-

Állok a metró peronján, hülye, amorf alak, úgy is tökéletesen tudom, hogy épp nem látom magam. Néznek. Egy kisfiú odasúgja az anyukájának „A néninek csak egy keze van?” – „Nem!” – sziszegem vissza. „A másik a ruha alatt van, felkötve” – de ezt már csak magamban mormolva, elvégre tökmindegy.

December vége volt, száraz, enyhe, két ünnep közötti. Pontosítok. Az egyetlen nap két ünnep között, amikor nem kellett csinálni semmit, csak biciklire pattanni és elmenni valahová. Akkor estem el véletlenül egy kátyúban, a jobb vállamra zuhantam. Még hazatekertem vagy fél órányira, aludtam, kipróbáltam, hogy a könyökömet az asztalra feltéve tökéletesen tudok gépelni, és ha az ujjaimmal „felmászok” az ajtófélfán, akkor a kezemet egészen a fejem vonaláig is fel tudom emelni, nagy baj tehát nem lehet. Mondom, NEM. Ezzel a tudással felvértezve lazáztam el a balesetire – nekem este már cikket kell írnom csókolom – ahol parádés gyorsasággal derült ki, válltörés. Még volt egy elvetélt kísérletem az asztalra rakott könyökről, a gépelésről, meg arról, hogy nekem dolgoznom kell, de persze rám kötötték a kezemet, minimum három-négy hét, mozdítani se lehet. Mondtam már, hogy jobbkezes vagyok? Igen, szívás.

Kemény év volt 2015, csak mint mindig. Tizenkét hónap, sok stressz, sok magas és mélypont, rengeteg munka, sok izgalmas feladat. Majd télen pihenek kicsit, maximum jövőre – gondoltam mindig –, de most előre, előre, ha nincs dolog utazzunk, ha elutaztunk nézzünk, lássunk, ha visszaértünk pótoljuk, ami elmaradt. Egyik nap Balaton, másik nap Olaszország, simán. Most meg kicsit máshogy számolok. Fürdés húsz perc, közben legalább felébredek. Öltözés nyolc, a zokni a legnehezebb, előkeresni a kulcsot és kinyitni a zárat kettő alatt megvan, de az anyósülésen nem kötöm be magam egy alatt. Lelassult az idő, a cselekedetek időt követelnek maguknak. Nem tudom gyorsabban felhúzni a zoknit, így amíg babrálok vele, gondolkozom. Meggondolom, mit írok le, mert bal kézzel nehezebb, orral nyomom le a kettőspontot. Kevesebbet csetelek, de határozottan többet telefonálok. Hogy ráérek-e ma este? Gyere át egy pohár borra, itthon leszek! Szeletelt kenyérből és előre reszelt sajtból pompás melegszendvicset készítek, de a vajat neked kell kenned. Hogy végzek-e a feladataimmal? Persze, csak lassabban, sokkal lassabban. Csak aztán időben abba kell hagynom, mert tudod, fürdés húsz perc, pizsamába öltözés minimum tíz...

Állok az ABC-ben, fizetek a borért, egy kézzel piszkálom ki az ötezrest. Közben kiesik a pénztárcából egy levél Valeriana, zavartan mosolygok, visszatuszkolom. Nekem erre már nincs szükségem – gondolom – a törött váll tökéletes lassító és altató. Helyre rakja a dolgokat.

Kifelé arra gondolok, hogy isten áldja az egy kézzel is nyitható, csavaros tetejű borokat... és a szupermarketek fotocellás ajtóit.

Szia, 2016! Nem öregszem, csak lassulok. Három hétig biztosan.

Budavári Dóra

A fotó illusztráció.