–

Az utazás elengedhetetlen kelléke a ’80-as években: a róka

„Nagy utazás, ez az élet” – ebben a témában Kriszta rögtön belecsap a lecsóba, és arról faggatja beszélgetőpartnereit, milyen volt az első alkalom, amikor külföldön jártak. Saját történetével kezdi, amikor a családja a szocialista Magyarországról felkerekedett, hogy meglátogassa „hivatalosan” Zdenkó bácsit, ám persze igazából a tengerpartra tartottak. Számos emlék élénken él benne, nemcsak a csomagolt kaják, a Zsiguli, a kabócák hangja, de az is, hogy az öccse általában már Letenyénél kidobta ki a taccsot.

Ezzel együtt úgy tűnik, egy gyerek számára az utazás kellemetlenebb részei is hatalmas élménynek tűnnek, még évtizedek távlatából is. Jókuti András a legelső repülőútját idézte fel, ahol visszafelé, mivel törölték a járatukat, a reptéren kellett aludniuk, ami – gyerekként – óriási buli volt. Osvárt Andinak pedig a kedvenc emléke az, amikor a határnál testületileg kellett vezényszóra előregurítaniuk a családi járgányt, ahogy a nagy doboz dugirágógumit is, amivel a romániai rendőröket, határőröket vagy autószerelőket vesztegették meg szükség esetén.

Orvos-Tóth Noémi arra emlékszik tisztán, hogy bárhová is indultak neki a világnak, az biztos, hogy hajnali háromkor volt a start, hogy biztosan odaérjenek időben. A régi autók jellegzetes szaga és a puha kenyér illata az ő gyomrát is alaposan felforgatta. Olyan is adódott, hogy a családi Ladában érte őket utol az éjszaka, de sebaj, befeküdt az egész bagázs hátra, mint a heringek, majd amikor az apjuk elgémberedett, akkor kiadta a vezényszót: „fordulás”, mire ők, mint a grillcsirkék, egy ütemben forogtak. Szűcs Péter Csehszlovákia területére látogatott el annak idején a szüleivel – ahol a legviccesebb jelenetet a helyiekkel való közös nyelv hiánya okozta. Mivel az édesapja sült csirkét akart enni, kapirgáló mozdulatokkal próbálta kommunikálni a szándékát, amit a helyi erők nem értettek, de azért nagyon jól szórakoztak rajta.

Az utazás mesterfokozata: amikor elfogy a pénz...

András számtalan alkalommal keveredett olyan helyzetbe, amikor elfogyott az utazás elején vagy közepén a pénze, de valahogy – roppant kreatívan – mindig sikerült kivágnia magát szorult helyzetéből, vagy találnia egy ismerőst, aki kisegítette. Péter is azt állítja, hogy a pénztelenség a kulcsa a totális szabadságnak, ő éppen ezért lett elkötelezett híve a couchsurfing műfajának. Ezzel a módszerrel – amikor beköltözik egy családhoz, ahol a szállásért cserébe valami olyasmit ad, amire ott szükség van: mosogat, jógaórát tart, angolul, spanyolul beszélget... vagy a gyerekekre vigyáz – rögtön fejest ugrik a másik ország kultúrájába. Még Iránban is ezzel a módszerrel utazott, pedig ott ez illegális – mint utólag kiderült.

Ezt a fajta spontaneitást az eredetileg előretervezős, „svájcióra” pontosságú Andi is igyekszik eltanulni a jóval spontánabb, félig olasz származású párjától, illetve az olaszországi munkái is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy sokkal flexibilisebben álljon a dolgokhoz.

Noémi leghosszabb utazása három évig tartott, amikor 1987-ben Németországba disszidált a családja. Az egész addigi életüket felszámolták, majd az otthoni viszonylagos jómód után Frankfurt mellett éltek – egyedüli európaiként – egy kis falu menekülttáborában. Ezt a kalandos időszakot mégsem bánja, mert a családja is jóval összetartóbb lett ettől az egymásrautaltságtól, és az ő személyisége is sokat fejlődött, sokkal rugalmasabbá és nyitottabbá  vált.

