–

Lefutottam a kört, boldogan állok meg, lihegek, előredőlök, kiszedem az AirPodsot a fülemből, mert nyomja. Mondat közben marad abba a hangoskönyv, amit hallgattam, viszont a valóság mondatait hirtelen újra hallom, így pont elkapok egy rossz párbeszéd-foszlányt apa és kislánya közt. A kislány kérdésére nem érkezik kielégítő válasz. Gyakorlatilag semmilyen válasz nem érkezik. Semmi közöm hozzá, hogy mit válaszol a gyerekének, semmi közöm hozzá, hogy mit válaszol a gyerekének, semmi közöm hozzá… mantrázom, amit tanultam a közösségi médiától. Nem szoktam kioktatni másokat, szeretem elkerülni a konfliktusokat, de most olyan erővel tör fel egy emlék, hogy már majdnem odamegyek hozzájuk, és elmesélem.

Apám komótosan olvas fel. Gyakran köszörüli a torkát, de nem baj, ettől otthonos. Ha eljátszik párbeszédeket, azok általában két apa között játszódnak. A hangszínük nem különbözik sokban, mindkettő szeretetteli és gyerek (tehát ő), akkor is, ha az egyik éppen a gonosz. Orkgyerek, sárkánygyerek.

Ha viszont egy szereplő tényleg gyerek, az nem hangozhat gyereknek, apám figyel rá, hogy a gyerek ne gügyögjön, legyen komolyan véve, mert a gyerek nem hülye. Ismerem a felolvasása minden rezdülését. Azt is tudom, mikor érdemes elaludnom, mikor fáradt már ő is nagyon el az olvasásban.

Most viszont éber vagyok, mert nem áll össze a kép. Hogy lett a babóból hobbit? Miféle rút ármány vezette a kezét annak, aki ezt az érthetetlen változást eszközölte? Mi változott meg az univerzumban és főleg miért? Fizikai fájdalmat érzek az értetlenség és a veszteség miatt, sírásig hergelem magam. Babó nincs többé, a babóknak lőttek. Felszámolták őket. Nem vagyok képes elfogadni, hogy a kettő ugyanaz, a gyerekagyam a végsőkig ellenáll a változásnak. És teljes joggal.

– Vége van, vége van, már soha semmi nem lesz ugyanaz – bőgöm, és a kínzó görcsből a gyomromban kibomlik, mint belek a vágás mentén, a nosztalgia. Egy teljesen új érzés, ami mostantól kísért egy életen át. Érthetetlen, felfoghatatlan, gyönyörű, fájdalmas.

– De hát nincs vége, kicsi Zsófi. Most kezdődik. Három vastag kötet. Csak más a fordítás.

Magyarázza, de nem értem, csak egyre hisztérikusabban mondogatom, hogy vége, vége, vége. És akkor apám belemegy a játékba, mert egyszerűen nincs más út.

– A könyvnek van egy eredeti nyelve.

– Nyelv?

– Fúha, ezek szerint még korábbról kell kezdeni a magyarázatot. A nyelv, amin beszélünk, amin gondolkodunk, a nyelv… minden. Varázslatos dolog.

Ezen annyira meglepődök, hogy sírni is elfelejtek. Kinyújtom a nyelvem. Ez? Varázslatos? Inkább undorító.

– Látod! A nyelv egy másik nyelven máshogy van. És a nyelv a mi nyelvünkön két dolgot jelent, a nyelvet is, amit kinyújtasz, és a nyelvet is, amin beszélsz. De például angolul más szó van erre a nyelvre, meg arra a nyelvre.

