„Nehéz olyan abszurd dolgot kitalálni, ami később ne valósulna meg” – Interjú Kemény Zsófi íróval

–

Milanovich Domi/WMN: Mi a leggyakoribb kérdés, amit interjúkban feltesznek neked? 

Kemény Zsófi: Szerintem a gyerekkorom. Látod, most is ezzel kezdünk. Az indulásra szoktak rákérdezni főleg: miért kezdtem el írni, hogyan kezdtem el, volt-e a családomnak szerepe abban, hogy elkezdtem. Ez egy nagy teher, amitől nehéz szabadulni. 

M. D./WMN: Ha jól láttam, fel szokott még merülni a slam is, vagy a nők helyzete a slammer-közösségben, az irodalomban. Az ismétlődő témák adnak azért egyfajta biztonságot, kényelmet is, vagy inkább az van, hogy nehéz egyes narratíváktól elszakadni, miután az ember adott módon felépült a médiában? 

K. Zs.: Inkább az utóbbi. Rengeteg válaszom van fent az interneten, és néha elgondolkodom azon, mi történne, ha legközelebb valami teljesen mást mondanék: mennyire tartanának szavahihetőnek.

Például azt, hogy mi a slam, szerintem tíz éve nem tudom megfogalmazni.

Sokszor megkérdezik, és persze, el tudom mondani, hogy kicsit színház, kicsit rap, kicsit költészet. Ezt a típusú definíciót el tudom mondani, csak valahogy bennem is mindig változik a fókusz. Mindig lehet mást mondani a slamről, de igazából bármiről. Attól is függ, milyen életszakaszban vagy, és akkor mást mondasz, közben meg szavahihetetlennek tűnsz, ha van ilyen szó egyáltalán.  

M. D./WMN: Benned is formálódnak dolgok, közben meg évek óta dokumentálva van a véleményed. 

K. Zs.: Igen, a gyerekkorom is folyamatosan alakul bennem. Tehát nem hazugság, ha valami teljesen mást emelek ki belőle, vagy máshogy látom, mint korábban. Van egy csomó minden, amiről ma már azt gondolom, elrontották a szüleim a nevelésemben. Holott amikor a pszichológia szakra jártam, és voltak ilyen táblázatok, például a nevelési stílusokról, tudod, hogy melyik a legegészségesebb, akkor én mindig beazonosítottam, hogy nekem azt csinálták a szüleim, és nagyon elégedett voltam magammal. De már vannak dolgok, amiket fel tudok róni nekik hibaként, vagy akár saját magamnak is, hogy én hogy viselkedtem emberekkel, akár a szüleimmel. Szóval nagyon változó az, hogy mit ítél meg pozitívnak vagy negatívnak az ember. 

M. D./WMN: Ráadásul te nagyon fiatalon kezdtél el nyilatkozni. Amikor készültem a beszélgetésre, azon is elgondolkodtam, mi mikor találkoztunk először. 2014-ben volt a Toldi moziban, a Budapest Pride megnyitóján, ahol alig 20 évesen slammeltél. Van valamilyen emléked erről az eseményről?  

K. Zs.: Olyannyira, hogy készült akkor egy kép, amin Heller Ágnes és Esterházy ülnek mellettem-mögöttem. Ez a mai napig nagyon kedves fotó nekem, mert mindkettőjüket halálosan tisztelem, Péterhez kifejezetten rajongói viszony fűz. A halála után egy évvel az Esterházy-család elhívott Péter szülinapján tizenkét fiatal alkotót kerti vendégségbe, köztük engem is, olyanokat, akikre Péter figyelt. Kaptunk egy-egy üres spirálfüzetet, amit a fiókjában találtak, benne oklevéllel, amit aláírt az egész család. Ez a fotó ezért is nagyon fontos nekem.  

