„Amikor leveszem a fehér köpenyt és belépek a próbaterembe, már táncos vagyok” – Juhász Kata két élete

–

Mozgalmas gyerekkor

Juhász Kata már gyerekként is nagy lendülettel vetette bele magát a tanulásba és a különféle sportágakba. Gyerekkori asztmája miatt úszni küldték, és amikor kiderült, hogy jól megy neki, versenyezni kezdett. Időnként eljárt teniszezni is, mert az egyik barátja hívta. Meg tornázni, futni, korcsolyázni... Ahogy hallgatom, nem győzök csodálkozni, hogy fért ennyi minden egy általános iskolás kislány napjába.

„Lakótelepi gyerek voltam, a szüleim dolgoztak, én pedig délutánonként egyik különóráról mentem a másikra. Kijöttem a suliból, és indultam az angoltanfolyamra, utána művészi tornára, onnan hegedűre. Engem arra neveltek, hogy amit csinálok, azt jól csináljam, úgyhogy kitartó voltam mindenben” – emlékezik vissza a korai iskolás évekre.

Az első nagy sikereket a műkorcsolya és a jégtánc hozta el számára, amelyeket közel egy évtizeden át versenyszerűen űzött. Már a junior világbajnokság válogatójára készült, amikor egészségi okokból abba kellett hagynia a versenysportot. A felgyűlt energiákat futással vezette le, kamaszként többször is lefutotta a félmaratont. De az igazi flow-élményt végül a tánc hozta meg neki.

„A műkorcsolya után nagyon kerestem azt a mozgásformát, amiben újra önmagamra találok. Elkezdtem járni jazzbalettra. A tánctanáromat az elutazása miatt néhány alkalommal Bakó Gábor helyettesítette. Ő javasolta, menjek el vele Jeszenszky Endre balettmesterhez, akinek akkoriban ő is a tanítványa volt. Elmentem, és ott ragadtam. A jégtánc miatt voltak balettalapjaim, így viszonylag hamar a középhaladó csoportba kerültem. Jeszenszky nagyon tudott motiválni, fél év elteltével azt vettem észre, hogy napi négy-öt órát töltök gyakorlással.”

Besétálni az orvosira

A különórák és a tánc mellett nem hanyagolta el a tanulást sem. A lakótelepi általánosban az éltanulók közé tartozott, de más közegre, több kihívásra vágyott. Amikor az angoltanfolyamon az egyik kisfiú azzal dicsekedett neki, hogy ő a világ legjobb iskolájába jár, Kata kíváncsi lett, milyen lehet az a suli. A következő tanévtől, ötödik osztálytól már Kata is az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskolába járt, aztán a gimnáziumban folytatta a tanulmányait.

„A gimis évek alatt nekem már a tánc volt a mindenem, délután háromtól este kilencig gyakoroltam, még az érettségi előtti napon sem hagytam ki a táncórákat. Az, hogy különösebb erőfeszítések nélkül bekerültem az orvosira, annak a nyolc évnek az eredménye, amit a Radnótiban töltöttem, és ahol megalapozták az egyetemi képzéshez szükséges tudást.”

Hogy miért pont az orvosira jelentkezett, annak a kulcsa a családi hagyományokban keresendő. Kata 16 éves korától a nagyszüleivel élt, nagypapája pedig az orvosi pálya felé terelgette – akárcsak korábban Kata édesapját is. Ő pedig elindult a számára kijelölt úton, ugyanakkor egyre komolyabban vette a táncot is.

A nagy áttörés

Juhász Kata elsőéves volt az egyetemen, amikor elkísérte egy barátnőjét a Vígszínház által szervezett meghallgatásra, ahol a West Side Story musicalhez válogattak táncosokat. A meghallgatást szervező Viszt Attila Katát is behívta, ő pedig továbbjutott a válogató második fordulójába, majd az előadásba is bekerült. Ezzel új világ nyílt meg előtte, ráadásul anyagilag is függetlenné tudott válni, hiszen fizetést is kapott a fellépésekért.

