, hogy ő nem tökéletes, pláne úgy, hogy eközben nem bátorítja nőtársait, hogy erőt merítsenek önnön tökéletlenségükből!

Ráadásul még rasszista is?

És akkor el is érkeztünk karrierjének egyik legnagyobb botrányához, a híres közösségimédiás kifakadáshoz, amelynek nyomán leszedték róla a keresztvizet még azok is, akik addig amolyan távoli szemlélődők voltak körülötte.

Az énekesnő egyik posztjában ugyanis felsorolt jó néhány előadót Cardi B-től Doja Caten át Beyoncéig, és dühösen feltette a kérdést: most, hogy ezek a nők már bátran énekelhetnek szabados szexuális életről, megcsalásról, szexiségről, meztelenségről, vajon ő is visszatérhet-e ahhoz, hogy megénekelje, hogy szépnek érzi magát, amikor szerelmes, még akkor is, ha az a kapcsolat történetesen nem tökéletes?

„Elegem van abból, hogy a női írók és előadók azt mondják, hogy csillámporral hintem be az abúzust, miközben csupán én magam vagyok egy csillogó jelenség, aki arról énekel, amit most már mindannyian élesebben látunk: a temérdek bántalmazó kapcsolatról. Őszinte és optimista voltam a nehéz párkapcsolataimat illetően. Jó reggelt kívánok! Ezzel nagyon sok nő így van.”

Noha maga az idézett rész abszolút érthető (mi több: jogos), a felsorolás a poszt elején már kevésbé szerencsés, Lana Del Rey ugyanis pillanatok alatt a fekete kollégáit ekéző fehér nő szerepében találta magát. Amikor magyarázni kezdte, hogy semmi baja se a hiphoppal, se a feketékkel, csak olajat öntött a tűzre: szerencsétlen megfogalmazása nagyjából úgy hangzott, mint amikor valaki azzal jön, hogy „de hát nekem is vannak roma barátaim”.

Ez a tavalyi ügy az idén újabb hullámokat vetett, amikor a Chemtrails Over The Country Club borítója nyilvánosságra került. Azon ugyanis mintha szándékosan „összeválogatta” volna a nőket, hogy eloszlassa a rasszizmus vádját. Amikor ezt jelezték neki, ismét kifakadt, mondván: a képen a barátnői szerepelnek. Az internet ítélőszéke viszont már végzett. Nem érdekelte, hogy fiatalabb korában Lana Del Rey hajléktalanszállón dolgozott, sem pedig az, hogy mindig is fontos volt számára az őslakos közösség helyzete, és anyagilag, illetve munkával is támogatta azt.

Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, azért

Amikor hálós-csipkés maszkot viselt (lássuk be: nem valami okos húzás), kikiáltották vírustagadónak. Régóta rebesgetik róla, hogy Trump támogatója, ami, ugye, könnyen hihető, ha tekintetbe vesszük azt a fehér középosztálybeli esztétikát, amit felhúzott maga köré előadóként.

Amikor áprilisban Lana bejelentette, hogy Blue Banisters címmel még egy albumot szeretne idén nyáron kiadni, a hozzá tervezett állítólagos (egyébként tényleg elég ergya) borító miatt döngölték a földbe. Megállapították, hogy gagyi, mintha csak egy olcsó képszerkesztő-programmal készült volna, és több ezren kezdtek borítót tervezni az énekesnőnek, mutatván, hogy ennél ők sokkal jobbat tudnak.

A Blue Banisters végül teljesen más borítóval jött ki. Egyébként remek lemez, amely sokkal letisztultabb, puritánabb az előző hét albumnál. Hogy ez szándékos kidomborítása-e Lana Del Rey dalszerzői kvalitásainak, vagy egész egyszerűen itt jár most az alkotói minőségében, az lényegében mindegy is.

A kérdés, hogy vajon nem álszentség-e, ha a számunkra kényelmetlen üzeneteket közvetítő művészek nézőpontjára egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak. 

Avagy: kevesebbet ér-e annak az életműve, aki őszintén elmondja, milyen áldozatként benne lenni egy rossz kapcsolatban (amilyenben egyébként milliószám szenvednek a nők és férfiak), mint azé, aki bátorítja az áldozatokat?

Nem visz-e közelebb a helyzet megoldásához, ha megértjük, mi zajlik valakiben, aki egy számára nyilvánvalóan kártékony pozícióba helyezi magát? Vagy abban, aki egyelőre nem látja a kiutat, és időnként még a pillanatnyi, átmeneti örömök boldoggá teszik, és szeretné ezt megénekelni? Vagy inkább hallgasson?

Léteznek azok a jelenségek, amelyekről Lana énekel? Igen. Van közöttük rossz? Van. De vajon óhatatlanul kiterjed-e a művész önkárosító mintája a rajongókra – vagy nem épp azok kezdik-e el hallgatni az ilyen előadókat, akik maguk is hasonló démonokkal küzdenek?

Ez a könnyűzene történetének egyik legfontosabb, és legrégebb óta megválaszolatlan kérdése. Nyilván nem fogom most megtalálni rá a választ, ugyanakkor

a Blue Banisterst hallgatva az merült fel bennem, hogy Lana Del Rey dalaitól talán azért viszolyognak sokan, mert olyan, mintha egy bántalmazó kapcsolatban gyűjtögetett látleletet olvasgatnánk.

Olyan betekintés valakinek az életébe, amire nagyon nehéz helyesen reagálni, ha nem tudjuk, mi az, amit átélt. És emiatt vagy azonnal az elevenünkbe vág, vagy végtelenül kényelmetlen.

Ja, és persze az is lehet, hogy Lana Del Rey egyszerűen nem jó fej

De ha belegondolunk, tulajdonképpen már ennek a felvállalása is felér egy feminista állásfoglalással: a zeneipar szabályai szerint ugyanis egy nő mindig kedves, megadó, mosolygós, és azt teszi, amit a férfiak mondanak. Az utóbbi évtizedben ez ellen lázad női előadók egész sora, és szép lassan átíródik a kánon. Ugyanakkor miért ne lenne létjogosultsága egy olyan női előadónak, aki ugyan megadó és azt teszi, amit a férfi mond neki, ugyanakkor láthatóan és vállaltan szenved ettől, és néha egyáltalán nem is kedves. Se velünk, se magával. 

Mi van, ha Lana Del Rey munkássága egy lépcsőfok afelé, hogy valaki egyszer eljuthasson oda, hogy már nem engedi magát bántani a párkapcsolataiban?

Talán a Pitchfork ötvenedik születésnapján majd efelől is tisztább lesz a kép, és utólag talán végleges pontszámok kerülnek az egyes albumok mellé. 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/ Mat Hayward