M. D./WMN: Amikor újranéztem a megnyitóról készült videót, az is eszembe jutott, hogy ennek már nyolc éve, és milyen régóta veszünk részt különböző megmozdulásokban, fogalmazunk meg kritikát a rendszerrel szemben, és ehhez képest hol tartunk most. Rád hogyan hat, amilyen társadalmi-politikai változások történtek, illetve nem történtek meg ebben az országban az elmúlt évtizedben?

K. Zs.: 

Rettenetesen szorongok, és ami régen olyan szorongásnak tűnt, hogy „most vagyunk fiatalok, most kell szorongani”, „jajj de szar, éljük meg”, vagy „de rossz most nekem, és az milyen jó, hogy ilyen rossz most nekem”, az most már téttel bíró, igazi szorongás és igazi depresszió.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy klinikai depresszióm van, hanem azt, hogy vannak olyan időszakok, amikor teljesen eluralkodik rajtam a szorongás, de ahogy látom, a környezetemben jóformán mindenkin. 

M. D./WMN: Megosztható, mitől tartasz a leginkább?

K. Zs.: Attól, hogy nem látok menekülő-útvonalat. Ha – tegyük fel – elmennék Magyarországról Londonba, Amerikába, Párizsba, Berlinbe, az is szűk, az se elég jó, az se elég nagyívű. Arról nem is beszélve, hogy más mentalitás, és egyszerűen nem bírom. Vagy elmennék Új-Zélandra, ami még az egyik utolsó élhető hely a Földön, ott meg az egész bolygó pusztulása jutna az eszembe. A szorongások összefüggnek, egymásból következnek. Pedig annyira csodálatos hely lehetne ez a Magyarország, ez a Budapest! De egyre megyünk lefelé, és nehéz olyan abszurd dolgot kitalálni, ami később ne valósulna meg. Így jártam az előző regényemmel, a Rabok tovább-bal is, amelyben kitör a forradalom Mátyás király újratemetésén. Akkor még képtelenségnek tűnt az a jelenet, aztán pár évvel később Kásler Miklós és a Magyarságkutató Intézet elkezdte összerakni Mátyás csontjait. De sok minden más is megtörtént már, ami abban a könyvben volt, és felkeléshez vezetett. A változás viszont, amit ennyire szenvedélyesen szeretnénk, elmaradt.   

M. D./WMN: Talán a közoktatásért szervezett tüntetések adnak most némi reményt. Azért is kérdeztelek a kiábrándultságról, mert amikor olvastam az új könyved címét – Az aranykor fénykora –, óhatatlanul ez is eszembe jutott: hogy fiatal felnőttekről lesz szó, és az irónia mögött hiányállapotokra fogunk rálátni. 

K. Zs.: A cím természetesen ironikus, gondoltam, annak is vonzó lesz, aki tényleg boldog dolgokról akar olvasni, és ezért lépre megy. De amúgy vannak benne vidám részek is. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem komor giccset akartam írni, hanem vicceset.

Könnyedén akartam beszélni arról, ami körülvesz minket, és amibe lassan belehalunk.

M. D./WMN: Az aranykor fénykorában nekem az kettősség az egyik legizgalmasabb, hogy egyrészt ott van az a pusztító nihil, amellyel a szereplők küszködnek (nincs jövőképük, állandóan sodródnak), maga a szöveg viszont tele van ötlettel, játékkal, kreatív megoldásokkal. 

