„Amit a nők írnak, azt hajlamosak vagyunk nyafogásként olvasni, míg a férfiakét mély önfeltárulkozásnak” – Mán-Várhegyi Réka könyvét ajánlja Both Gabi

–

A könyv, ami rólad szól

Már a Litera irodalmi magazinban is lélegzet-visszafojtva követtem az ezerszer is elátkozott karanténidőszak alatt Mán-Várhegyi Réka tárcasorozatát. Alig-alig tudtam kivárni, míg eltelt nagy nehezen az az egy hónap, míg végre megjelent az új tárca. Ezeket a húsba vágó írásokat igazította egyetlen kötetbe a szerző, melynek címe: Vázlat valami máshoz.

Ritkán van olyan érzésem irodalmi művek olvasása közben, hogy valaki belelát a fejembe. De most ez történt.

Amikor az Egy nap című filmet néztem, amiről Gyárfás Dorka is írt nálunk, már akkor is azt gondoltam Mán-Várhegyi Rékáról, aki Szilágyi Zsófia rendezővel együtt írta a forgatókönyvet, hogy egészen kivételesen életszerű, amit látok és hallok. Az akkoriban vele készült interjúk egyike utólag is meggyőzött erről.

Négy nő

A kötetben négy rövid történetet olvashatunk négy negyven körüli nőről. 

„Magdinak dührohamai vannak, Áginak tízezer követője, Györgyi férjének politikai karrierje, Anikónak alig-alig íródó regénye.”

Újra és újra felvetődik a kérdés, hogy egy irodalmi mű mennyire olvasható fikcióként. Az olvasók többsége akaratlanul is a szerzőt képzeli el főhősként, de itt négy nagyon különböző női karaktert ismerhetünk meg. Mán-Várhegyi Réka sokáig kifejezetten ódzkodott attól, hogy egyes szám első személyben szólaltassa meg női karaktereit, mivel túl sokszor találkozott azzal a nézettel, hogy „amit a nők írnak, azt hajlamosak vagyunk nyafogásként olvasni, míg a férfiakét mély önfeltárulkozásnak”.

Pedig amit leír, az akkor is fikcióvá válik, ha nagyon hasonlít az ő élethelyzetére. Ezért sokszor érezte azt munka közben, hogy maga is zavarba jön attól, amit leír, mert kínosnak hat, pedig csak akkor lehet érvényesen megszólalni, ha az ember önazonos. Ez a könyve egyfajta szabadságkeresés volt, amelynek nagy részét a karantén alatt írta, a bezártság témaként is vissza-visszatér a történeteiben.

A közeli valóságunkkal igen ritkán találkozom irodalmi műben, felszabadító volt hétköznapi gondokról olvasni úgy, hogy tudtam, ez irodalom. Méghozzá az egyik legjobb, legközelibb, leginkább szerethető azok közül, melyeket az elmúlt években olvastam.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van olyan közeli vagy távolabbi ismerőse, aki hasonlóan él, és ugyanúgy gondolkodik, mint Magdi, Ági, Györgyi vagy Anikó.

A négy különböző női karakter mindegyike kapcsolódik valahogy az íráshoz mint tevékenységhez. Vagy naplót ír, vagy legalább listát a feladatairól, esetleg a traumáit vezeti gondosan dátumozva és számozva. Az utolsó szereplő, Anikó, akinek alig-alig íródik a regénye, főként azt taglalja, hogy miért nem megy neki az írás.

Jellemzően olyan tényeket rögzítenek írásban a szereplők, amelyek erősen feszítik őket, ám képtelenek ezeket kommunikálni a környezetük felé. Nem tudják elmondani azoknak, akik a legközelebb állnak hozzájuk, akikkel megbeszélhetnék a gondok okát, így hát megtartják maguknak, ám valamiképp mégis megszabadulnak tőle, hisz legalább önmaguk számára megfogalmazzák valamelyest ezeket a nehéz érzéseket. 

Mán-Várhegyi Rékával készült egy podcast is új könyvével kapcsolatban, amelyben elmondta: már gyerekkorában is azért írt, hogy valamiképp rendbe tegye a körülötte lévő dolgokat.  

Ha elolvasod ezt a könyvet, lehet, hogy benned is lesz késztetés a dolgaid rendbe tételére.

A hétköznapjaink ledarálnak bennünket

Mindegyik szereplő hasonló a gondokkal küzd, persze ki-ki a maga módján. Magdi, miközben megpróbálja megérteni saját dührohamainak okát, mániákusan monitorozza és ostorozza magát, és nem veszi észre, hogy épp az vész el ebben a nagy akarásban, ami a valódi célja volna. Csak magára nem figyel. Számos traumát cipel: anyja ítélkezik felette, a fia túlérzékeny, a férfiak pedig rengetegszer visszaéltek a kedvességével és a megfelelni-vágyásával.