Mindeközben egyre jobban vonzotta a kortárs tánc, kereste az alkalmakat, amikor meg tudott nézni egy-egy előadást a Petőfi Csarnokban vagy a Szkéné Színházban. Ekkoriban találkozott a MU Színház workshopján a magyar táncélet kiemelkedő alakjaival – Goda Gáborral, Kálmán Ferenccel, Méhes Csabával –, akik nagy hatással voltak rá. Frenák Pál szintúgy – akinek szintén részt vett egy budapesti workshopján. Az akkor Franciaországban élő koreográfus felfigyelt Kata tehetségére, és megemlítette neki, hogy kiutazhatna hozzá tanulni. Az élet úgy hozta, hogy Kata épp azon a héten olvasott a Népszabadságban a Soros-ösztöndíjprogramról, amit gyorsan megpályázott, megnyert, így a francia tanulmányút pénzügyi akadályai is megoldódtak.

Kortárs tánc reggeltől estig

Az utazás kedvéért halasztott egy félévet az orvosi egyetemen, és megjelent Párizsban Frenák Pálnál, aki mégsem tudta tárt karokkal fogadni.

„Épp egy bemutatóra készültek, a táncosnő pedig közölte, hogy ha én is a teremben vagyok, nem hajlandó próbálni. Palihoz tehát nem járhattam gyakorolni, de adott néhány tippet, kihez érdemes ellátogatni. Belevetettem magam a párizsi életbe, és négy hónapon keresztül reggeltől estig jártam a mestereket és a tánckurzusokat. Megtanultam franciául, és barátokat szereztem, akikkel a későbbiekben is megmaradt a kapcsolatom”.

Ekkor szerzett tudomást egy neves francia kortárstánc-iskoláról, ahova hamarosan jelentkezett is. Legnagyobb örömére felvették; egy tapasztalatokban gazdag szemesztert töltött Angers-ban, a CNDC-n (Centre National de Danse Contemporaine), majd belátta, hogy ha Magyarországon meg akarja szerezni az orvosi diplomát, haza kell térnie, mert nem tud ingázni a két ország és intézmény között.

A megszerzett tánctudást és a kapcsolatrendszert azonban már senki nem vehette el tőle. Hazatérése után Imre Zoltán koreográfusnak köszönhetően bekerült a Pesti Színház A dzsungel könyve előadásába, ami biztosította a megélhetését az orvosi tanulmányok mellett.

Hatodéves volt az egyetemen, amikor Frenák Pál felkérte az egyik darabjába. Miközben lediplomázott, majd megszerezte első állását egy gyógyszercégnél orvoslátogatóként, egyre többet dolgozott a Frenák Társulattal, sőt, a tánc mellett a menedzsmentbe is belefolyt szép lassan.

Zuhanás és újjászületés

Minden tökéletesnek látszott, a társulat egyre több támogatást és külföldi meghívást kapott, Kata pedig egy időre az orvoslátogatást is felfüggesztette, mert a próbák és a turnék minden idejét kitöltötték. Egy táncos esetében talán nem túlzás azt mondani, hogy szinte repült a boldogságtól – mígnem egy súlyos baleset lerántotta a földre.

Az egyik darabban a bokájánál fogva lógott fejjel lefelé, nyolc méter magasságban, ám egy csehországi turné próbáján a kötél elszakadt, és Kata lezuhant.

A koponya-CT-n mindent rendben találtak, és a fekve készített gerincröntgen-felvételen sem látszott még, hogy sokkal nagyobb a baj, mint gondolták. Mindössze az eltört karját gipszelték be, majd Magyarországról jött érte egy mentőautó, hogy hazaszállítsa.
„Tudtam, hogy valami nincs rendben velem, ezért szóltam a mentősnek, hogy addig nem szállok be, amíg legalább egy hasi ultrahangot nem csinálnak. Mivel izmos, erős testalkatom volt a tánctól, ránézésre nem tűnt vészesnek az állapotom. A további vizsgálatok viszont már kimutatták a léprepedést, a belső vérzést és a légmellet. Mielőtt betoltak volna a műtőbe, a mentős kezet csókolt nekem, és azt mondta, megmentettem a saját életem. Ebben a válsághelyzetben kifejezetten jól jött az orvosi végzettségem; laikusként valószínűleg nem jutott volna eszembe megkérdőjelezni a cseh traumaügyeleten felállított első diagnózist.”

Ezzel azonban még mindig nem ért véget a dolog: Magyarországra érkezve egy újabb röntgenfelvételen már a csigolyatörés is látszott.

Volt olyan orvos, aki azt mondta, egy életre elfelejtheti a táncot, de volt olyan is, aki úgy vélte, minden Katán múlik: ha hisz benne, hogy helyrejöhet, és kitartó munkával tesz is érte, sikerülhet a regeneráció.

Kata belekapaszkodott a remény utolsó szalmaszálába, gyógytornászokkal összeállított magának egy programot, és ugyanolyan elszántsággal vetette bele magát a gyógyulásba, mint korábban a táncba. Minden reggel elektroterápiára, iszapkezelésre, masszázsra járt, napi nyolcszor megcsinálta a gyógytorna-gyakorlatokat – hol a Lukács fürdő gyógyvizében, hol a szárazon.

És láss csodát: alig négy hónappal később visszatért a próbaterembe, és hamarosan vállalta, hogy újra felfüggesszék a magasba. Az áprilisi baleset után szeptemberben már turnézott az előadással.

Amikor azt kérdezem tőle, nem érezte-e a balesetet követően, hogy elég az egész tánckarrierből, rögtön rávágja, hogy épp ellenkezőleg.

„Biztos voltam benne, hogy ha felépülök, akkor folytatnom kell, mert ez az én utam.”

Érzékenyítés kortárs tánccal

A Frenák Társulat szólótáncosaként megélt fellépések és sikerek mellett Juhász Katában egyre inkább megfogalmazódott a vágy, hogy saját darabot készítsen. Első egész estés projektjére 2004-ben került sor a Millenáris Teátrumban, Mitugrászok menyegzője címmel, melyet Müller Péter Sziámi rendezett, és Kata koreografált. Az egyszeri előadáson 25 hajléktalan ember is közreműködött, akikkel az egyik szállón ismerkedtek meg, és kértek fel szereplőnek a táncosok mellé.

A művészetben alulreprezentált társadalmi csoportok bevonása később is visszatért Kata munkásságában – például az Újratölthető című előadásban, amely senior táncosok és helyi közösségek részvételével került bemutatásra Amerikában és több dán városban, egy rezidenciaprogram keretein belül.

2005-ben létrehozta Leszták Tiborral, a MU Színház alapítójával, és Fejes Ádám koreográfussal a MU Terminált, amely posztgraduális oktatási programként lehetőséget biztosított a pályakezdő táncosoknak, hogy elismert koreográfusokkal dolgozzanak együtt és készítsenek egy rövid előadást.

Egy új társulat születése

Kata 2006-ban, nyolcévnyi közös, intenzív munka után elbúcsúzott Frenáktól, és megalapította saját társulatát, majd 2010-ben a Magyar Táncművészeti Egyetemen koreográfusi diplomát szerzett. Közel húszéves fennállása során a Juhász Kata Társulat védjegyévé vált a társadalmi problémákkal való szembenézés és a megoldásfókuszú párbeszéd elindítása.

Keresztvíz című, 2018-as darabjában a bevándorlás, az asszimiláció és az idegengyűlölet témáit feszegeti Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok drámájának továbbgondolásával. A Bemelegítés egy másik fontos és égető témát, a bullyingot jeleníti meg tornatermi előadás formájában, a 10–14 éves korosztályt célozva. A darab – amely 2016-ban Békés Pál alkotói díjat nyert a Kaposvári Nemzetközi Assitej Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén – a társulat jelenleg épp felújítja, és hamarosan újra vinni fogja az iskolákba. A rossztanuló felel című darab szintén elsősorban az iskolás gyerekekhez szól, bár mindenkit érint, aki valaha az oktatási rendszer részese volt. Az előadást több mint száz hazai osztályteremben mutatták be színházpedagógiai foglalkozással egybekötve, emellett turnéztak vele Erdélyben, Lengyelországban, Szlovákiában, Dániában és Izraelben is.

Passzív befogadás helyett aktív részvétel

Ahogy az a két iskolai darabnál is megfigyelhető, a társulat szívesen viszi ki előadásait a színházból, és használja a hétköznapi élettereket is a produkciók során. Ezáltal egyrészt az osztály- vagy tornaterem fizikai adottságai beépíthetők a koreográfiába, másrészt a tér egyben eszközzé válik arra, hogy közelebb vigye a befogadóhoz az élményt.

