Vénségére Bond is szentimentális lett – Megnéztük a Nincs idő meghalni című 007-es filmet

–

A még mindig vonzó, férfias, és izmos James Bond, aki évek óta visszavonultságban él szerelmével, Madeleine Swann-nal (mert már megengedheti magának azt is, hogy kikössön valaki mellett), egy álomszép olasz kisváros utcáin andalog, és azt mondja a nőnek: „Bármennyi időnk van.”  A dörzsöltebb nézők ebből máris tudják, hogy ezek szerint záros határidőn (mondjuk, két és fél órán) belül ki fog derülni, hogy hát… mégsem. Nem jut nekik bármennyi idő. Olyan ez, mint a puska a színpadon: egyszer el fog sülni. És mivel azt is pontosan tudjuk, hogy Daniel Craignek ez az utolsó Bondja, eleve minden perc nagyobb súllyal esik latba.

Nézzük ezt a kigyúrt, tökéletesre szálkásított testet, a barázdált arcot és a kéknél is kékebbre fényelt szemeket, és minden csillogása ellenére az emberben felmerül, hogy tényleg nem lehetett könnyű ilyen állapotba hozni. Craig többször nyilatkozta, hogy ez már rendkívül megerőltető számára (ahogy maga a fizikai kihívásokkal teli forgatás is), a köztes filmjeiben – például a Tőrbe ejtve című remek krimiben – pedig azt is láthattuk, hogy bizony, ha nem muszáj, nem is szánja rá magát, nem akar még 53 évesen a férfiasság szimbóluma lenni. Itt azonban nincs választás: muszáj volt csúcsformába hoznia magát. A testének óriási jelentősége van a szerepben – direkt néztem, hány farmerben mutogatták a fenekét, de elölről, fürdőgatyában is. És mégis,

Craig arról híres, hogy mélységet adott a figurának. Szenvedés ül a szemében, traumák sora hagyott nyomot a viselkedésében.

És most megkapta az ehhez leginkább passzoló forgatókönyvet is: a James Bond-filmekhez képest soha ennyire nem hódolhatott a szívnek, soha ennyi érzelmet nem kelthetett életre – miközben a figura imidzsén sem esik csorba. Igen, úgy tűnik, egy búcsúalakításban, már a középkorból is kifelé tartva megengedheti magának a nyílt szerelmi vallomást és a könnyeket.

53 évesen még azt a szót is kimondhatja (félénken): „a családom”. És nem dől össze a világ.

Vagyis persze összedől, de nem ettől. És csak összedőlne, ha ő nem lenne, és huszadszorra is nem mentené meg az emberiséget tőle. Ez az a rész, ami viszont már nem olyan jó a forgatókönyvben, amit mintha copy-pasteltek volna a korábbi filmekből – és most nem arra gondolok, hogy folytatja azokat, hanem hogy nem adtak hozzá semmi újat, semmi eredetit. 

Hát komolyan, még mindig ott tartunk, hogy a gonoszok mind oroszok? Vagy újra? Ez megint a hidegháború kora? Egyébként lehet, de az aktuális utalásoktól persze tartózkodnak. Ahogy a valósággal való bárminemű kapcsolódástól is.

A sztoriban továbbra is papírmasé figurák ármánykodnak és ólomkatonák viaskodnak egymással, amitől hol valamelyik Marvel-epizód, hol – nem viccelek – a Tom és Jerry jut eszünkbe. Bondnak ugyanis semmi nem kottyan meg, esik-kel, mint akinek gumiból van a teste. Az egésznek semmi realitása, semmi tétje.

Olyan James Bond-film még nem készült, amiben ne győzedelmeskedett volna, és valahogy az a gyanúja az embernek, hogy ez sem lesz úttörő ebben. De akkor minek drukkoljunk? 

És mi történik egyáltalán ebben a részben? Nehéz kibogozni, mert azon túl, hogy az egyszer már legyőzött Blofeld (Cristoph Waltz) még mindig önelégülten vigyorog Bond képébe (a Hannibal Lecter-i fogságában), az emberei pedig még mindig aktívak, és az egyikük épp Bond szerelmét, Madeleine Swannt vette célba, nem teljesen világos, hogyan fenyegeti ez az egész emberiséget, amiért a CIA és az MI6 prioritásként kezeli az ügyet. De arra jó, hogy Jeffrey Wrightot (alias Felixet) egyszer még visszahozzák a filmbe, aminek én csak örülök, még ha a képességei kiaknázására nem is kerül sor.

Annak ellenére, hogy a Craig-féle Bond-filmek valamiféle folytatásos történetté rendeződtek, így nem árt ismerni a korábbi részeket, valójában nincs az az érzésünk, hogy bárhová tartana a cselekmény. Ellenkezőleg: mintha állandóan önmagát ismételné.

