-

Anyádat meséld!

Ez is lehetett volna a könyv címe, ha a szerző nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz, ami lett: Anyavalya. Minyavalya? Hát anya, na. Első könyvében  (Szegény anyám, ha látnám) megírta Tomit, a fiát, most megírta az anyját. Vajon mi jön még, mekkora családja van, és egyenként kerül sorra mindenki, szép sorjában? Mi ez a folytonos anyázás?

Az anyázás kényszere igen erős az életben, nemkülönben az irodalomban. Anyának lenni tulajdonképpen nem bonyolult, az ember szül pár gyereket, és máris anya.

Ha az ember történetesen sérült gyereket szül, biztosan többet és másként rágódik az anyaságon, a gyerekségen, meg a rá mért sorson. Ha erős benne a közlési vágy, meg is írja. A Szegény anyám, ha látnám jelen idejű könyv, még akkor is, ha Tomi gyerekkora már elmúlt. A szereplők élnek, a könyvben olvasható dolgok így-úgy megoldódtak, az élet halad a maga útján.

Az Anyavalya az emlékezés és a megidézés könyve, viaskodás a halott anya árnyékával. Magyarázata annak, miért lett olyan az élet, amilyen. Mielőtt azonban a „halottidézés” meg a „halott anya árnya” kifejezésektől az olvasóban valami kísértetjárás vagy egy rémisztő vudu szertartás képe rémlene föl, leszögezzük, hogy a megidézés mágiájának eszköze Sándor Erzsi kezében a sztori. A locsogás. A mágikus szertartás pedig az esti fürdés, amelynek képei (meleg víz, gőzölgő lavór, pelenkatörülköző) az együttlétet, a melegséget és a család biztonságát sugallják. Egy családét, ami nincs.

serzsi

Az esti fürdések jelen idejű kiindulópontjaiból ágaznak ki a nemlétező család történetének sztorijai. A muter mesél és mesél megállíthatatlanul. A huszadik század régesrégmúltjában a Haller úti prolicsaládról, és benne nagynénjéről, a világszép és világjáró Margit néniről, aki táncosnőként nagyhercegeket bolondított magába Oroszországban, majd zűrös ügyei révén kitoloncolták és bundákkal, gyémántokkal megrakodva érkezett haza. Azután férjhez ment, és meg sem állt Brazíliáig, ahol új életének legfőbb célja az úrinőség lett. A történet olyannyira mesébe vagy Rejtő Jenőbe illő, hogy csak legyintünk, ám a következő epizódból kiderül, hogy Margit néni keze messzire elért, fogadott lányaként nevelgette kis ideig és kikupálta a kis Margitot, aki azonban egy majdnem-szerelem miatt majdnem-kalapossá kitaníttatva – pompás történemi érzékkel – 1939-ben a brazíliai színes-szagos jólét helyett inkább hazatért. A riói kaland a gyerek Sándor Erzsi számára akkor válik meséből cáfolhatatlanul valóságos történetté, amikor egy szép napon a világ túlvégéről megjelenik a boldogult Margit néni férje, Kálmán bácsi, hogy a mutert feleségül vegye.

A sztorik áradata nem lassul, sztori a férjhez menés, a kalapszalon, a nevek kifacsarása. A Margitból Gitta, a Bözsiből Bizsu, Ibiből Zimbi lett, mindenből és mindenkiből egy kicsit más. És mi lett a zsidókból? Melyikből mi.

Egyikből kikeresztelkedett, másikból árja párja, a legtöbbjükből pedig deportált. Füst és hamu, mondhatnánk a muter nyers, a dolgokat végül mégis tévedhetetlenül a nevén nevező modorában. Sztori a munkaszolgálat és sztori a szülők, testvérek, unokaöccsök deportálása, a bujkálás, a menekülés, mind a történelem tökéletesen véletlenszerűen egymás mellé dobált elemei. És sztori Gitta túlélése is, aki mintha csak azért élte volna túl a háborút, az újjáépítést, a talpra állást, hogy összegyűjtse és elmesélhesse ezeket a sztorikat pár évtizeddel később a lányának, aki most könyvben nyújtja át őket nekünk.

A nemlétező családregény népes szereplőtábora a halálból visszalátogatva népesíti be Sándor Erzsi gyerekkorát.

„Anyám családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán, vagy betoppannak. Soha nem jött senki. Anyám emlékeinek arca, karaktere, ruhája lett. Tulajdonságaik, magatartásuk, jellemük. Mindenkit megismertem visszafelé anyám életében, az összes halottat. Meg azt az egy élőt, akit halottnak tekintett. Az apámat.”

És ez persze újabb sztori: az ítélőképesség, a józan mérlegelés hiányáról, igen, a szerelemről (bár mikor kapott helyet a szerelemben a józan mérlegelés?!), és a dacosan, egyedül vállalt gyerekről, aki a társa, az élete célja, a sztorijai közönsége és később, színésznőként, még később újságíróként újabb sztorik szállítója lett.

Azt mondják, egy könyve mindenkinek van: megírhatja a saját vagy a családja életét, ez még nem boszorkányság, az íróság igazából a második kötettől kezdődik.

Sándor Erzsi a második könyvben is a családját írja meg, sőt gyanús, hogy a harmadik, negyedik, sokadik kötetig kitart még a nyersanyag. Bár valószínűleg nem a nyersanyagon múlik, hanem a varrógép mellett, a piacon, a kalapszalonban, az óvodában vagy éppen a haláltáborban keletkező történetek erején, a hangnemen és a finomkodás teljes hiányán.

Sándor Erzsi családja nem rém rendes család. Mi rendes családot akarunk, apával, hajasbabával, rántott hússal, sült krumplival, vasárnapi sétával. Abból persze nem írunk könyvet. Igaz, nem is vagyunk Sándor Erzsik.

 

Merényi Ágnes

Sándor Erzsi a következő időpontokban és helyszíneken dedikálja új könyvét:

június 10., péntek, 16 óra - Libri Könyvesbolt, Pécs, Irgalmasok utcája 6. június 11., szombat, 16 óra - Ünnepi Könyvhét, Park Kiadó könyvsátra, Budapest, Vörösmarty tér

Fotó: Németh Dániel