Ismerd meg önmagadat (vagy legalább a gyomrodat)!

Andi is külföldön, a Los Angeles-i medencés albérletében gondolkodott el azon, ki is ő valójában... hogy aztán a saját kérdésére adott válaszként végül hazaköltözzön, részben azért,  hogy megőrizze magában azt a kócos, pizsamás Andikát, ahogy őt otthon, Tamásiban is ismerik.

Andrást, jó Világevőhöz méltóan, az utazások során nem annyira az önmegismerés, hanem az evés motiválja. Hét évvel ezelőtt kezdte el írni a blogját, azóta pedig – bár ebből azóta sem tud megélni, de – igyekszik minél több helyre elutazni, és minél több izgalmas helyen megkóstolni a helyi nevezetességeket. Ezt a szenvedélyét szerencsére a családja is tolerálja, a feleségének már a szeme sem rebben, ha az út közepén kifogynak a pénzből, vagy ha az átlag kispolgár ízléshez képest jóval nagyobb a kaland rizikófaktora. Sebaj, András bármikor lukat beszél a kekeckedő határőr hasába, és vígan elkormányozza magukat a bizonytalanból a bizonytalanba. Ami egyébként a szakember, Orvos-Tóth Noémi pszichológus szerint a szenzoros élménykereső személyiségéből adódik – azért muszáj neki folyamatos izgalmak közepette tartania magát, hogy el ne aludjon.

Holnaptól mind új életet kezdünk!

Szűcs Péter is ebbe a kategóriába tartozik a pszichológus szerint. Ő pont egy éve állt fel az Instyle magazin főszerkesztői székéből, hogy fejest ugorjon az utazásba. Arra a kérdésre, hogyan válik be az új élete, határozottan rá tudja vágni, hogy az egytől tízes skálán egymillióra értékelné. Azt a totális szabadságot, amit manapság megél, semmire nem cserélné. Cseppet sem hiányoznak neki az értelmetlen meetingek... vagy a nonszensz prezentációk. Korábban Noémi is magas pozícióban dolgozott, egy nagyvállalatnál, és sokáig úgy gondolta, ennél a kiskosztümös, Excel-táblás világnál nem is vágyik többre. Majd egy szép nap rádöbbent, a táblázatnál őt sokkal jobban érdeklik az adatok mögött álló emberek, úgyhogy a céges slusszkulcsot lecserélte az iskolatáskára, és harmincévesen elkezdte a pszichológia szakot, amiről most már pontosan tudja, hogy ez a belső utazás volt a legjobb élmény az életében.

Ez volt az a pillanat, amikor a nézőközönségből határozottan lehetett érezni azt a kollektív vágyat, hogy mindenki egy emberként most azonnal felmondjon, sutba vágva a régi életét, és nekiinduljon a nagyvilágnak. Úgyhogy mielőtt – a Hello, WMN est hatására – összeomlana Magyarország gazdasága, DTK gyorsan továbblökte a beszélgetést egy másik sokkoló témára...

Kultúrsokk, az meg mi?!

Andi számára az volt egy nagy felismerés Olaszországi életében, amikor rájött, hogy ő biztos nem akar üvöltöző gyerekeket pofozni a lépcsőházban, neki sokkal jobban tetszik a magyar szülők kissé fegyelmezettebb, következetesebb nevelési módszere. Péter Iránban, Marokkóban, Örményországban és Kolumbiában is azt tapasztalta, hogy az ottani emberek nem a pozíciódat látják benned, hanem önmagadat, ezáltal folyamatos tükröt tartanak eléd.

András nem igazán tapasztalta sehol az úgynevezett kultúrsokkot, hiszen az ember épp azért utazik, hogy valami mást, valami újat lásson. Péter ezzel mélységesen egyetértett, ő is abban hisz, hogy bárhová mész, ott az lesz a természetes, amit ott tapasztalsz.

Egyébként – teszi hozzá búcsúzóul – az emberi vágyak univerzálisak, hiszen mindenki ugyanazt akarja az egész világon: szeretni, és szeretve lenni.

Fiala Borcsa

Képek: Kovács Tamás/WMN