A néptánc nem beteg, ezért nem is kell ápolni – köszöni, remekül van

–

A frissen felújított Budai Vigadóba vagyok hivatalos

Egy csodálatos épületbe, amit nem ismertem eddig. Pedig olyan lenyűgöző, hogy legszívesebben még bámészkodnék a folyosón és a közösségi terekben, de közben mágnesként hívogat a színházteremből kiszüremlő zene is. Nem népzene. Nem is klasszikus. Valami a kettő között, de olyan, mintha a zárt ajtók résein szivárogna kifelé az odaadással végzett munka, a tánc és az izzadás energiája. Nem a szaga – a levegője. Ellenállhatatlan egyveleg, muszáj máris bemenni.

Fiatal fiúk és lányok, mellettük érett, harmincasnak tűnő nők és férfiak járják próbaruhában a táncot, a nézőtér összevisszaságából pedig a vezetőjük, Mihályi Gábor ad nekik mikrofonba szelíd instrukciókat. Semmi feszültség, semmi izgalom, már tudják a dolgukat, ismerik a lépéseket, nem most születnek az ötletek, csak a végső forma csiszolása és bejáratása zajlik. Megtűrnek a nézőtér szélén, a lehető legjobb helyen.

Ülök csendben és bámulok, de közben részese lehetnek valami nagynak, egy születő produkciónak, egy új érték létrehozásának.

Folklór a komolyzenében

Liszt Ferenc műveire nem szokás néptáncolni. Nem éppen népzene. Egyes rapszódiáiból talán kiérezhető némi magyaros dallam, de a párosítás akkor is szokatlan. Az ötlet nem is az együttestől származik – mint később megtudom Mihályi Gábortól –, hanem a Müpa igazgatójától, Káel Csabától. De nem is a semmiből támadt: a lassan hetven éves Magyar Állami Népi Együttes az évad együttese idén a Müpában, és jó ideje arról híres, hogy majdnem minden műsorában újraértelmezi, újrakeretezi a néptánc hagyományait.

Mihályi mániája, hogy megtalálja a mai életünkhöz szóló üzeneteit, a modern világhoz kapcsolódó elemeit. Készített már koreográfiát Bartók és Kodály zenéjére is, ezért úgy érzi, Liszt természetes folytatása egy sorozatnak, a megkezdett munkának. Három motívum villant fel előtte, amire az előadást építette: Liszt, a magyar; Liszt, a virtuóz; és Liszt, a pap – ugyanis a zeneszerző az élete végén abbéként tevékenykedett. Mindezeken felül pedig megjelent előtte az is, hogy az egész előadás egy koncertteremben játszódjon – hogy Liszt idejében, vagy ma, azt már a nézőnek kell eldöntenie.

De Mihályi halkan bevallja: valójában nagy „félelmében, riadalmában” mondott igent a felvetésre, és csak később jutott eszébe, honnan is foghatná meg. Akkor nyugodott meg, hogy meg is lehet csinálni. „Sokféle előadást készítettem már, de a kiindulópont mindig a hagyományos néptánc. Ez is ugyanolyan rendszer, mint bármely más táncműfaj: a klasszikus balett vagy a kortárs, vagyis szét lehet bontani elemeire, és onnantól természetesen rá tud simulni akár Liszt zenéjére is” – mondja.

Új műfaj születik: tánckoncert

Ezt látom én is, ahogy a sarokból figyelem az eseményeket.

Nem klasszikus néptáncot, nem is kortárs táncot, hanem valamit a kettő között, de olyan könnyű és természetes a befogadása, mintha mindig Iétezett volna ez a stílus. Nem igényel előképzettséget, nem kell kódokat fejtegetni az élvezetéhez.

A zene sem mindig eredetiben csendül fel, vannak benne jócskán átdolgozások is. Ahogy telik az idő, zenészek is érkeznek a színpadra, valamikor később pedig egy férfikórus is bekapcsolódik, sőt, a táncosok is énekelni kezdenek, ahogy mostanában több produkciójukban.

Ahhoz vagyok szokva, hogy a táncelőadásokon szólótáncosok csillogtatják a tudásukat, vagy párokban keltenek életre hősöket és általános emberi tapasztalatokat. Itt viszont egy olyan közösséget látok, ahol folyamatos csapatmunka zajlik, nem látok kiemelt szerepeket. „A hagyományunk egy közösségi létezés volt, és itt, az Állami Népi Együttesen belül is mi egy közösségi létezést élünk meg” – mondja erre Mihályi Gábor. „Az előadásban a zenészek, énekesek és táncosok is egy közösséget alkotnak. Farkas Gábor zongoraművész, a kibővített zenekar, és a Szent Efrém Férfikar tagjai mindvégig fent lesznek a színpadon, hiszen ez végül is egy koncert lesz. Azt a címet adtam neki: tánckoncert, ahol a zenének, az énekhangnak és táncnak ugyanolyan jogosultsága és ereje van.”

