„Van, aki elfogadja a pénzt, és van, aki buktat” – Kenőpénz és megaláztatás árán jogsit szerezni

–

Egy jogosítvány elhúzódó története

Tizenkilenc éves voltam, amikor egy barátnőmmel elhatároztuk, hogy együtt megcsináljuk a jogsit. Emlékszem, mit mondott, amikor belevágtunk, és én mennyire megrökönyödtem rajta: azt, hogy a nővére háromgyerekes anyaként nagyon megküzdött a jogosítvány megszerzésével, úgyhogy ő minél hamarabb szeretne túlesni rajta. Az akkori élethelyzetemben, amikor friss egyetemistaként habzsoltam az életet, egészen abszurdnak tűnt a barátnőm előrelátása és eltökéltsége.

Anyaság? Gyerekek? Miről beszélünk?! Hiszen addigra ötször megtanulok autót vezetni, sőt még kamiont is…

Mondanom se kell, hamarabb született három gyerekem, minthogy eljutottam volna a B-kategóriáig. Végül meglett az is, de nekem mind közül ez volt a „legnehezebb szülés”.

Elbukni a legelején

Beiratkoztunk tehát egy autósiskolába és végigültük az elméleti tanfolyamot. Borzalmasan untam az egészet, nem sok ragadt rám az elhangzottakból, de azért nagyon magabiztosan elmentem a KRESZ-vizsgára. Nem tanultam rá, mert továbbra is dögunalmasnak, ráadásul evidensnek tűnt az anyag, meg hát „egy kis ésszel mindenki meg tudja csinálni azt a tesztet max. kilenc hibával, nem igaz?” Nagyot koppantam, amikor kiderült, hogy egyáltalán nem.

Újra nekifutottam a vizsgának, ezúttal még készültem is valamennyit – ám másodszor is megbuktam. Egy-két ponton múlt az eredmény, de annyira dühös lettem magamra és a világra, hogy eszembe se jutott megint jelentkezni. Megbeszéltem magammal, hogy egyáltalán nem is kell nekem az a jogsi, sőt: utálom az autókat, mert szennyezik a környezetet és veszélyesek, ráadásul a fővárosban, ahol élek, mindenhova eljutok biciklivel vagy tömegközlekedéssel. Közben persze szégyelltem is, hogy már a folyamat legelején elakadtam, az ismerőseim pedig sorban szerzik a jogosítványt – de annyira mégsem zavart a helyzet, hogy kizökkentett volna az ellenállásomból.

Eltelt jó néhány év úgy, hogy nem ébredt fel bennem az őszinte vágy az autóvezetés iránt, pedig időközben megszülettek a gyerekeim, és velük bonyolultabbá vált a közlekedés.

Autómentes hétköznapok három gyerekkel

Lassan az identitásom részévé vált az, hogy nem vezetek, ám mégis mindenhova igyekszem eljutni a három gyerekkel – és a legkülönfélébb cuccokkal. Az ovis ágynemű + benti cipő + váltás ruhák pakkja gyakori útitársunk a buszon, akárcsak azok a jól megtömött zsákok, amiket ruhacserékre, adományboltba, segélyszervezetekhez vagy épp olyan kisgyerekes ismerősökhöz viszek a város másik felére, akiknek épp jól jön az, amit az enyémek kinőttek. Nyáron busszal és vonattal járunk a Velencei-tóhoz – meg azzal a halomnyi holmival, ami szükséges lehet az egész napos strandoláshoz. Most már nagyobbak a gyerekek, így idén mindenki hozta a saját cókmókját, de nem is olyan régen még a „fülemről” is törölközők és úszógumik lógtak.

A rövidebb távokon pedig megtanultam szinte bármit egyensúlyozni a bicikli kormányán, miközben az ülésben is szállítottam legalább egy gyereket.

(Néha kettőt, mert egy ideig a bicikli elejére felszerelt ülésben utazott a legkisebb, mögöttem a középső, a hátamon és a kormányon meg a bevásárlás…)

Szép kis mutatványok voltak ezek, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy mindig volt autónk, csak épp használni nem tudtam. Amikor egy-egy távolabbi program vagy akár csak egy nyűgös ovis nap után kínkeservesen hazavergődtünk sokszor dupla vagy akár tripla annyi idő alatt, mint amit a Google Maps írt volna, és amikor nevelni akartak minket a nénik a buszon, vagy az utca népe előtt kellett jól kezelnem egy földön fetrengős kiborulást, – akkor megfordult a fejemben, hogy ezt akár megspórolhattam volna, ha tudok vezetni.