A nézők gyakorlatilag testközelből láthatják, hallhatják az előadót, így sokkal jobban bevonódnak a történetbe – A rossztanuló esetében például a padokban ülő nézők automatikusan a főszereplő osztálytársaivá válnak.

Ugyanígy az izgalmas térhasználatra és a testközeli élményre épített egy korábbi előadás, a felnőtt közönségnek szóló Café de la danse, a „rendhagyó kávéházi tánckabaré”, ahol egy kávézó törzsvendégeinek archetípusai vonulnak fel az asztaloknál ülő nézők előtt és körül.

A tavaly bemutatott Utolsó előtti vacsora ehhez képest még tovább ment: Kereszty Gábor étteremtulajdonos séfként elkészített hatfogásos menüjét a Juhász Kata Társulat táncosai szolgálták fel, a fogások mellé pedig egy-egy újcirkuszi elemekkel vegyített táncjelenetet is kaptak a résztvevők. A gasztrokulturális élmény során a színpadként is funkcionáló nagy asztalt közösen körülülő nézők így ismét az előadói tér szerves részévé, sőt egymással is kapcsolódva asztaltársasággá váltak.

Az akrobatikus, cirkuszi részletek máskor is felbukkantak már a repertoárban: a Hargitay Ákossal közösen készített Hétköznapi cirkuszaink előadói egy szabadtéri kondipark eszközeit használják a produkció során, és biztatják a nézőket is a csatlakozásra.

A zene, a stand-up és a tánc fúziója

Nemcsak a különböző mozgásformák megjelenítése, hanem a társművészetek alkalmazása is gazdagítja a befogadói élményt. Az előadások többségének fontos eleme az élő zene; ilyenkor a zenészek maguk is a darab alkotóivá és egyben szereplőivé válnak.

Kertész Endre csellista játéka a Szerény javaslat című, legújabb darabban igazi érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt: hol megtartó, biztonságos hátteret húz Kata szólóprodukciójához, hol átveszi tőle a stafétát, és a zene útján folytatja azt a száguldást, amit a tánc elkezdett.

Nem véletlenül használom a „hullámvasút” és a „száguldás” szavakat: a Szerény javaslat középpontjában ugyanis a neurohormon-háztartásunk áll. Ha ez nehezen elképzelhető egy táncelőadás formájában, megnyugtathatok mindenkit: az előadás harmadik alappillére a mozgás és a zene mellett a szöveg.

Kata ebben a darabban a stand-up műfaját vegyíti a kortárs tánccal – és bár a téma ismeretében meglepő lehet az ötlet, a koncepció mégis működik. A darab a közélet és a közérzet kapcsolatát vizsgálja, pontosabban azt, hogyan változhat a közhangulat, a társadalmi jóllét a politikai döntések hatására.

Az elmúlt évek közéleti eseményeit sorra vevő, politikai kiáltványnak is beillő, szatirikus szöveget remekül oldja és ellensúlyozza a kortárs tánc kifejezésmódja.

Talán ebben a darabban fonódik össze leginkább Kata kétféle szakmája, hiszen a Szerény javaslatban orvosi köpenyben, nyakában sztetoszkóppal, a hormonokról értekezve önmaga alteregóját játssza. A szöveget – ahogy a társulat több más darabjának szövegét is – Lóky Tamás írta. Ő nem mellesleg Kata férje, gyermekeinek apja, egyben menedzsere és alkotótársa.

Összehangolni a szerepeket

Amikor arról kérdezem Katát, hogyan fér meg egymással az orvoslás és a táncművésze, ezt válaszolja:

„Van egy előadói énem, amelyik nagyon szeret színpadon lenni és kifejezni magát, és van egy segítő énem, aki fogadja a pácienseket a rendelőben. Lehetne ötvözni a kettőt, és táncterápiával foglalkozni, de nem így alakult, mert nem ezt az utat választottam. Van, aki magánrendelést vállal az intézményi munka mellett – én meg táncolni megyek. Amikor leveszem az orvosi köpenyt és belépek a próbaterembe, ott már nem »doktornéni« vagyok, hanem táncos. Ami pedig a társulat menedzselését, a pályázatírást, a rengeteg szervezést és adminisztrációt illeti, azt Tamással együtt csináljuk. Akárcsak a családot. Nélküle ez nem menne.”

Héda Veronika