A táncosoknak tehát dupla kihívással kell szembenézniük

Amellett, hogy a koreográfiát meg kell tölteniük lélekkel, egy hivatásos kórus szintjéhez is fel kell nőniük. Bacsó Lilla, az együttes táncosa számára azonban ez direkt inspiráló. Azt mondja, megtapasztalta az évek során, hogy az énekhang mennyire fejleszthető. Amíg az együtteshez tartozott Herczku Ágnes is, ő tanította őket énekelni, és Lilla nagyon élvezte, ahogy érzékelte a fejlődést. Pedig négyéves kora óta csak a tánc érdekelte, amióta a szülei beíratták a házukkal szemközti néptánc szakkörbe, mert folyton mozgott. Bár családilag semmi nem kötötte a népi hagyományokhoz, ma már csak ez érdekli, vakációzni is Erdélybe jár, szabadidejében is népzenét hallgat. Ő erre született, még akkor is, ha Miskolc belvárosában látta meg a napot.

Darabos Péter, egy másik táncos, akit sikerül elcsípnem pár percre a próba szünetében, érdeklődését tekintve kicsit nyitottabb, fontosnak tartja, hogy a kortárs kultúra és a könnyűzene különböző ágait is ismerje, szívesen jár színházba, hallgat mindenféle zenét, és ezeket persze élvezi is. De természetesen ő is érez egyfajta küldetést a néptánccal kapcsolatban. „Ha valaki ezt a hivatást választja, annak az alapja mindig a saját kultúránk szeretete: a népzene, a néptánc, az az életmód és értékrend” – mondja.

„Ez nem egy halott dolog, és nekünk nem is ápolnunk kell, mert nem beteg. Az a feladatunk, hogy az adott kor fiatalságának és szellemének is átélhetővé és befogadhatóvá tegyük”.

Mintha csak Mihályi Gábor szavait visszhangozná, aki egyébként szintén hallgat Linkin Parkot, Eminemet, és bármit, amit a fia otthagy a kocsijában – mondja. Mindenképp szükség van más műfajok megtermékenyítő hatására, hiszen az a lényeg, hogy ne konzervált formában tartsák a néptáncot, hanem folyamatosan keressék a mai formáit. Ezért hív maga mellé olyan partnereket, akik az alternatív színházi szcénában már nevet szereztek maguknak, így a színház eszközeivel, kreatív látványvilággal olyan körítést tudnak az előadáshoz hozzáadni, amitől izgalmas show-vá válik. Szerinte ez az oka annak is, hogy a műfaj nem küzd utánpótlás-hiánnyal sem, szemben mondjuk a klasszikus balettal.

„Mi dúskálunk a tehetségekben, mert nagyon sok iskolában van néptáncoktatás, sok az amatőr néptáncegyüttes, és a Táncművészeti Egyetem mellett művészeti szakközépiskolákban is magas színvonalú képzés folyik” – meséli Mihályi. „Valahogy a néptánc iránt nagy az érdeklődés. Remélem, a balettos barátaim nem haragszanak meg, ha azt mondom: ha a balett megmarad a maga kanonizált, XIX. századi formájában, és nem próbál a mai világhoz közelíteni, akkor muzeális lesz, és nemcsak a nézők, de a balettet művelni kívánok is inkább más műfaj felé fordulnak: és vagy elmennek néptáncolni, vagy kortárs társulatba.”

A néptánc mindenkié

Darabos Pétert kérdezem, hogy őt soha sehol nem piszkálták-e azért, mert épp ebben találta meg a szenvedélyét. „Középiskolában még jellemző volt, hogy néztek rám az társaim, hogy miért nem focizom. Én meg azt mondtam: jöjjenek el megnézni egy műsort. És voltak többen is, akik eljöttek. Sőt, még táncházba is, és ha be nem is álltak, akkor is élvezték. De a külföldiek nagyon szívesen be is kapcsolódnak. Egyáltalán nem furcsállják, hogy mi ilyen táncot űzünk.”

Lilla pedig hozzáfűzi:

„Nincs olyan, hogy néptáncos alkat – bárkinek lehet érzéke hozzá, függetlenül a kinézetétől vagy a súlyától.”

Ez a színpadképen is látszik, öröm ennyi különféle karaktert együtt látni. Úgy érzem, estig tudnám fürkészni, kik ők, honnan érkezhettek, mit tesznek bele a számokba, ami csak az övék, az ő tapasztalatuk, az ő érzéseik, az ő világuk. Hogy aztán a végén mégiscsak egy közösségbe kovácsolódjanak.

A képre kattintva megtekintheted galériánkat a próbáról:

Mihályi Gáboron csöppet sem látszik a közelgő premier láza. „Össze fog állni, már most 90 százalékos állapotban van" – mondja. „Olyan, mintha kis patakok tartanának egy irányba – a jelmez, a látvány, a tánc és a zene. Mindegyik kiássa a maga kis medrét, és a végén, a főpróbahéten beleömlenek egy sebes folyóba.” Október 31-étől pedig bárki megnézheti őket a Müpában, ahol az évad együtteseként nemcsak a Liszt-mozaikot, hanem később még további két előadást is létrehoznak.

Például a Csodaváró betlehemest, ami szenteste napját, a karácsony vigíliáját és a várakozás izgalmát bemutató produkció, és népi hagyományból eredő játékokból, szokásokból, a Jézus születését üdvözlő keresztény tradícióból, valamint az ehhez a naphoz köthető mesés történetekből épül fel. 

Menjetek, lássatok csodát!

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography