„Évek óta túlélek” – Egy 55 éves „túlképzett” munkakereső tapasztalatai

–

Valahogy nehezen mozdulnak a folyamatok. Ezzel valószínűleg nem csak én vagyok így, hiszen a bizonytalanság még az eddigieknél is óvatosabbá tett sokunkat: nem tudunk, nem merünk, nem akarunk lépni, olykor még kicsit sem. 

Indultam én is több irányba az elmúlt években, virtuális fiókomban startra készen áll két saját projekt – ami támogatóra vár. Írtam megannyi megkeresést – főleg STEM profilú cégeknek, a ma már divatos és trendivé is lett tudománykommunikáció felé kacsintgatva (hiszen mégiscsak 25 éve PR és kommunikációs szakember vagyok). Küldtem sok-sok ajánlatot, jelentkeztem hivatalosan állásokra, voltam számos előadáson kapcsolatépítés gyanánt.

Többször tűnt úgy, hogy na most talán, igen... biztosan itt a fordulat, most tuti jó lesz. 

Ígéretek, várakozás, csend, eltűnések. Megszámlálhatatlan ígérettevő (több hozzám közelálló ismerős is) úgy tűnt el, mint szürke szamár a ködben.

A bejárt körök évről évre hasonló mintázatot mutatnak: lelkesedés, becsülettel, szenvedéllyel végzett munka, a fogaskerekek bámulatos – már-már csodával határos – összekapcsolódása, vezetettség, „a jó Isten is azt akarja, hogy ezt csináljam” érzése egy-egy új projekt, munkahely, téma kapcsán, aztán csalódással együtt járó „gyomorszájon-rúgtak-és-nem kapok-levegőt” érzés, átvágás, amely a valós vagy vélt hatalom bármely formájának birtoklásából való visszaélésből fakadt. Tapasztaltam. Ami persze tanít: leginkább egészséges önérvényesítés mellett az őszintétlenség, játszmázás kifinomult fajtáinak és egyéb úri huncutságok legkisebb csírájának időben történő felismerésére.

Sokszor érzem, hogy a tudásom, tapasztalatom, és persze a korom hatalmas gát, amit nem nagyon tudom, hogyan ugorjak át. Jó pár évvel ezelőtt az egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem: „Mikor akarsz végre te a színpadon állni a reflektorfényben?”  Akkor ez szíven ütött. Emellett elgondolkodtatott.

Ma már leginkább hasznosulni szeretnék: a bennem lévő képességeket, tudást, tapasztalatot, lendületet, szenvedélyt átadni, hogy a szabad vegyértékeim úgy tudjanak kapcsolódni, hogy egy nálam nagyobb, stabil szerkezetet hozzanak létre.

Évek óta túlélek. Pont. 

Talán az életközepi eseményeim mindent borítottak: terveket mindenképp. Önmegvalósítási igényemet fejezték le kora hajnalban. Persze maradt így is számos projektterv, kreatív ötlet. Aztán addig jegelődtek jó mélyen, amíg 55 lettem. Meg persze az ötleteket megvalósította más. 

Talán rossz az irány is. Talán – időben – kellett volna átképeznem magam műkörmösnek? Szempillásnak? Hahaha! Értem. Értem a kielégíthetetlen csillogás igényét. A kereslet-kínálat görbét meg pláne. Talán a „mikor, minek van épp itt az ideje” sorrendben volt a galiba. Talán az elmúlt 12 évben a gyerekeit egyedül nevelő anya nem önként vállalt szerepe a ludas. Még az is meglehet, hogy a minden tervem mögött meghúzódó félelem és a mintákból való kilépni akarás egymásnak ellentmondó és egymást folyton elgáncsoló anomáliái miatt ragadtam bele egy helyzetbe. Talán mind együtt.

Lehettem volna... Na, nem. Ezt ma nem illik. Lépj túl ezen, és engedd el a múltat. Valósítsd meg önmagad. Az álmaidat. Mert jár neked! 

Hát kurvára nem.

És nem segít, hogy nem vagyok egyedül a helyzettel. 

Hittem és hiszem most is, hogy a félig bölcsész, félig üzleti, de leginkább emberinek hitt világon edzett világlátás-kombó minden más számomra hasznosnak hitt értékkel – érzékenységgel, becsületességgel, igazságérzettel – párosulva ma is verseny- és életképes. 

Hittem és hiszem, hogy 55 éves nőként megtalálhatom azt a valódi értékeket képviselő munkakörnyezetet, főnököt, kollégákat, értékteremtő területet, ahol adhatom mindazt, ami én vagyok.

Nincsenek illúzióim, hiszen extra sebességű a technikai-technológiai fejlődés. A „mindenhez is érts”, a multifunkcionalitás igénye.

Ám ha mindenhez értesz, valójában semmit sem tudsz.

Mindezek dacára és ellenére hiszem, hogy a generációk – akár három is – egymás mellett, egymástól tanulva, egymást kiegészítve és tisztelve tudnak jól együtt működni, valódi értékeket teremteni, hosszú távon valós, jövőt formáló eredményeket elérni munkahelyi környezetben is.

Érezhető csöppnyi keserédesség? Ez egyrészt abból fakadhat, hogy előttem kevesebb van, mint mögöttem, másrészt az ebben a korban (talán jogosan várható) megelégedettség érzése erősen elkerülni látszik.

Ezt persze gyorsan meg is cáfolom, hiszen a gyerekeim – 18 és 14 évesen – most lépnek új korszakba, és talán minden elfogultság nélkül állíthatom: bármi lehet belőlük. Klassz emberek, érett, kritikai gondolkodással, értékrenddel, érzékenységgel, nyitottsággal. És ez tud tölteni, nagyon. Hiszen a befektetett energia nem vész el, csak átalakul. 

Mindazonáltal életem értelmét, célját a gyerekeimnél túl mutatva kalibráltam. 

Viszont pontosan ugyanez – hiszen még csak 14 és 18 évesek – egyfajta pánikot is kelt bennem, hiszen sokat és sokáig kell még dolgoznom. Persze ennek pozitív hozadéka is van: a megújulás képességét feltételezi, sőt – bízom benne –, hogy generálja, katalizálja. 

Ki tudja, még bombaként (be)robbanhatok én is.

WMN szerkesztőség