Vekerdy Tamás: Legyünk cinkosai a gyerekeinknek! – Avagy hogyan éljük túl az iskolát?

D. Tóth Kriszta: 2012. szeptember elsején indult az új, állami központosított iskolarendszer, élén a KLIK-kel. Vagyis idén, úgymond, a negyedik osztályba lép. Ha gyerek lenne, akkor már bőven osztályzatot kapna, de én most mégis szöveges értékelést szeretnék az eddigi tapasztalatokról. Mert mostanra bőven vannak. Mit lát, mit hall a gyerekektől, szülőktől, milyen az új iskolarendszer?

Vekerdy Tamás: Működésképtelen. Ezt nyugodtan ki lehet jelenteni. Annál is inkább, mivel maga Hoffmann Rózsa nyilatkozta a minap, hogy ő már akkor, a rendszer bevezetésekor megmondta: nem fog menni. Ugyanabból a hírműsorból az is kiderült, hogy annak idején nem ezt mondta, hanem azt: „csak a sanda politikai szándék kritizálhatja a KLIK-et.” Mára egészen nyilvánvaló, hogy nem lehet több ezer intézményt egyetlen központból irányítani. A KLIK milliárdos deficitet, rendszeres likviditási hiányt termel, nagyon sokan nem kapják meg időben a fizetésüket, nincs papír, nincs kréta, mindent egy helyről kell megrendelni, de nem érkezik meg... Szóval nonszensz. Ez a hülyeség, az abszurd uralma.

DTK: És hogyan hat mindez a gyerekekre, akik mégis kénytelenek ebben a rendszerben iskolába járni?

VT: Mindenki tudja, hogy a központosítás nem megy az oktatásban. Minden kellemetlen huszadik századi rendszer, mint például Mussolinié, Hitleré, Sztáliné, központosította az iskolákat. Nem véletlenül...

DTK: „Mert a központosítás alattvalókat nevel, nem gondolkodó állampolgárt" – ezt ön nyilatkozta.

VT: Így van. A KLIK-rendszer előtt nagyon sok önkormányzat nagyszerűen el tudta látni az iskoláit. És persze volt sok, amelyik nem. Őket kellett volna megtámogatni, ami sokkal olcsóbb is lett volna. Minden azért történt, hogy egyetlen gombnyomással, egy központi asztalról lehessen az egészet vezérelni, és az történjen, amit „én” akarok. Legutóbb Rákosi Mátyás tett ilyet Magyarországon.

DTK: Sok szülő kényszerül bele abba a szerepbe, hogy az iskola ellenében neki kell árnyalni, kiegészíteni, kontextusba helyezni azt, amit a gyerek napközben hall. Ez azért nem egy ideális helyzet.

VT: De nem is újdonság. A magyar iskola már réges-régen sem működött jól. Az igazi romlás Klebelsberg erőfeszítései ellenére az első világháború után kezdődött, amikor felerősödött az ideológiai és egyéb nyomás. Pedig a XIX–XX. század fordulóján, az eötvösi iskola idején még sokkal jobb volt a rendszer. (Persze: akkor kevesebben jártak...) Ma meg? Mondok két példát. Egy: ma azt mondják, hogy első végére, vagy még inkább „karácsonyra” olvas a gyerek. Miért?! Van olyan gyerek, aki úgy kerül az iskolába, hogy a nagyobb testvéreitől már megtanulta a betűket. A másik viszont csak harmadik osztály végére fog tudni stabilan írni-olvasni. Ettől az egyik nem zseni, a másik meg nem hülye.

A tehetség többnyire lassan érik. A tehetség „letokolja” magát az ellen, amit nem akar felvenni.

Stephen Hawking nem tudott megtanulni írni-olvasni az alsó osztályokban, holott akkor még egészséges volt. Miért? Csak. Mással volt elfoglalva. A régi magyar iskolában azt mondták a tanároknak: itt vannak a gyerekek, négy–hat év alatt tanítsd meg őket stabilan írni-olvasni! Közben menjetek le a patakpartra, mert ez volt a környezetismeret. Játsszatok, futkározzatok, énekeljetek...

DTK: És a másik példa?

VT: A másik példám, hogy a régi nyolcosztályos gimnázium negyedik osztálya, tehát a 14–15 évesek osztálya, a legkönnyebb osztály volt, sok ismétléssel. Miért? Mert a gyerek kamaszodik. Nem szabad megterhelni. Na, most mi azóta csináltunk egy olyan iskolarendszert, amelyben hetedik–nyolcadikban kell a gyereknek a maximumot hoznia, mert ezen múlik a továbbtanulása. Totálisan elfelejtettük, hogy milyen a gyerek. Pedig azóta számtalan endokrinológiai, neurobiológiai, neurofiziológiai vizsgálatból tudjuk, hogy ez mennyire így van.