Az egyetlen, amiben fejlődik, az Bond érzelmi élete. És bár el lehetett jutni valamiféle jellembeli érésig – ami a feltétele volt annak, hogy Bond végül megállapodjon –, lám, így is belefér még a sztoriba egy másik jó nő (Ana de Armas), aki jóval többet mutat a testéből, mint a „hitvesi” szerepbe helyezett Madeleine (Léa Seydoux). Az viszont már Ana de Armas tehetségét mutatja, ahogy ellene tud játszani ennek, és valódi komikai képességeket megcsillogtatva elutasítja a pusztán csak „jónő” szerepet.

A helyszínek megint változatosak: Londontól Norvégián Jamaicán és Kubán át Olaszország érintésével végül egy fantázia szülte szigetre vetődünk, ahol megint csak déjà vu-érzés uralkodik el rajtunk: semmi sem ismeretlen benne. De ha azt mondtam, Bond az állandóságról szól, akkor ennek így is kell lennie. Akkor ott a helye a toposzoknak, („Nem rázva, keverve”), és az állandó szereplőknek: Q-nak (akiből sajnos még a csodálatos Ben Whishaw sem tud kihozni semmi érdekeset), M-nek (akiből mára egy kopaszodó Ralph Fiennes lett), és Moneypennynek (Naomie Harris is jóval többet tud ennél).

Közben az is kiderül, hogy a találgatások nem voltak alaptalanok, mert Bond utódja az MI6-nél tényleg egy színes bőrű nő lett: ő örökölte a 007-es számot.

Hogy ez azt jelenti-e, hogy a sorozat valóban Lashana Lynch-csel folytatódik, az még nyitott kérdés, és a karizmáját most nem volt képes megcsillogtatni annyira, hogy ez egyértelmű legyen – de arra épp elég volt, hogy némi évődést vigyen a párbeszédekbe, és ezáltal több szórakoztató elemet. Nyilván ezért kellett az írói csapatba Phoebe Waller-Bridge, a Fleabag írója, még ha az ő hozzáadott értéke végül nem érződik is a produkción.   

Végül itt a nagy a kérdés, hogy Rami Malek szerepeltetése a főgonosz szerepében (akit gyalázatos fantáziátlanságról tanúbizonyságot téve Lucifernek, azaz Lyutsifernek hívnak) sikeresnek mondható-e, amire a külföldi kritikusok kórusban válaszolják, hogy: nem, Malek gyenge és súlytalan a szerepben. A kicsit előzékenyebbek hozzáteszik, hogy persze erről a szerep is tehet: nem volt rendesen megírva. De az az igazság, hogy az egész ellentét, maga a konfliktus is erőltetett és értelmetlen, és talán nem is véletlenül, hiszen nem ez a lényeg. Mindez csak apropót szolgáltat ahhoz, hogy elegáns autós üldözéseket, szenzációs lövöldözéseket és férfias verekedéseket láthassunk.

Kétségtelen, hogy ezekben Sam Mendes, a korábbi rendező valamivel jobban teljesített, mint Cary Joji Fukunaga, a mostani – mert valahogy jobb ízlése, nagystílűbb látásmódja volt, ő már az első nagyjelenettel teljesen a székhez szegezett és letaglózott minket. Fukunaga valódi képessége (amivel olyan hatalmas berobbanást produkált a True Detective első évadával) abban a jelenetben mutatkozik meg igazán, ami csupán egy rideg lépcsőházban játszódik:

itt egy hagyományos férfi bunyót követünk végig szinte vágás nélkül, és végre, annyi felesleges CGI és hókuszpókusz után azt látjuk, ahogy erő az erővel, test a test ellen küzd. Na, ennek – egész rövid ideig – van mágiája. 

Aztán vége, visszatérünk a szemfényvesztéshez.

Régebben a Bondoknak nem volt módjuk elbúcsúzni, egyszerűen lecserélték őket. Semmi érzelgősség, semmi tisztelet – ők csak kölcsönbe kapták a szerepet, akármennyire is sikerült azt magukra szabni. Ma már, úgy tűnik ezt nem lehet megtenni. És így van ez rendjén. Daniel Craig sokat tett a figuráért, a franchise-ért, a mítoszért – megérdemli, hogy méltó búcsút vegyünk tőle. Ráadásul szimbolikusat, mert a karakter nehezen kivívott boldogságát muszáj volt idézőjelbe tenni. Bond nem arra született, hogy boldogságot hozzon mások életébe.

De ahogy a mondás tartja: „valaminek a vége egyben másvalaminek a kezdete is” – itt az idő, hogy ezt az egész hímsoviniszta történetet alapjaitól gondolják újra, mert toldozni-foltozni eddig lehetett. Meghalt a király, éljen az új király! Jöhet egy vadonatúj fejezet. 

Gyárfás Dorka