Három év két négyzetméteren – Pedig nem követett el semmit

–

Az Illatos utat sokan csak sintértelepnek nevezik

Pedig  Budapest főváros gyepmesteri telepe (hivatalos nevén Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság Állategészségügyi Szolgálata) már régen nem egy halálgyár, ahova bekerülnek a kutyák, és ahonnan sosem kerülnek ki. Ide hozzák a Budapest közigazgatási területén befogott összes macskát és kutyát, valamint azokat az állatokat is, amelyeket a gazdájuk leadott. Itt nem lehet létszámstopot hirdetni – ha nincs hely, elvileg altatni kéne. Szerencsére erre már sok éve nem volt példa. Évente nagyságrendileg 1500 állat kerül ide, és nagyjából a felétől valamilyen okból a saját gazdájuk szabadult meg. Vagy annak örökösei, akik az ingatlant boldogan viszik, de a nagyszülők kedvencével már nem akarnak foglalkozni. 

A gyönyörű februári napsütésben már messziről hallatszik a kutyák ugatása, amikor megérkezve a telepre bezsilipelünk. Nem kutyát jöttünk örökbe fogadni, bár szívünk szerint többet is azonnal magunkhoz vennénk, hanem megnézni, hogy egy alapítvány közreműködésével hogyan próbálják az esélytelen, szakszóval „beragadt” kutyákat rehabilitálni. A Népszigeti Kutyaiskola három kiképzője hetente egyszer látogat a telepre, hogy négy kutyával foglalkozzon, illetve a Kutyaguru iskola kiképzője is kijár ide ugyanezért.

Ezen a napon először egy zsemleszínű cukiságot visznek a „dühöngőbe”, akiről első pillantásra azt gondolnám, igazi házi kedvencnek való. Lelkesen csóvál, rohan a lányokhoz, igyekszik teljesíteni a feladatot – enni kap, ha a szájkosárba dugja az orrát. Elég jó motiváció, gondolom, és nehezen hiszem el, amikor azt állítják, Zsömi két hónapja még mindenkire rátámadt, aki közel ment hozzá. Ehhez képest a heti egyszer fél óra úgy látszik, csodát tett vele. „Csak az elején vagyunk” – mondják, „még egy csomó minden hátravan”. Zsömi, aki – az összes többi kutyához hasonlóan – ivartalanítva lett a bekerülése után, láthatóan élvezi a foglalkozást és a finom falatokat. Messziről már ismerkedik más kutyákkal is, hogy kiderüljenek a viszonyok, és szocializálni lehessen ilyen téren is. Nincs feszkó, nem ugranak egymásnak hörögve. Szerencsére – gondolom, mert akkor még kevesebb esélye lenne családhoz kerülni.

Aztán ott van Misa, aki fekete is, keverék is, és már kétszer került vissza a telepre. Pedig iskolába is járt vele az egyik gazdája, csak kicsit labilis, ezért a többi kutya társaságát még tanulnia kell. 

A  Doktorok az Állatokért Állategészségügyi Alapítvány (DOKTA) tavaly indította el azt a programot, amelynek keretében Budapest összes iskoláját megkeresték, hogy ki vállalna önkéntes alapon rehabilitációt az Illatos úti telepen. Nem sokan válaszoltak, de páran vették a fáradságot, és azóta a szabadidejükben kijárnak a telepre. 

A kutyák kiválasztása szakmai döntés eredménye, a szakmai vezető és a rehabilitációt végző trénerek együtt döntenek a kutyákról, és a fejlődés mértéke alapján lépnek mindig tovább – ezt már Gabnai Viktória, az alapítvány kuratóriumi tagja magyarázza nekem, miközben a kiképzők Zsömivel dolgoznak, ő pedig fotózik, hogy nyoma maradjon a fejlődésnek. „Én most annak örülök, hogy egyáltalán beindult, és működik a program, mert nem tudok róla, hogy bármelyik gyepmesteri telepen lenne ilyen. A helyszín nem ideális, és az önkormányzati fenntartás miatt vélhetően nem is fog rá saját forrás jutni, ezért próbál az alapítvány segíteni.” 

Az alapítvány egyik fő célja, hogy fejlesszék a telep eszközeit (ez jól is halad), de a helyszűkén ők sem tudnak változtatni.

És máris jön a következő kutya, Roni, egy soványka németjuhász jellegű, aki megérkezésünk óta köröz a kenneljében. Másra nincs lehetősége, olyan kevés a hely. A fiatal kan kutya tavaly május óta él a telepen.