DTK: Nemcsak a vizsgálatokból tudjuk, elég hazamenni és odafigyelni a gyerekre, hogy lássuk, hogy viseli az iskolai nyomást. Sok gyerek az első osztálytól fogva szorong. Nekem van egy olyan érzésem, hogy a mi generációnk, amely a poroszos rendszerben járt iskolába, sok előírás, nyomás, mennyiségi követelmény között, újratermeli a szorongást a gyerekeinkben.

VT: Ez abszolút így van. A szülők beveszik a süket dumát arról, hogy teljesítményelvű világban élünk, ha jót akarsz a gyerekednek, „topmenedzserképzést már az óvodában is!” Jönnek a béték, a káefték az oviba, kikapkodják a kicsiket a szabad játékból és elviszik „képezni”; lovagolni, úszni, angolórára... ami teljesen abnormális.

A zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában topmenedzser képzést kapott. Hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, sok mozgással, szabad játékkal, mindennapos mesehallgatással.

Aki mindennap hall mesét, annak iskolába lépéskor a nyelvi fejlettsége másfél évvel előzheti meg azt, aki csak rendszertelenül hall – vagy pláne csak néz! – mesét. Márpedig a nyelvi fejlettség a gondolkodás alapja.

DTK: Azért egy iskolakezdés nemcsak a gyereknek okoz szorongást, hanem a szülőnek is. Különösen ha első gyerekről van szó, és még kevés a rutin. Nekik mit tanácsol?

VT: Először is: minden azon múlik, hogy telt az első hat–hét év. A gyerek érzelmi biztonságban van-e? Vagyis marháskodtak-e vele, dögönyözték-e, csiklandozták-e, mondtak-e neki mondókákat, énekeltek-e neki, stb. Megtanult-e személyes érzelmeket kapni, elfogadni és viszonozni. Aki ezt tudja, az védve megy be az iskolába, aztán később a kamaszkorba. Ő is szeretne sodródni, de nem fog tudni, mert érzelmileg igényes lesz. A második:

tudnia kell, hogy mi, a szülei, mindig megvédjük a külvilággal szemben, bármi történik – akkor is, ha nem értünk egyet, azt majd külön elintézzük vele –, tudnia kell, hogy ott állunk mellette és mögötte.

Ezt a gyereknek éreznie kell, ez a legfontosabb feladatunk szülőként; a biztonság megadása. A harmadik fontos dolog: hogy az iskola a gyerek dolga. Én ott vagyok, és ha kér, segítek. De nem kezdem el nyaggatni, hogy mi a lecke, aztán fél tízig ülünk fölötte. Az maga a pokol. Vagy azzal, hogy hol van a tornazsákod, kihoztad, betetted? Ha megint nem viszed be, akkor egyest kapsz tornából! Törvénytelenül, teszem hozzá. Ha egyest kap, na és? Másodszor és harmadszor is egyest kap, negyedszer már nem fog, mert elviszi a tornazsákot. Ne legyünk dogmatikusak, a gyerek már kihozta a tornazsákot, lerakta az előszobában, de ott felejtette. Én akkor felemelem, meglóbálom és utánakiáltok, hogy: hahó!

DTK: Majdnemhogy cinkosává kell válnunk a gyereknek.

VT: Pontosan. De mit jelent ez? Például: ül a kisfiam este fél kilenckor a füzet fölött, tollal a kezében. Mi a baj, Ferikém? – kérdezem tőle. A gyerek már teljesen hiszterizált állapotban van. Egy napom... egy napom... én ezt nem tudom megírni! Ilyenkor mondhatnám azt, hogy kisfiam, ne mentél volna le fél háromkor biciklizni, most addig ülsz itt, amíg meg nem írod. De én erről nagyon lebeszélném magunkat. Helyette azt javaslom, hogy mondjuk neki: gyere ki a konyhába, igyál egy kis vizet, hámozok egy kis almát, mint régen (bár tudom, hogy a héjában van a vitamin), felszeletelem, kistányérra teszem, bemegyünk a szobába, a füzet mellé rakom és így szólok: figyelj, diktálok!

DTK: Kvázi megcsinálom helyette a házi feladatot?

