–

Rezek Bori/WMN: Augusztusban mutattátok be A minden csillagot a Szarajevói Filmfesztiválon. Milyen élmény volt nektek, és milyen volt a film fogadtatása?

Olasz Renátó: Csodálatos volt. Már önmagában az is hatalmas dolog, hogy egy ennyire kevés pénzből készült filmmel eljutottunk egy A-kategóriás fesztiválra. Szerencsére nagyon jó volt a fogadtatás: sokan ott maradtak a film utáni beszélgetésen, utána is odajöttek hozzám, a színészekhez és az operatőrhöz (Bántó Csabához), hogy elmondják, mennyire tetszett nekik a filmünk. Azt éreztük, hogy a nézők nagyon értették a film humorát, de a drámáját is.

R. B./WMN: Ez egy igazi coming of age film. Olyannyira, hogy az első mondatod konkrétan az, hogy „ebben a kocsmában fogantam”. Mennyire volt tudatos választás, hogy az első nagyjátékfilmed ebbe a zsánerbe tartozzon?

O. R.: Nem volt kimondott cél, de voltak a fejemben nagyon személyes narrációk, amiket szerettem volna használni. Aztán a forgatás körülményei és a pici stáb miatt is így alakult. Például eredetileg azt terveztük, hogy a filmben helyszínről helyszínre vándorlunk majd, és így mutatjuk be a szereplőket. Végül beköltöztünk egy kocsmába, és szinte a teljes filmet ott vettük fel. Azelőtt soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is egy egyhelyszínes kamaradrámát csináljak, de végül mégis az lett. Az viszont célunk volt, hogy a filmnek ne legyen dokumentarista jellege. Nincs kimondva, hogy a történet pontosan hol játszódik – egyébként a szülővárosomban, Tiszavasváriban forgattuk.

R. B./WMN: A film a magyar vidéki lét generációs problémáival foglalkozik. Vannak, akik felnőttként is ott élnek, ahol gyerekek voltak, mások elmentek, és csak látogatóba járnak vissza. Te milyen gyakran mész vissza Tiszavasváriba?

O. R.: Sajnos nem túl gyakran, bár most nemrég megint voltam. Csináltunk a filmhez egy kocsmavetítést, az eseményre fel kellett hoznom apám negyven liter pálinkáját.

Négy-öt éve még nagyon más volt a helyzet: karácsony környékén nagyjából nyolcvanan verődtünk össze Tiszavasváriban a régi iskolatársakkal, és kocsmáról kocsmára vándoroltunk. Főleg ezekből az évekből vannak azok az élményeim, amelyekből ez a film inspirálódott.

De azóta megváltoztak a dolgok: szinte mindenki elköltözött onnan vagy a fővárosban él vagy külföldre ment. Erről a jelenségről, illetve az ebből adódó konfliktusokról és helyzetekről beszélünk a filmben is.

R. B./WMN: Nagyon érdekes, hogy a filmben karácsony este van, harmincas embereket látunk, akik újra találkoznak egymással. A család viszont egyáltalán nincs jelen a történetben.

O. R.: Sokat gondolkodtunk rajta, hogy megjelenjen-e a család mint közeg – a szülők, az otthonaik. Aztán ezeket szépen elengedtük. Arra jutottunk közösen, hogy mi valamiért egy apátlan, anyátlan generáció vagyunk. Nincs kimondva a filmben, de ennek a gondolatnak a hatása így is érződik, és ezt szerettük volna valahogy jobban kibontani. Sokat beszéltünk erről a többiekkel, de még nem jöttünk rá, mi lehet az oka ennek a jelenségnek. Mindenesetre szerintem szép metafora, hogy van egy üres város, ahol csak ez a nyolc ember jelenik meg, mintha csak ők élnének ott – kicsit, mint a generációm: magányosan, hátrahagyva, egy szellemvárosban.

A filmben ugyanígy megfogalmazódik az otthontalanság érzése is: fura, hogy otthon vagy, de már nem vagy otthon. Aztán elindulsz, elhagysz valamit, de ahova mész, az sem válik igazán otthonoddá. Az én életemnek is volt egy ilyen időszaka, és ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy ez az érzés valamennyire mindenkiben megvolt a saját életében.

R. B./WMN: Veled együtt összesen nyolcan játszotok a filmben, nagyon vegyes a színészek összetétele: Waskovics Andrea (Árva, Aranyélet) és te országosan ismertek vagytok, a többiek pedig vagy erdélyi színészek vagy a filmszakma más területeiről jöttek. Mi alapján válogattad a szereplőket?