A szívem szakad meg érte, ahogy azért a ránézésre fajtatiszta malinoisért is, aki egy belső kennelben várja több mint egy éve, hogy valaki beleszeressen. Látszik, hogy megőrül a munkáért, vérprofiként igyekszik teljesíteni. Hihetetlen, hogy senkinek nem kellett eddig, pedig okosabb, mint a három kutyám együtt, csak egy jó gazdi hiányzik mellőle.

A pitbull és amstaff jellegű kutyák során majdnem elbőgöm magam, elképzelem, ahogy az én dömperem ott ugat, és nem érti, mi  történik vele. Mint ahogy láthatóan az itteniek sem, hogy miért vannak bezárva, miért nem jön értük senki, mit követtek el, hogy leadták őket.

Pedig a helyzet sokat változott, jó irányba – ezt már dr. Kozma Tamás, a telep főállatorvosa mondja, akinek sokat köszönhet az ebrendészeti telep. Neki sikerült elérnie, hogy helyhiány miatt nem altatnak már vagy hat–hét éve állatot, hogy minden kutya ivartalanítva, oltva és chippel kerül ki, kezelik, ha valamilyen baja van, és igyekeznek megfelelő ellátást nyújtani számukra. Ennek kerékkötője egyrészt a hely: egyáltalán nem fekszik ideális területen, kicsi, és a kennelek irtózatosan szűkek. Ennek ellenére tiszta és rendezett. „A helyzet sokat javult” – állítja Kozma doki, ahogy az állatvédős szleng hívja – „manapság csak évente 1500 állat kerül be a kilencvennégy helyre. Ennek fele leadott, azaz a gazdi lemondott valamilyen okból az állatról a másik fele pedig elkóborolt. Velük egyszerűbb a helyzet, a chippel rendelkező ebek legalább hazakerülnek a »börtönből«.” 

A kölykök is gyorsan elkelnek – maradnak az antiszociális, illetve a fekete kutyák. Hogy ők miért nem kellenek senkinek, nem tudni, de a dolog annyira jellemző, hogy van, aki szakdolgozatban elemezte a fekete állatok elutasítottságát. A DOKTA épp ezért tűzte ki egyik céljaként, hogy megpróbálja felkarolni a hátrányból indulókat, hisz itt még azok is befordulnak, akikkel semmi baj nem volt korábban. A leadott ebek egy részének pedig egész egyszerűen összetörik a szíve. De szerencsére vannak olyanok, akik eljönnek hétről hétre, és foglalkoznak velük, mert az itt dolgozóknak sincs idejük megmozgatni, és – képesítésüknek megfelelően – rehabilitálni az állatokat.  

Kozma doki ide vagy oda, hosszú éveknek kell eltelnie, mire megváltozik az Illatos úti ebrendészeti telep megítélése. Itt nem lehet helyhiány miatt elutasítani senkit, így ha túl sok jószág halmozódik fel, jön a totózás, kit kivel lehetne egy kennelbe rakni, és hogyan volna jó átrendezni az ebeket. Szerencsére a telep orvosi felszereltsége megfelelő, csak speciális tápokból van hiány, a gyógyuló, vagy éppen valamilyen betegséggel küzdő kutyák számára. És nagyon örülnének egy digitális röntgennek.

A képre kattintva további kutyás fotókat láthattok:

Az Illatos úti kölyökkutyák elkülönítve várják megmentőiket. Nekik biztos pillanatok alatt lesz gazdájuk, kérdés, hogy a most még „cukisággombócokra” jut-e majd elég türelem, energia és aktivitás, amikor megnőnek. Mert különben hamar újra a telepen találják magukat. Jó esetben. Felmerül bennem, hogy míg az állatvédő alapítványok szigorú feltételekhez kötik az állatok örökbefogadását, addig van-e erre lehetősége a telepnek. Sietve megnyugtatnak, hogy van szűrés: ha több jelentkező akad egy állatra, akkor külön vizsgálják, melyik lenne az ideális gazda a számára. A fizetendő örökbefogadási díj hatezer forint kutyák esetében, négyezer a macskáknál. Ez talán jó előszűrésre is, mert az állattartás nagyon sokba tud kerülni. De ahogy Kozma doktor irodájának fala boldog és gazdis kutyákkal van kiplakátolva, úgy él bennem is a remény, hogy a „beragadt” ebek is megtalálják majd emberi társukat. 

Zimre Zsuzsa

Képek: Chripkó Lili