VT: Igen. Másnap megkapom a jól megérdemelt hármas alámat a fogalmazásomra, de már aznap este meghallgatom a nagymamát, hogy úristen, egy életre tönkreteszed a gyereket, örökre segítségre fog szorulni, olyan lusta lesz, mint ti vagytok! Aztán legközelebb újra lediktálom, és harmadszor megint. És csodák csodájára, a gyerekem három hét vagy három hónap múlva jeles dolgozatot ír az iskolában. Hogyhogy? Úgy, hogy nem hülye. Ő rájön, hogy csinálom, odaképzelem magam az ágyba ébredéskor... stb. Ráadásul jobban tudja, hogy a tanító néni mit akar, mint én. Így aztán jobb jegyet is kap mint én, aki csak négyes aláig tudtam magam felküzdeni a dolgozatokkal.

DTK: És mit mondok a nagymamának?

VT: A nagymamának azt, hogy: Én így csinálom, az én gyerekem... Szóval igen, legyünk cinkosai a gyerekeinknek! Amikor pénteken hazahoz 47 matekpéldát, hogy azt a hétvégén meg kell csinálni, akkor rögtön döntsem el, hogy beírom az ellenőrzőbe, hogy „családi okok miatt” nem tudta megcsinálni a gyerek – ami egy valós ok, hiszen a család nyugodt hétvégéje függött a házi feladattól –, vagy azt mondom, Robikám, ülj le, nyisd ki a füzetet, diktálok!

DTK: Közben eszembe jutott, hogy a wmn.hu máig egyik legnépszerűbb cikke arról a tanítónőről szólt, aki pénteken gyöngybetűkkel fölírta a táblára, hogy a hétvégére nem ad házi feladatot. Mégis attól tartok, hogy a pedagógusok és a szülők  nagy része felvonja majd a szemöldökét, amikor ezt az interjút olvassa.

VT: Nem tudom, lehet. De én akkor is azt mondom, hogy

nincs értelmetlenebb dolog, mint a házi feladat.

Ezt az úgynevezett Hattie-jelentések is alátámasztják. Az új-zélandi professzor vizsgálatából kiderült, hogy az a fajta házi feladat, amit nálunk kap a legtöbb gyerek, semmire sem jó. Mert az eminens odakeni, a többi pedig szünetben lemásolja az eminensről. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek otthon ne csináljon semmit. Dehogynem. Válasszon a harmincöt feladatból, ami egy nagy papíron ott lóg a falon, ha akar, dolgozza ki otthon és adja elő. Két év alatt harminc gyerekből egy sincs, aki legalább egyet ne választott volna.

DTK: Az iskolák számára szoros tanmenet határozza meg a tananyag mennyiséget és a tanítás tempóját. Szinte rá vannak szorítva, hogy a gyerekek otthon is dolgozzanak.

VT: Pedig nem kellene sietni. Hova sietünk? A norvég és svéd gyerekek negyedikben értő olvasásból gyengébbek, mint a magyar és cseh gyerekek. Miért? Mert nem sietnek. De ugyanezek a norvég és svéd gyerekek öt év múlva magasan a nemzetközi átlag fölött olvasnak és értelmeznek. Mi pedig, magyar és cseh gyerekek, alatta vagyunk. Mert gyorsan tanítottunk. Gyorsan nem lehet tanítani. Elképesztő, hogy a pedagógiai szakszolgálat – már azt sem tudom, ma éppen hogy nevezik – munkatársai kijártak az iskolákba és stopperrel mérték, milyen gyorsan olvasnak a gyerekek.

DTK: Hasonló felmérés ma is létezik. A gyerekek olvasását év elején, közepén és végén stopperrel kell mérni. Aszerint kapnak osztályzatot, hogy hány szótagot olvasnak el két perc alatt.

VT: Woody Allen mondását idézem: Voltam egy gyorsolvasási tanfolyamon, húsz perc alatt olvastam el a Háború és békét. Oroszokról szólt. Ez ennyit ér. Miért kellene gyorsan olvasni? A zseniális Gróf Széchenyi István szerint a mélyenszántó észjárás nem gyors, hanem lassú. A gyors észjárásúak remekül fognak vizsgázni, de ez a „tudás” messze nem olyan értékes és hosszú távú, mint a megfontoltabbaké.

DTK: Azt kutatásokból lehet tudni, hogy az iskolában elsajátított, bebiflázott ismeretanyag háromnegyede felnőttkorra elfelejtődik.

VT: Sőt, több!