K. Zs.: Örülök, hogy így látod, ez volt  a cél. A véremben van, hogy szórakoztató akarok lenni, de ez egy kísérleti könyv, nyelvi szempontból sok mindent kipróbáltam benne. Az egyes szövegrészeket például úgy fogalmaztam meg, mintha az elbeszélő maga lenne annak a szernek a hatása alatt, amelyet az adott fejezetben a szereplők nagyrészt használnak. Nyelvileg akartam megmutatni olyan drogok hatását, mint az amfetamin, az alkohol, a szorongásoldók vagy az LSD. A könyv nem megy el odáig, amikor valaki heroint lő be magának egy sikátorban, de az is igaz, hogy általában ez a sztereotipikus kép él a fejünkben egy szerhasználóról, holott sokunk életébe beleeszi magát valamilyen formában a drog, a függőség. Módosítja a tudatunkat, és módosítja a nyelvünket is, mert a nyelv tudat, a tudat pedig nyelvi. Minél mélyebbre megyünk a szerhasználatban, annál inkább feloldódik a személyiségünk, és egy masszává válik minden. Ez egyébként a globalizációhoz is köthető, és ahhoz is, hogy milyen lett a viszonyunk a telefonunkhoz, a közösségi médiához.  

M. D./WMN: A drog, bár kiléptet a hétköznapi valóságból, nyilván nem a legjobb eszköz a megküzdésre. De, mondjuk, a kreatív szövegek megalkotása lehet egy potenciális menekülő-útvonal. Mi még?

K. Zs.: Nem is tudom, hirtelen tudok-e még mást mondani a művészeteken kívül. Persze az írás is lehet függőség, de talán a konstruktívabb fajta. Lehet még játszadozó kiskutyákat nézni, gyerekekkel lenni, fák közé menni. Igazából bármit, amivel nem ártasz magadnak, és el tudod terelni a gondolataidat. 

M. D./WMN: Érdekes volt számomra a könyvedben, hogy noha minden fejezetcím egy-egy birtokos szerkezet (például valakinek a bizonytalansága, a döntése vagy a szomorúsága), a szereplők egy része mégis meg van győződve róla, hogy egy 17 évvel ezelőtti furcsa bűntény miatt siklott ki végérvényesen az élete. Szerinted hogy áll a felelősségvállalással a mostani huszonéves korosztály?

K. Zs.: Azt egyre több ismerősömön, barátomon látom, hogy foglalkozik az érzelmeivel, a lelki jóllétével. Ma már egyre kevésbé ciki pszichológushoz járni, egyre jobban kezd beépülni a köztudatba. Ugyanakkor, ha a felelősségvállalást kérdezed, azt például el tudom mesélni, hogy voltam a kutyámmal. Nagyon vágytam rá, aztán mikor konkrétan érte kellett menni, halálra rémültem, és majdnem visszamondtam. Most viszont, hogy már két éve megvan, azt hiszem, a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet, az a kiskutya. Nyilván túlzok, de nagyon fontossá vált, onnantól kezdve, hogy elfogadtam, mennyi teendőm van vele. Szóval előbb-utóbb szerintem megugorjuk ezeket a felelősségvállalós dolgokat annak ellenére, hogy a mi generációnk sosem lett igazán helyzetbe rakva. Másrészről viszont a fife-csoportokban például nagy a felelősségvállalás, hogy „neked adom, ha neked jobban kell”, de legalábbis nem dobom ki, hanem elcserélem rizstejre, hátha akkor te nem veszel újat, hanem megjavítod.

Felelősséget vállalunk az ökológiai lábnyomunkért és egymás lelki egészségéért. De hát mindeközben ott van a nyakunkon az ősbűn: hogy mégiscsak tönkretesszük a Földet. Ja, és hogy mi vagyunk a kihalás előtti utolsó nemzedék.

M. D./WMN: „Olvastam az értő figyelemről egy könyvet. A Bodor adta a kezembe, de hogy miért, azt nem tudom, mert nem figyeltem” – mondja a Jenci nevű szereplő a főhősnek, Aunak. És hát valóban, a könyvben mintha folyamatosan elbeszélnének egymás mellett a karakterek. Szerinted ez részint a szerhasználatnak tudható be, vagy amúgy is jellemző, hogy egy ilyen nagy kollektív monologizálásban vagyunk?