Természetesen egyre jobban összezavarodok. Apám küzd. Először azért küzd, hogy megnyugtasson, nem változik meg a világ attól, hogy más a fordítása egy szónak, nem szálazódik szét minden, amit kisgyerek-gondolkodásom már hatalmas munkával összefésült, nem tűnnek el a babók, csak nem babók lesznek, de babók lesznek ám, csak a szó, amivel utalunk rájuk, más lesz, érted? És készüljek fel, mert nem tündérek lesznek, hanem tündék, és nem törpék, hanem törpök, de ugyanúgy törpék lesznek és tündérek, az emberek pedig emberek maradnak.

Ezt már tényleg nem lehet elviselni. De hát teljesen más lényt jelent a két hangalak! Babó. Hobbit. Más korú, más kinézetű, más a haja, más a szeme vágása, más anyagból gyúrták, ha előre megmondtad volna, hogy az hobbit, máshogy képzelem el, de most nekem ahhoz, hogy a kép a fejemben átváltozzon hobbittá, plasztikai sebésznek kell lennem, át kell szabnom az arcát, de stylistnak is kell lennem, mert a ruháját is meg kell változtatnom, és a habitusát is, inkább mondjuk azt, hogy teljesen más, hogy nem is ugyanaz.

A babók valahol pipázgatnak, amíg a hobbitok valahol teljesen máshol pipázgatnak. Apám tehát először ezért küzd, és nem adja fel, mert tudja, hogy nem reménytelen, így teljesen biztos a dolgában. Pontosan tudja (bízik benne), hogy az ösztönöm rá fog vezetni arra, hogy meg kell szokni a jobb fordítást, a jobb szavakat, a jobb mondatokat, a felnőttebb hangulatot. Hogy a könyv fordítója vákuummal szippantja ki a mesét egy teljes világból, és milyen jól teszi. Később apám már inkább azért küzd, hogy átlendülve a nehezen emészthető változáson, kínzó nosztalgián és az idegen nyelvek, fordítások és jelentések korlátján felfogjam a nyelv értékét, megértsem és megszeressem az író és a fordító elképesztő hatalmát. Tudattalanul azért küzd, hogy teljes mélységében át tudja adni a saját nyelv iránti rajongását. Amikor ír, akkor is a végtelen precizitásra törekszik, arra, hogy hajszálpontosan azt írja le, amit mondani akar, most pedig igazán magas a tét, ha itt most elrontja, ha félreértem, lehet, hogy örökre meggyűlölöm a nyelvet. Vagy! Még rosszabb: közömbössé válok iránta. Valamint ez az a pillanat is, amikor kiderül, hogy bennem is ott van-e, ami neki fontossá teszi a nyelvet. Mennyi van bennem abból, ami őt mozgatja, és arra ösztönzi, hogy írjon, sőt rátegye az életét erre az egész homályos, sokaknak vállrándítással elintézendő bagatell hülyeségre. Bontakozik a kislány nyelvérzéke. És mi van, ha nem szereti, ha nem tiszteli, ha apámnak úgy kell engem felnevelnie ezután, hogy már tudja, hogy én egyszerűen nem értem, vagy ami még rosszabb, nem érzem, amit most meg akar velem értetni? Ha nincs meg köztünk ez a hasonlóság, ez az alapvetés? Képes lesz-e ugyanúgy szeretni, ha kiderül, hogy engem ez az egész nem érdekel igazából?

Már nem sírok. Figyelek. És bár nem értem még teljesen, érezni már érzem. Úgyhogy apám megkönnyebbül, és belevág újra az olvasásba.

Visszatérek a jelenbe, és elmosolyodom a röhejes gondolaton, hogy apámmal tulajdonképpen az életünket köszönhetjük Göncz Árpádnak.

Az a másik apa és az a másik kislány közben eltűntek, és így nem tudtam nekik elmondani, hogy nincs, nem lehet olyan kérdés, amire nem érdemes odafigyelve, a világot megmozgatva válaszolni, mert bizonyos univerzumokban, például kettőnkében apámmal, galaxisok sorsa múlhat egy megfelelően kikalapált válaszon.

Kemény Zsófi

A kiemelt kép forrása: Németh Botond