A legutóbbi mérések szerint a 20 és 30 év közötti felnőttek a gimnáziumi tananyag kilenc százalékára emlékeznek úgy, hogy használni is tudják.

Sinus, cosinus, kovalens kötés... fogalmunk sincs, mire valók ezek. A legelső PISA felmérés egyik feladata az volt, hogy a gyerekek mérjék meg az Antarktisz területét. A térképen látható volt az Antarktisz, csipkézett körvonallal, mellette a 100 kilométeres mértékegységet egy kis vonal jelölte. Tudja, mi történt? A finn gyerekek bekockázták az Antarktiszt, és összeszámolták hány teli, hány félig teli kocka volt, és hány töredék. Aztán megbecsülték. Az értékelők egy viszonylag tág intervallumon belül jónak fogadták el a válaszokat. Mit csinált a magyar gyerek?

DTK: Megijedt.

VT: De meg ám. Hozzá sem kezdett! Mert ő „nem tanult ilyet.” Ő olyasmit tanult, hogy a paralelogramma, a négyzet, a téglalap, vagy a kör π-vel, stb... Na, ez a különbség. A finn gyerek nem szorong. A finn gyerek azt tanulja meg, hogy próbálkozz, vállalkozz! Legföljebb hibázol. Abszolút nem baj.

Tévedni, hibázni jó! Abból tanulsz. Nem úgy van az, hogy tévedhetetlenül születek, jól bemagolok mindent és tökéletes vagyok. Ilyen nincs.

Ha valamelyik gyerek hibázik, az jó. Ne csesszük le érte, hanem nyomozzuk ki együtt, hol tolta el! Ezekből lehet megszerezni az ismereteket.

DTK: A gyerekek óriási mennyiségű anyaggal találkoznak az iskolai évek alatt – hogy mennyi marad meg bennük ebből, arról már beszéltünk. De az is nagyon érdekes, hogy mi mindennel nem találkoznak az iskolában. A pénzügyi tudatosságtól az internet megfelelő használatáig sok gyakorlati, a valós életre felkészítő ismeret hiányzik az órarendből – erről nemrég nálunk született egy összeállítás is. Melyek azok a tantárgyak, amelyeket ön javasolna bevezetni?

VT: Például a családi életre nevelést. Hadd idézzem Czeizel Endrét, aki a kilencvenes évek végén nagy erőfeszítéseket tett, hogy vezessék be az iskolákban a családi életre nevelés tantárgyat. Készítsék föl a gyerekeket a szexualitásra, nemiségre, konfliktuskezelésre. Mert nem az a jó család, ahol nincs konfliktus, az mindenhol van. Csak mi kerüljük. Pedig nem kerülni kell, hanem újabb és újabb kompromisszumokkal megoldani őket. Czeizel kezdeményezését annak idején visszaverték, támadta a KDNP, az MDF, azzal, hogy meg akarja rontani a gyerekeket, olyasmit akar „tanítani” nekik („szexualitást!”), ami eszükbe sem jutna, amit még nem is tudnak. Már az óvodások mindent tudnak, legföljebb mindent rosszul.

DTK: A szexedukáció a mai napig gyakorlatilag a nullával egyenlő az iskolákban.

VT: Így van. De sokszor a családokban is.

DTK: A gyerekek azzal sincsenek tisztában, hogy az ő testük szentség.

VT: Pontosan erről van szó. Később Czeizel egy hosszú interjúban elmondta, mik voltak az angol tapasztalatok. Ahol bevezették a családi életre nevelést, szexedukációval, konfliktuskezeléssel, felelősségvállalással, ott lényegében az iskolákból eltűnt a korai abortusz, zuhanásszerűen csökkent a fertőzéses nemi betegségek száma, és nem ütötte fel a fejét a HIV-fertőzés. De minket a magyar képmutatás, a rémület megakadályoz abban, hogy normálisan beszéljünk a szexről, a nemiségről. Egymás között sem, és az iskolákban sem a gyerekekkel. Helyette mindenféle felesleges anyaggal tömjük a fejüket, és addig szorongatjuk őket, amíg megbetegszenek.

DTK: Jól értem, azt mondja, hogy az iskola jelenlegi formájában megbetegíthet?

