–

Furcsa hét van. 
Rohanni kell. 
Az engem kérdező férfi karján megáll az óra. Nem tudni, mennyi idő telt a beszélgetésből, de olyan, mintha itt ülnénk már legalább fél órája. 

A terem szűkös, csordultig megtelik figyelemmel, az arcok engem néznek, és néhány pillanatban azt érzem, hogy úgy figyelnek, mintha az életük múlna rajta. 

Azon gondolkozom közben, elég érdekes vagyok-e számukra, megillet-e egyáltalán ez a figyelem, és ahogy kinn ülök a terem közepén… Vajon az ő fejükben mi jár?

Nem bánták meg, hogy eljöttek?
Elégedettek azzal, amit hallanak?
Erre számítottak? Vagy sokkal rosszabbat kaptak a pénzükért?

Mesélem az életemet, „gyerekkoromtól napjainkig”. Eszembe jut a kislány Szabolcs megyéből, aki nem is álmodott ilyesmiről, mert minden, ami most van, az csakis érzéki csalódás lehet… 

Eszembe jut a kislány, akivel épp élete első interjúját készítik. A piros mikrofon bedugva apa erősítőjébe, veszi fel szalagra az anyagot, hogy megmaradjon majd azokra az időkre, amikor már mind kirepültünk. Milyen jó lesz majd visszahallgatni…

„És kedves művésznő, mondja már meg, kérem, mikor lesz a következő fellépése?” – dörmögi apám mély, ám annál kedvesebb hangján.

Jön a halandzsa – alig vagyok három –, selypítek, még nem tudom rendesen formálni a szavakat, de azt már tudom, hogyan kell dumálni, szó szerint lökni a rizsát. Apám nevet, hallom a mosolygását közben, még a sistergő magnószalagról is átsejlik, mennyire boldog attól, ahogy karattyolok, és mondom, és mondom, és mondom, nem hagyom abba, mintha képtelen lennék leállni. 

Már nincs meg a jelenet igazából, csak a felvett hanganyag került valamikor a kezembe, de nem emlékszem apámra, hogy milyen volt azon a délután, hogy mennyit jelentett neki, hogy örömet szerezzen ezekkel a performanszokkal. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy az arca szabályos volt, és döglöttek utána a nők. Hogy szerelmes leveleket írogattak neki, miután elment az anyám, de ő rá se bagózott senkire, mert neki csak mi voltunk. 

Ahogy itt ülök a teremben, a magas bárszéken, hogy mindeni lásson, az engem kérdező férfi mellett, akinek megállt az órája, ez a sztori ugrik be, és mesélni kezdem a drága publikumnak, de közben bizonytalan vagyok, elég érdekes-e az, hogy én milyen voltam gyerekként.

Hogy valójában életem első interjúját apám készítette velem, hogy amióta az eszemet tudom, azóta készülök arra, hogy figyeljenek rám, hogy sok ember előtt dumáljak, és mindig is vágytam arra, hogy szeressenek, csak úgy, ahogy vagyok.

Hogy ne gyűlöljenek, ne utáljanak, csak fogadjanak el, figyeljenek, és – valamennyire – érdekeljem őket. 

Furcsa, ha az ember épp vadidegenektől kapja meg azt, amire vágyik. Olyanoktól, akiknek a nevére két perc múlva már nem is emlékszem. Miután aláírtam a könyvet, mennek is, és elfelejtem, mert ennyit megjegyezni képtelenség. De ezek a számomra vadidegen emberek figyelnek… Végül is, ezen a különlegesen kifacsarodott módon kapom meg mindazt, amit azoknak nem feltétlenül sikerült jól ideadniuk, akiktől annyira, de nagyon számítottam rá. 

A közönségből bekiabálja valaki az időt. 
Túlhaladtunk tíz perccel. 
Ezúttal nincs kérdés a közönség soraiból. 
Sorban állnak, dedikáltatni, valaki fotót is kér. 

Egy nő marad legutoljára, leteszi elém a könyvet, „Annának lesz” – mondja, majd amikor a kezébe adom az aláírt példányt, azt mondja:

„Örülök, hogy eljöttem, mert sokáig hezitáltam. De nem csalódtam, sőt nagyon kellemes meglepetés voltál.”

Mosolyogva megyek haza. Jók ezek az író-olvasó találkozók. Annyi mindent kapok, még ha rettenetesen elfáradok is, de a szívem túlcsordul a végére ettől a sok kedves idegentől. 

Szentesi Éva