Csapó kettő

Rájöttem, hogy valójában pont ugyanazt a mintát követem, amit gyerekkoromban a szüleimtől láttam: hiába volt autónk, azt leginkább apám használta a munkájához, mi pedig anyukámmal a nyakunkba vettük a várost, ha el akartunk jutni valahova. Ünnepnapnak számított, ha autóval és a mindig elfoglalt családfővel utaztunk valahova – én pedig ösztönösen ugyanerre a forgatókönyvre rendezkedtem be felnőttként is, pedig a saját családommal már más volt a helyzet:

gyakorlatilag mindig rendelkezésemre állt az autó, csak épp nem éltem vele.

Kezdett az egész jogsis történetem nagyon kínos lenni, de még sokkal kínosabban éreztem magam, amikor a lányomat a vashiánnyal összefüggő rosszullétei miatt gyakran el kellett hoznom hamarabb az iskolából. Oké, de hogy? Tömegközlekedés ilyenkor kizárva, maradt a taxi, ami szépen leparkolt a saját autónk mellett – amivel akár fuvarozhattam is volna a gyerekemet, ha tudom. Szülői pályafutásom alatt valójában ez volt az első olyan élethelyzet, amikor húsba vágóan megtapasztaltam a jogsi hiányát: amikor nemcsak kényelmesebb, hanem nélkülözhetetlen lett (volna) a vezetés.

Egy kedves ismerősöm ajánlott egy környékbeli autóiskolát. A közelmúltban szerezte meg náluk a jogsit, és áradozott, milyen rendesek voltak vele. Meggyőzött, így harmadjára is beiratkoztam a KRESZ-re, bejártam a tantermi oktatásra. A tanfolyamot egy végtelenül türelmes és jóságos idős férfi, nem mellesleg az iskola vezetője tartotta. Sikerült felébresztenie bennem a soha nem létező érdeklődést a vezetés iránt, és végre átmentem a KRESZ-vizsgán. Éljen, jöhet a gyakorlati oktatás!

Beköszönt a gyomorgörcs

Az oktatóm egy első benyomásra laza, kedves, hatvan feletti férfi lett. Az alapozókon minden ideálisan alakult, szépen keringtem egy parkolóban körbe-körbe, a férfi beszélgetett, viccelődött velem, jó volt a hangulat, kialakult a kölcsönös bizalom. Az első, forgalomban töltött óra is rendben lezajlott egy vasárnapi, nyugodt reggelen, de a második alkalommal hibát követtem el. Nem megfelelően kanyarodtam balra egy lámpás kereszteződésnél.

Hatalmas fejmosást kaptam, az oktató káromkodott, egészen magánkívül volt.

Borzalmasan éreztem magamat, mert egyrészt beláttam, hogy elbénáztam a kanyarodást, másrészt valahol tudtam, hogy a minimális gyakorlatommal egyszerűen ennyire voltam képes abban a helyzetben.

Ez aztán még sokszor megismétlődött más szituációkban. Ha épp jól ment a vezetés és tudtam követni az utasításait, akkor úgy tűnt, szent a béke és vidámság van, de ha olyan hiba csúszott be, ami szerinte nem fért bele, mert nekem ezt már tudnom kell, sőt, ahogy számtalanszor elmondta, szerinte tudom is, csak nem úgy csinálom, ahogy kéne, akkor elszakadt nála a cérna, a kedélyeskedésből alázásba váltott, amiből az óra végéig nem volt visszaút.

Próbáltam visszajelzést adni, kértem, hogy ne beszéljen így velem, de egyrészt nem volt hatása, másrészt nem is voltam abban a helyzetben, hogy a volán mögött, amikor minden idegszálammal a vezetésre koncentrálok, határozottan kiálljak magamért.

A legtöbb, amivel sikerült tüntetnem a bánásmódja ellen, az volt, hogy egyszer zokogva kiszálltam az autóból, amikor már sokadjára éreztem, hogy nem bírom tovább, és meg is tudtam állni egy mellékutcában.

A következő órán visszafogta magát, de a konklúziója az volt, hogy „túl könnyen a szívemre veszem a dolgokat”. Mivel ez egy rendszeres és intenzív együttlét volt, engem egyre jobban megviselt a folyamat, a görcs fokozatosan formálódott, hízott a gyomromban. Kezdetben csak akkor jelent meg, ha elrontottam valamit és jött a „jól megérdemelt” szidás, aztán már az óra elejétől bennem volt, mert tartottam tőle, hogy bármikor hibázhatok, ez pedig egy idő után már folyamatossá vált.

Ez azt jelenti, hogy nem tudtam elengedni az átélt feszültséget, hanem cipeltem magammal napközben tovább, az órák után ólmos fáradtság és letargia tört rám, a fejemben folyamatosan újrajátszottam az átélteket, és egyre inkább elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha megtanulok vezetni.

Pedig a valóságban fejlődtem, mert időpontot kaptam a forgalmi vizsgára.