VT: A Magyar Tudományos Akadémia kétszer is megjelentette Nemes Lívia és munkatársai vizsgálatát (Pszichoszomatikus tünetképződés kisiskolás korban), amelyből az derül ki, hogy bár a lányok mindig egészségesebbek, mint a fiúk, kevesebben halnak meg születéskor, kevesebben vannak kórházban, orvosnál, pszichológusnál, amikor iskolába lépnek, ez a trend megfordul. Mert a lányok sokkal jobban alkalmazkodnak az iskolához, jobb tanulók, jobb magaviseletűek, de ezért nagy árat fizetnek. Fejfájás, szédülés, szemkáprázás, hányinger, hányás, gyomorgörcs, hasfájás, szorulás, hasmenés, stb. Az orvosnál aztán kiderül, hogy még semmi bajuk (mert ha a pszichés tünet sokáig fennáll, a test is megbetegszik), ez pszichoszomatikus tünetképződés, és ezzel fizetnek azért, hogy annyival jobban alkalmazkodnak az iskolához.

DTK: Azért ez nagyon félelmetes kijelentés. Mondom ezt egy holnaptól negyedik osztályos gyerek, ráadásul lánygyerek anyukájaként...

VT: És akkor még tegyük hozzá a legfrissebb amerikai kutatások eredményeit. Az, hogy a tanító milyen, később egy asztmában, egy gyomorfekélyben is visszaköszönhet. A kutatók több mint 17,000 embert követtek végig gyerekkortól a felnőttkorig. És bebizonyosodott, hogy az, ami az iskolában, és azzal párhuzamosan a családban történik egy gyerekkel, az egész életpályára és a felnőttkori egészségre, testi állapotára kihat. Vagyis

mi itthon a gyerekeink testével semmilyen értelemben nem törődünk, és ez nagyon szomorú.

DTK: Mit kellene tenni?

VT: Először is tanulnunk kellene azoktól, akik jobban csinálják, mint mi. Amikor 2001-ben kiderült, hogy a finnek milyen fantasztikusan jók iskolai eredményekben, mi magyarok vagy a németek pedig sokkal gyengébbek, akkor nálunk azt mondták: rossz a mérés. A német tartományi kultuszminiszterek ezzel szemben rohantak Finnországba megnézni, hogy mitől olyan jó az ottani rendszer? Az egyik első kérdésük a kollégáikhoz az volt Helsinkiben: hogy van nálatok a tanfelügyelet, amiért ilyen jó eredményt produkáltok? Válasz: náluk nincs tanfelügyelet. Ez volt az első sokk. Egyébként a nyolcvanas évek elején nálunk is megszüntették a tanfelügyeletet – mostanra megint visszatért. Egy német pedagógus kollégám szerint a világ leggonoszabb mondata a következő: Megbízni jó, ellenőrizni még jobb. Tudja, ki mondta ezt? Lenin. Egy iskola, amely ezen az alapon nyugszik, az kudarcra van ítélve.

DTK: Tudja, nehéz helyzetbe hozott. Így a beszélgetésünk vége felé azt érzem, nagy szükség volna valamire, ami mégiscsak reményre adhat okot... Mégiscsak holnap kezdődik az új tanév...

VT: Rendben, mondok valami pozitívat is. Magyarországon a rendszerváltás után intenzíven elkezdődött az iskola javulása. Nem csak az alternatív iskolák megjelenése miatt. A hagyományos, önkormányzati iskolákon belül is nőtt azoknak a pedagógusoknak a száma, akik gyerekközpontú módszereket kezdtek alkalmazni. Az ezredforduló utáni intézkedéseknek köszönhetően pedig újabb javulás volt tapasztalható – az eredmények is ezt mutatták. Például: a magyar gyerekek Európában értő olvasásból az utolsó ötödből az első ötödbe kerültek. Aztán az utóbbi öt évben ugyanez a mutató megint zuhanásszerűen romlott, idén pedig az elmúlt öt év legrosszabb érettségi eredményeit sikerült produkálnunk. Ez egyébként szinte hihetetlen, a szakemberek azt mondják: nem lehet elég ennyi idő ekkora romlásra. De elég volt. Az iskola lezüllése, a tanárok menekülése, kedvvesztése, ellehetetlenülése, fölös dolgokkal terhelése (portfólió!) is megmutatkozik már most.

DTK: Csak óvatosan jelzem, hogy újra negatívba fordultunk át...

VT: Valóban. Akkor azt mondom: 1989 és 2010 között rengeteget javult a magyar iskola – nem eleget, de nagyon sokat. Most az a veszély fenyeget, hogy ez a javulás semmivé lesz. De még nem késő visszafordulni. A magyar iskolában, a magyar pedagóguskarban van lehetőség a javulásra! Csak meg kellene őket becsülni. És a saját gyerekeinket is.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Csiszér Goti/Goti Photography