O. R.: Waskovics Andi az elejétől kezdve egyértelmű volt. Számomra ajándék, hogy ő az életem része. Legjobb barátok vagyunk. Mások jelezték már, milyen fura egy férfi–női barátság, és emiatt sokáig minket is zavart ez. Évek kellettek, hogy megszokjuk: ez létezhet. Olyan társadalomban szocializálódtunk, ahol férfi és nő egyértelműen egy pár kell, hogy legyen. Szerintem ez hülyeség.
Emellett nekem tényleg ő a kedvenc színészem. Ismerjük egymást tizenöt éves korunk óta, együtt jártunk gimnáziumba, aztán az egyetemen is osztálytársak voltunk. Mindent tudunk egymásról, ismerjük egymás gondolatait, ezért a közös munkában sem feszengünk egymás mellett, hanem inspiráljuk egymást, és alkotótársként is kendőzetlenül elmondjuk a véleményünket.

A többiek is régóta ott motoszkáltak a fejemben: szerettem volna velük együtt dolgozni, és így jobban megismerni őket. Oláh-Badi Levente és Szén János filmrendezőként végeztek, az életben is nagyon fontos barátaim. Az ő személyiségüket a film alappillérének éreztem. Levente a nagydumás társaságközéppont, ezt a típust mindenki ismeri, Jani pedig a csendes, biztos pont a társaságban – nagyon jó kontrasztjai egymásnak. Udvari-Kardos Timivel korábban játszottunk egy előadásban, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, Pál Emőkével pedig elkezdtünk anno egy közös projektet, ami végül sajnos nem valósulhatott meg. Gedő Zsoltot és Farkas Lórándot pedig több másik projekthez is castingoltam már.

R. B./WMN: A film mindössze négymillió forintból készült, a Freeszfe támogatásával. Értelemszerűen a forgalmazásra és a reklámozásra így már nem maradt pénz. Milyen csatornákon indultatok el?

O. R.: Nincs olyan nagy elérésű csatornánk, amin keresztül tudnánk hirdetni. Ha mi kirakunk egy videót, azt a haverjainkon kívül senki nem fogja látni. Ezért kezdtünk el más típusú együttműködésekben gondolkodni. Például csináltunk egy kiállítást a film plakátjaiból. Ezen kívül megkerestem számomra szimpatikus művészeket, influenszereket, ismert embereket, hogy ha van kedvük, és szívesen támogatnának minket, osszák meg a film előzetesét. Elképesztően meglepő és pozitív élmény volt, hogy végül mennyien beszálltak ebbe. Csak néhány példa, ami hirtelen eszembe jut: Beton.Hofi, Erős Antónia, Lilu, Veiszer Alinda, Lil Frakk, Miller Dávid, Brasch Bence – és még tényleg nagyon sokan kitették az oldalaikra, ami óriási segítség volt a filmnek. 

R. B./WMN: Azt mondtad, hogy egyik fontos célotok az volt, hogy megfelelési kényszer nélkül dolgozzatok. Mit értettél pontosan ez alatt?

O. R.: Ha valaki rendező akar lenni, akkor tinédzserkora óta rengeteg filmet néz – legalábbis velem így volt. Emiatt kialakult bennem egy kimondatlan elvárás, hogy milyennek kell lennie egy filmnek. Ez egyfajta mérce. Az egyetemen csodás tanároktól tanulhattam filmtörténetet, esztétikát, forgatókönyvírást, amik szintén teremtettek bennem egyfajta elvárást.

A legfontosabb mondat, amit egyszer egy tanáromtól hallottam, az volt, hogy nem kell olyan legyek, mint azok, akikre művészileg felnézek. Mindegy, hogy jobb vagy rosszabb, amit csinálok – csak őszinte legyen. Ezt a fajta öncenzúrát próbáltam meg az agyamban kikapcsolni.

R. B./ WMN: A magyar filmes kultúra látszólag nagyon kettévált. Van egy független filmkultúra, és van a Nemzeti Filmintézet által támogatott filmes világ. Közben a külföldi elismerések és díjak miatt kezd a független film kissé „szexi” fogalommá válni, ami kérdéseket vet fel.

O. R.: A tehetség biztos, hogy szexi, és a tehetségtelenség pedig biztos, hogy nem az. Az, hogy Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs, Pálfi György vagy Szilágyi Fanni nem kapnak pénzt saját projektre, nem őket minősíti, hanem a rendszert. Ezek a tehetséges emberek úgy dolgoznak, ahogy tudnak – a tehetség utat talál. Hajdu Szabi mondta egyszer, hogy ő nem szereti, ha független filmekként hivatkozunk ezekre, hívjuk inkább simán magyar filmeknek, hiszen ez is a magyar kultúra. Azt is ő mondta, hogy kultúrát nem lehet „csinálni”, nem lehet pénzből megvenni, mert az mindenképp propaganda lesz. A kultúra egy független jelenség, hála Istennek – a hatalomtól, a pénztől, az elvárásoktól, mindentől.

R. B./ WMN: Szerinted van stigma azokon, akik az NFI-től kapnak pénzt a filmjükre?