„A kérdés az, hogyan állunk fel újra ebből a kiszolgáltatottságból” – Interjú Frenák Pállal

–

Egy nyolcadik kerületi kávézó teraszán várok rá. Az idő hűvös, nem túl kegyes hozzánk a szeptember. A távolból egyszer csak feltűnik kecses, nyúlánk alakja. Ajándékot hozott, egy könyvet róla és a Frenák Pál Társulatról. Helyet foglal, egy pohár vizet kér és beszélgetni kezdünk – majd órákig abba sem hagyjuk. Ritka, amikor két ember között elsőre valami olyan ösztönös bizalom jön létre, amiben nincs helye köntörfalazásnak – ez az interjú csak rövid lenyomata ennek.

Filákovity Radojka/WMN: Elsősorban nem a művészetedről kérdeznélek. Nem probléma?

Frenák Pál: Nem. Az élettörténetem akár egy Netflix-sorozatba is beillene (nevet), ennek ellenére mindennel szembe tudok nézni, ami történt – és szembe is néztem már.

F. R./WMN: Régóta fogalmazódott már bennem a kérdés veled kapcsolatban, hogy akit siket és nagyothalló anya nevelt, annak vajon mit tanított a csend?

F. P.:

Az anyanyelvem a jelnyelv, ennek hatására pedig nagyon korán, már gyerekként megtapasztaltam, mi rejlik a testbeszéd mögött, és hogy az emberek sok olyan dolgot mondanak, aminek semmi köze a valósághoz.

F. R./WMN: Gyerekként kívülállónak érezted magad emiatt?

F. P.: Igen. Hiába volt jelen az életemben a siketek és nagyothallók jelnyelvével párhuzamosan a verbalitás, azzal nem szívesen kommunikáltam, és nem fejeztem ki magam jól vele. A jelnyelv jelentette számomra a biztonságot, miközben azt is láttam, hogy anyámtól félnek az emberek – azért, mert más volt. Sokszor kérdezte is: „Miért félnek tőlem, amikor nincs semmi bajom, csak nem hallok?” Emlékszem, hányszor mondta másoknak: „Ne féljen, csak figyeljen a számra” (miközben idézi őt, Frenák is jelel – F. R.) De az emberek általában menekülnek attól, aki – akár szavakkal, akár azok nélkül – szembesíti őket saját magukkal.

Én vagyok az anyám nyolcadik gyereke, a legfiatalabb. Nemcsak kisebbségi létben, hanem szegénységben is éltünk. Édesapám halála után pedig az állam elválasztott minket anyánktól, a törvény szemében ugyanis egy siket és nagyothalló asszony képtelen volt ellátni a gyerekeit. Hatévesen elszakítottak a családomtól, és nyolc évre intézetbe kerültem.

F. R./WMN: Milyen nyomokat hagyott benned felnőttként az elhagyatottság élmény, ami ebből fakadt?

F. P.: Sokáig féltem, hogy nem fogok kelleni senkinek. Nagyon sok nőt azért taszítottam el magamtól, mert nem szerettem volna, hogy valaki újra elhagyjon, csakúgy, mint az anyám – még akkor is, ha akaratán kívül tette.

F. R./WMN: Milyen volt az élet az intézetben?

F. P.: Harminchatan voltunk egy szobában, különböző szociális és kulturális háttérből érkező gyerekek: a rossz sorsú cigánygyerekektől kezdve mozgássérültek, vakok, siketek gyerekei – a társadalom sleppje. Inkább volt árvaház ez, és abszolút nem arról szólt a dolog, hogyan segíthetnék a szülőket újra talpra állni és visszakapni a gyerekeiket. Az ott töltött nyolc év erősen belém ivódott. De ezek az emlékek egy idő után szerencsére átformálódtak, átértékelődtek bennem.

F. R./WMN: Édesapád súlyos beteg volt, az utolsó éveiben pedig szinte az őrület állapotába zuhant ezáltal. Hatéves voltál, amikor meghalt. Ennyi idősen hogyan éli meg egy gyerek, hogy ezt végig kell követnie?

F. P.:

Borzasztó egy fiúnak azt látni, hogy az apját őrültnek tartják. Sokáig pusztán így emlékeztem rá, és hosszú évekig gondolkodtam úgy magamról is, hogy egy őrült gyereke vagyok.

Hál’ istennek végül egy nagyon jó barátom segített utánajárni, mi is történt apámmal pontosan. Huszonvalahány éves voltam, amikor rájöttem, hogy valójában ebbe az állapotba a betegsége kergette.