[…] „erősen kétlem, hogy ez mind az én választásom lenne a hajam színétől kezdve az ekcémáimon át a szerencsétlen temperamentumomig, hát nem, ha választhatnék, akkor nem ilyen lennék, egyáltalán nem ragaszkodom ehhez a nőhöz, aki minden jel szerint én vagyok, semmi sem köt hozzá” […] 

Ági, aki úgy lett influenszer, hogy tulajdonképpen utálja az egész virtuális világot és a töméntelen hazugságot, képmutatást, ami ezzel jár, mégis több mint tízezer követőt szerzett: szőrös lábbal, zsíros hajjal és jól látható hurkákkal a testén mutatja be követőinek a jógagyakorlatait. Állandóan ellentmond önmagának, úgy akar önazonossá válni, hogy magának is hazudik. 

 

[…] „Mióta a követőim száma elérte a tízezret, divatbemutatókra kapok meghívókat. Mindig mindenhová elmegyek, bár fogalmam sincs, minek.” […]

Györgyi története az egyetlen, ami nem lineáris, az aranykalitkában élő politikusfeleségnek egy horvátországi nyaraláson eltűnik a férje, és neki a semmiből kell elkezdenie egy teljesen új, szürreális életet, amiben akár az elveszett szabadságát is megtalálhatja, de a sokcsavaros történet vége nyitott, mindenkinek a képzeletére van bízva, mit olvas ki belőle. 

[…] „Tizennégy mélyponton vagyok túl, erről szeretnék ma gondolni valami újat. Onnan tudom ilyen pontosan, hogy egy külön noteszben vezetem hullámvölgyeimet, dátumra pontosan felírok mindent, az aktuális panaszaimat és tapasztalataimat. Sok olyat tanultam magamról és a hullámvölgyeim természetéről, amit szívesen megspóroltam volna. Például: mindig a legutolsó mélypont a legmélyebb, és amikor az ember nagyon mélyen van, akkor elképzelni sem tudja, hogy még ennél is mélyebbre süllyedhet, holott rendre megtörténik.” […] 

Anikó története igazán részletgazdagon mutatja meg, mennyi küzdelemmel jár egy kisgyerekes alkotó élete, mennyire kiszolgáltatott a körülményeknek és a családtagjainak.

[…] „Reggel óvodába vittem a lányomat, utána hazarohantam, hogy még legyen időm sírni ebéd előtt.” […]

A podcastban mesélte Mán-Várhegyi Réka, hogy ha a konyhaasztal egyben az íróasztala is, akkor nagyon nehéz átállítania az agyát arra, hogy most mást kell csinálnia, mint amit egyébként az asztalnál szokott. Ki kell ürítenie az agyát, el kell felejteni az ezer tennivalót, ami mind rá vár, mindezt erősen limitált időhatárok között.

Le a kalappal előtte, hogy mégis képes volt megírni ezt a könyvet, ami reményeim szerint nagyon sok nőnek, és talán férfinak is segít, hisz úgy mesél benne a női lét esszenciájáról, ahogy kevesen képesek ezt az irodalom eszközeivel megmutatni.

Ismerős történetek

A teljesen jelen idejű történetekben szerepel a Covid és annak összes vonzata, a klímaszorongás, az egzisztenciális nehézségek, az időhiány, a teljesítménykényszer, a testünkkel és a szülői szereppel kapcsolatos fóbiáink, a szexuális zaklatás, a hozzátartozóinkkal kapcsolatos kommunikációs képtelenségünk, a szülészeti erőszak, az életközepi válság… szívszorítóan valóságos gyűjteménye tehát a hétköznapjaink küzdelmeinek, mégsem egy feminista törekvésekkel felmondott tanmese az úgynevezett valóságról, hanem igazi irodalom.

Mi mást várhatnánk az irodalomtól, ha nem azt, hogy párbeszédet folytassunk olvasás közben önmagunkkal? Ez a kötet kiváltképp alkalmas erre a párbeszédre.

Amellett, hogy teljesen magunkra ismerhetünk az elbeszélésekben, nem mondható, hogy reménytelen képet festene a jelenről vagy a jövőről, hisz mindegyik szereplő keményen dolgozik azon, hogy élhetővé tegye a hétköznapokat, terápiára jár, relaxál, sportol, küzd, megpróbálja a legtöbbet kihozni az adott helyzetből – a saját határaikat bőven túllépve. Nagy kérdés, hogy miért akarnak mindannyian megfelelni valami vélt vagy valós elvárásnak, miért érzik azt, hogy nem elég jók, szépek, okosak, csinosak… Szinte tárgyként folyamatosan vizsgálják magukat azért, hogy… Tényleg… miért?

Miután elolvastam a kötetet, igazán kíváncsi lettem az írójára, ezért elmentem a könyvbemutatóra. Nagyon szép keretet adott a bemutatónak, hogy a végén, a dedikálás előtt kis türelmet kért a szerző, mert a legkisebb gyereke épp felébredt, és meg kellett szoptatnia…

Mi pedig áhítatosan és türelmesen vártunk…

Mán-Várhegyi Réka mély empátiával, humorral, és elképesztő emberismerettel fordul szereplői felé. Ha javasolhatom, forduljunk hát mi is hasonlóképp a magunk irányába.

A legtöbb általam ismert nő iszonyatos elvárásokat támaszt maga felé, és ugyanilyen iszonyatosan (el)bánik magával.

A Vázlat valami máshoz talán segít abban, hogy valóban valami más legyen a jövőben… 

[…] „Már megint az hittem, hogy amit a regénybe beleírok, az valósággá válik.” […]

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas Barwick