Vizsga extrákkal

Megfigyeltem, hogy akárkivel beszélgetek a jogsiról, egy ponton mindig szóba kerül a kenőpénz. Mintha ez egy olyan, hallgatólagosan elfogadott pluszköltség lenne, amit szinte automatikusan belekalkulálunk az amúgy is tetemes összegbe.

Az oktató nekem már a kezdetektől elkezdte mondogatni, hogy a vizsgára érdemes némi pénzzel készülni, mert ha a vizsgabiztos elfogadja, akkor elnézőbb lesz az apró hibákkal. 

„Van, aki elfogadja a pénzt, és van, aki buktat”

– ezzel adta tudtomra, hogy nincs választási lehetőségem, ha át akarok menni. Elmagyarázta, hogy a vizsgáztatók gyakorlatilag bármibe bele tudnak kötni és semmiségekért is megbuktatják a tanulókat, úgyhogy érdemes bevetni a jól bevált ütőkártyát annál, akinél lehet.

Megnyugtatott, hogy nekem ezzel nem lesz dolgom, csak figyeljek a vezetésre, ő majd intézi a többit, ha úgy alakul.

Nos, intézte is. Bár ne tette volna.

Megkímélek mindenkit a forgalmi helyzetek bemutatásától, röviden elég annyi, hogy az elején egész jól ment minden, aztán a vizsgabiztos, mintha megunta volna a dolgot, elkezdett sürgetni és megjegyzéseket tenni. Az oktatóm pedig rálicitált, mint aki mindenben egyetért vele. Némán hallgattam a lekezelő mondatokat, közben próbáltam tartani magam, mindenre figyelni, de egy ponton kizökkentem, és elkezdtem hibázni. Erre ők, mintha vérszemet kaptak volna, csak még jobban mondták a magukét, egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és már olyan apró, de ügyetlen hibák is történetek, amikre hetek óta nem volt példa.

Biztosra vettem, hogy megbukom. Legnagyobb meglepetésemre, a vizsgahelyre visszaérve bejelentette a vizsgabiztos, hogy pont átmentem, gratulált és kiszállt.

Az oktatóval elhagytuk a helyszínt, majd egy utcával odébb jött a feketeleves: közölte, hogy mivel nagyon rosszul vezettem, de a vizsgabiztos rendes volt (?), és hagyta, hogy ő, az oktató segítsen nekem (??), majd még át is engedett a vizsgán, ezért ez nekem dupla annyiba kerül.

De higgyem el, hogy így jártam a legjobban, mert ez még mindig kevesebb pénz, mintha újra órákat kéne vennem, és megint befizetnem a vizsgadíjat. Elhittem, de mégsem tudtam örülni neki. Azóta sem tudok, pedig megvan a jogsim. Végre, annyi év után. 

De milyen áron?

Amikor ezt elmeséltem egy barátnőmnek, hatalmas szemekkel nézett rám. Miért adtam oda egyáltalán a pénzt? Miért hagytam, hogy ilyen nyilvánvalóan és gusztustalanul lehúzzanak? Bevallom, bennem fel se merült az egész borzalmas élmény hatása alatt, hogy ne adjam át az összeget. Eszembe se jutott, hogy van ilyen opcióm.

Nem tudom mással magyarázni, mint hogy olyan agymosáson mentem át az elmúlt hónapokban, a vizsgán pedig az önbizalmam utolsó forgácsait is úgy legyalulták rólam, hogy abban a lelkiállapotban egyáltalán nem láttam meg az ellenállás lehetőségét.

Egyszerűen le akartam zárni az ügyet és megszabadulni az oktatótól, és úgy tűnt, ez csak akkor sikerülhet, ha elfogadom az első óra óta sulykolt játékszabályokat. 

Csak utólag jöttem rá, hogy valójában félelemben tartott és nyomást gyakorolt rám. Nem vettem észre, mikor történt mindez, az elején egy kedves bácsinak tűnt. És közben is az volt néha. Csakhogy én ezalatt egyre rosszabbul aludtam, mind szorosabb lett a csomó a gyomromban, és elhittem neki, hogy képtelen vagyok megtanulni vezetni. És ha mégis megkapom a jogsit, azért többet kell fizetnem, mint másnak.

Dühös vagyok magamra is, hogy akaratom ellenére be tudtak mocskolni a korrupcióval. Szívesen kipróbáltam volna, hogyan alakul a vizsga, ha hagynak vezetni. Úgy, ahogy tudok. Ahogy sikerül akkor és ott, a segítségnek álcázott megalázó megjegyzések nélkül.

Mindennap járok azokon az utcákon, ahol vezetni tanultam, mindennap bevillannak azok a mondatok és szorongató érzések, amiket átéltem az autóban. Mintha álomból ébrednék, úgy csodálkozom rá utólag a történtekre.

Hogy hagyhattam ezt az egészet? Muszáj volt kibírnom? Lehetett volna máshogy? És ezek után lehet még örülni a vezetésnek?

Héda Veronika