Apám 43 éves volt, amikor meghalt, és még évtizedekig az munkált bennem, hogy nem fogom túlélni őt, én sem élek majd tovább. Pláne, hogy még anyám is mindig azt mondta: olyan őrült vagyok, mint az apám.

F. R./WMN: Féltél tőle, hogy neked is hasonló sors jut majd?

F. P.: Igen, sokáig féltem. Aztán amikor 44 éves lettem, fellélegeztem. Túléltem őt. És rájöttem később arra is, hogy szegény anyám nem bántani akart ezzel a mondattal; én maradtam az egyetlen férfi a családban, és mindent megtett, hogy megtartson maga mellett.

F. R/WMN: Hatalmas törés lehetett neki, amikor végül Párizsba költöztél.

F. P.:

Muszáj volt elmennem. Ez számomra létkérdés volt a túléléshez, a továbblépéshez. Ha nem tettem volna, anyám megfojt a ragaszkodásával, és megfojt az itteni kulturális közeg is.

Engem eretneknek néztek itt, amikor önmagamból építkezve elkezdtem kidolgozni azt az organikus mozgásnyelvet, amiben a jelnyelvi kommunikációra is építettem. Ezt az egyedi stílust azóta se lehet belehelyezni egyetlen kategóriába sem. Azt hitték, stikkes vagyok. Anyám azzal jött, hogy csak elvesztegetem az időm, hoteligazgatónak kellene lennem. És hogy legyek végre igazi férfi. Számára ugyanis az a típus, amilyen én is vagyok – vékony, mozgékony –, nem számított annak. Évek kellettek, hogy feldolgozza és elfogadja, hogy a tánc, a mozgásművészet az én utam valójában. De sikerült neki, és még nyolcvankilenc évesen is eljött a Trafóba, hogy megnézze az előadásaimat. 

F. R./WMN: Tudta értékelni a művészetedet?

F. P.: Komoly művészi mélységekben nem, azt viszont érezte, hogy valami nagyon különleges történik a színpadon. És érezte azt is, hogy szeretnek, elfogadnak. Idő kellett hozzá, hogy megnyíljon ennek a világnak, de miután ez megtörtént, már csodálta, és büszkeséget érzett.

Viszont mindig félt, hogy nagyon kiszolgáltatom a táncosaimat. Egy idő után azonban végre megértette, hogy amit a színpadon lát, azok nem személyes vallomások, történetek, hanem tágabb, univerzálisabb – társadalmi, emberi, szociális – értelemben kell őket érteni. Hogy ez nem csupán a táncosaim, hanem a mi közös kiszolgáltatottságunk, és a kérdés az: hogyan állunk fel ebből a kiszolgáltatottságból újra és újra – ahogyan ő is megtette számtalanszor. Sok gyereket elvesztett, meghaltak a testvérei, mindkét férje, és mégsem omlott össze.

F. R./WMN: Más beleroppanna hasonló tragédiákba. Szerinted miből merítette ezt a belső erőt?

F. P.: Erre a kérdésre régóta próbálok választ találni. Nem tudom, talán a hitéből. Nagyon erős volt a hite. De biztos a génjeiben is magában hordozta ezt az erőt. Tudod, mit mondott nekem egyszer? Hogy benne minden egyes másodpercben ott vannak a gyerekei. Mindennap látja őket, akiket elvesztett, és minden gyerekének olyan erős lenyomata él benne, mintha még mindig itt lennének – ezt pedig pozitívan élte meg.

Csodával határos, hogy a halálában is olyan tudott maradni, mint az életében: erős és diszkrét. Gondold el, a feleségem anyja elsején délután halt meg, másodikán hajnalban pedig az én anyám is. Hajnali háromkor rosszul lett, felébredt, a nővérem megkérdezte, szüksége van-e valamire, de végül nem kért semmit, hanem visszament az ágyába. Volt nála egy selyemsál – a nővérem eleinte nem is értette, miért olyan fontos magával vinnie –, azzal letakarta az arcát, és többet nem ébredt fel. Megérezhetett valamit. Azon bőgtem, hogy ilyen nem létezik: ilyen szép halál keveseknek adatik meg – én is így szeretnék elmenni. Hiszek benne, hogy ebben rezonáltak egymásra anyósommal. A feleségemmel így egymást tudtuk támogatni a gyászban, neki is könnyebb volt, és nekem is. Csodás, hogy megadták ezt nekünk.