K. Zs.: Szerintem jó szó rá ez a kollektív monologizálás. Már az első könyvem, az Én még sosem is tulajdonképpen erről a kommunikációs deficitről szólt. Ott három szereplő szemszögéből volt megírva a cselekmény, és előfordult, hogy a kérdés után, a válasz előtt váltottam nézőpontot, és kiderült, mennyire máshogy értelmezte az illető a kérdést. Az van, hogy egyszerűen nem értjük egymást. Ez természetesen vonatkoztatható a kommentkultúrára is, ahol rohadtul mindenki csak nyomja-nyomja a saját hülyeségét, és nagyon nem hallgatja meg a másikét. De nemcsak a társadalom, hanem a személy szintjén is sokszor a kommunikáción csúsznak el dolgok: durva sértődések, veszekedések, szakítások lesznek egy-egy félreértésből. Nem is az van, hogy ne beszélgetnének egymással az emberek, hanem hogy senki nem tudja vagy akarja megérteni, mit mond a másik.   

M. D./WMN: Nagyon tetszett a regényben az a kortárs darab, amit próbálnak, az Éva és Éva a Paradicsomban. „Alapvetően kétszereplős dráma, amiben két szerep van: Egyik Éva, az Emberpár egyik, és Másik Éva, az Emberpár másik tagja.” Ezt hogy találtad ki?

K. Zs.: Ez egy fiókban lévő ötlet volt. Abszurd párbeszédtöredékek, amiket eredetileg kis videókban, apró jelenetekben képzeltem el, első körben Instagramra. Farkas Franciskával terveztem megcsinálni, el is kezdtünk rajta gondolkodni, de aztán valahogy elkallódott a projekt. De nem kizárt, hogy teaserként még megcsinálom. Bár most már inkább TikTokra. 

M. D./WMN: A darab „az alapokról igyekszik újragondolni a feminizmus fogalmát. Hiszen releváns-e feminizmusról beszélni ott, ahol az egész emberiség nem teremtődik meg?” – ezeknél a részeknél feministaként is jókat nevettem, az Egyik Éva és Másik Éva közti abszurd párbeszédekről nem is beszélve. 

K. Zs.: Igazából itt az a kérdés, mikor kezd a saját szájába hugyozni egy felvetés, mikor válik kontraproduktívvá, amit sulykolunk. Legyen szó feminizmusról, pszichológiáról vagy művészetekről. Egyáltalán nem gúnyolódni akartam rajtuk a könyvben, csak karikírozni őket, megtalálni és megmutatni a végleteit ezeknek a dolgoknak. Nem mellesleg a darab rendezője, Gitta az egyetlen szereplő, aki szeretne valamit tenni, aki valódi cselekvéssel próbál elérni valamit. Van egy víziója, és bármire képes, hogy megvalósítsa, csak közben szerelmes lesz.

Szóval hangsúlyozzuk: van szerelem is a könyvben. Bár nő vagyok és írok, erre úgyis sok mindenkinek az az első reakciója, hogy „akkor biztos csak a szerelemről tudok írni”. 

M. D./WMN: Ez nyilvánvalóan nem igaz, mert például a macskákról is tudsz (Szeleczki Rozália Cicaverzum című filmje 2023-ban jön ki, Gyárfás Dorka ITT számolt be a forgatásról). Mi mindennel foglalkozol még mostanában?

K. Zs.: Készül a verseskötetem, illetve van egy sorozatötletem, amelyhez jövő héten forgatjuk a teasert. Dolgozunk a Mezaliansz nevű zenekarom első lemezén a barátommal, Agócs Mártonnal, és azokkal, akik még benne vannak. Műsort is fogok vezetni, amit nem csináltam még soha, úgyhogy eléggé félek. Ez a Zene X szöveg című rendezvénysorozat, hívok majd vendégeket, zenélnek is, és beszélgetünk dalszövegekről, meg szövegekről általában. És persze már írom a következő regényt is.

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Milanovich Domi