F. R./WMN: Te milyen viszonyban vagy az elmúlással?

F. P.: Igyekszem megbékélni vele, mert elkerülhetetlen. Két olyan pillanat volt az életem során, amikor a halál közel jött. Az egyik esetben akaratomon kívül, a másiknál viszont kicsit én hajszoltam bele magam. Előbbi akkor történt, amikor a nővérem, Zsuzsa öngyilkos lett. Nagyon erős kapcsolat volt köztünk, sokszor ikreknek néztek minket. Énekesnőnek készült, a férje fantasztikus zongoraművész volt, egy cigány ember, akitől két gyereke született. Egy szabad lélek volt, aki nem tudta elfogadni azt a társadalmi rendszert, amiben élnie kellett, és ami őket a kisebbségi létbe szorította. Valami elindult benne, aminek az lett a vége, hogy fiatalon úgy döntött: itt hagyja ezt a világot.

Amikor nekem is volt egy ilyen megzuhanásom, és az altatásból ébredezve még egy kómaszerű, öntudatlan állapotban voltam, ott találtam magam a nővérem mellett. Éreztem őt, és azt is, ahogyan tol el magától. Mindkettőnknek ömlöttek a könnyei, miközben folyamatosan azt suttogta: „vissza kell menned”. Sírva ébredtem. A körülöttem lévő orvosok, ápolók azt hitték, fizikai fájdalmaim vannak. Azt kérdezgették: „ennyire fáj?” De valójában a válás tragédiája fájt. Az ébredés után még hosszú hetekig nem tudtam járni – akkor voltam képes újra lábra állni, és a gyógyulás útjára lépni, amikor megértettem, hogy el kell engednem Zsuzsát.

F. R./WMN: Sikerült?

F. P.: Sikerült.

F. R./WMN: Ha valaki gyerekkorától kezdve kívülállónak érzi magát, elkerülhetetlen, hogy egy idő után magának alkosson rendszereket, amikben szabadon mozoghat?

F. P.: A táncművészetbe elég későn kerültem be, és először csak autodidakta módon kezdtem el vele foglalkozni. De nagyon hamar rájöttem, hogy azt a formanyelvet, amit Magyarországon is követtek a táncban, én nem szeretném művelni; nem frontálisan, hanem organikus mozgásrendszerben, periférikus látásmódban szerettem volna alkotni.

Szerencsére sem akkor, sem azóta nem érdekelt mások véleménye. Amíg élek, ragaszkodni fogok ahhoz a szabad térhez, amiben a társulatommal dolgozunk.

F. R/WMN: Ezzel azt akarod mondani, hogy épp az jelentené a művészeted végét, ha meg akarnál felelni másoknak?

F. P.: Amikor egy kritikusi kör behatárolja, hogy egy-egy alkotással kapcsolatban mit kellene gondolnia, éreznie a közönségnek, és mit kellene látnia benne, azzal azt is előre lefekteti, hogy tetszenie kell-e a nézőknek, vagy sem. Van egy réteg, ami eleve prekoncepciókkal jön az előadásokra, sőt, sokszor már a művészek is prekoncepcióval lépnek színpadra. Aki és ami pedig megfelel ezeknek a prekoncepcióiknak, annak helye van a kulturális szcénában. Pedig borzasztó látni, hogy vannak, akik azt akarják elhitetni a színpadon, amiben még ők sem hisznek. Ez egy valóságos probléma ma a művészetben.

Fenntartással vagyok iránta és magam is kritikus szemmel figyelem a mai kritikai rendszert. Azt látom ugyanis, hogy a kritikusok egy része kegyetlenül kasztrálja azokat az alkotókat, akik nem felelnek meg az ő irányelveiknek. Ez a fajta karakterrombolás is gyilkosság. Mindig a politikát okoljuk a széthúzásért, holott létezik egy belső, autodestruktív rendszer is a kultúrán belül. Jó néhányan például nehezteltek és polemiziáltak a Kossuth-díj miatt is (Frenák Pál március 15-én vette át a kitüntetést – a szerk.), de ez is csak arra ösztönöz, hogy maradjak hű önmagamhoz, és tegyem a dolgom, ahogy eddig is.

F. R./WMN: Zavarnak ezek a támadások?

F. P.: Harmóniában vagyok önmagammal, nem tudnak megingatni. Minden rendszernek megvoltak a maga irányvonalai, én pedig sosem voltam senki „lieblingje”. Ahogy azt mindig elmondom: a mai napig rongylabdával edzem és aranycsapatot alkotok.

Filákovity Radojka

Az interjú képeit Chripkó Lili készítette