–

Szeretek élni. Szeretem a gyerekeimet, a családomat, a kutyámat, a macskámat, a könyveket, a természetet, a kertemet, a házamat, a falut, ahol élek. Szeretek sportolni, jókat enni, jó borokat inni – beszélni róluk. Szerettem a munkámat is. Normál esetben most a nyugdíjamig hátra lévő időt számolnám és az unokáim érkezését várnám.

De én itt élek Magyarországon. És lassan belepusztulok.

Gyűlölök bemenni dolgozni, mert ki tudja, milyen idióta jogszabályt fogadtak el vagy módosítottak az elmúlt éjjel – lehetőleg visszamenőleges hatállyal és rendeleti úton – olyan dilettánsok, akiknek fogalmuk sincs az adott jogterület működéséről.

Hónapról-hónapra, évről-évre a napi munka során tapasztalom, hogyan amortizálódik le a jogszolgáltatás, a gyermekvédelem, a közoktatás és a közhangulat. Saját bőrömön érzem, hogyan pusztul le a gazdaság és hullik szét az egészségügy. Mindezek működésének a látszatát már csak néhány igazán elhivatott fanatikus tartja fent.

Rettegek megnyitni az elektronikus postát, mert annak ellenére, hogy mindig minden bevallási és járulékfizetési kötelezettségemnek határidőben eleget tettem, egy éves átlagbérnek megfelelő bírsággal sújtott már mondvacsinált indokokkal a modernkori ÁVH. 

Az vajon mennyire köztudott, hogy köztörvényes bűnözőként nyugodtan részt vehetsz a politikában és a közigazgatásban, de ha akár 1 forint adótartozásod is van, már nem lehetsz helyi képviselő sem?

Olyan ez, mint egy bántalmazó kapcsolatban élni. Rendszerünk nyíltan hangoztatja, hogy annyit érsz, amennyid van. De ha van, hát elvesz tőled mindent. Ha szembe szegülsz, hazaáruló vagy, és megtalál. Fenyeget, hogy úgysem találsz jobbat, és ő az egyetlen, aki megvédhet. Ellenségképeket rajzol és elszigetel.

Ha nincs „háttered”, politikai kapcsolatod vagy befolyásos felmenőid, lehetsz akár okos, akár szép, úgysem viszed semmire. Mindig megelőznek az oldalsó pályáról olyanok, akiket hátulról tolnak.  Ha mégis fel tudsz kapaszkodni a kemény munkád és tudásod alapján, akkor kivásárolnak, vagy valótlan állításokkal ellehetetlenítenek, ha nem az oldalukon állsz.

Lehet, hogy ez valami transzgenerációs probléma, de mások történeteit hallgatva, olvasva, ez nem a sajátom, hanem az országé. Felmenőim a semmiből jó döntésekkel és kemény munkával, a béresekkel együtt kapálva elértek valamit, azért, hogy utána kuláknak minősüljenek és mindenüket elvegyék. Megtapasztalhatták, hogy rajtuk, ahogyan rajtam sem volt soha „füstszűrős sapka”. Ők hamar megtanulták, amit én még mindig nem:

a hatalommal szemben soha nem lehet igazad, és jobban teszed, ha befogod a szádat.

Ahogyan a divat ismételi önmagát, úgy a politika is: most az '50-es évek irányzatainál tartunk. Aki nem értené a fenti utalásaimat, annak javaslom: hallgassa meg Hofi Géza 80-as évekbeli műsorait, akkor már lehetett beszélni ezen időszakról. Szomorú, de meglepően aktuálisak a poénjai. 

A kisfiam általános iskolai tanévnyitóján éreztem azt először, hogy képtelen vagyok elénekelni a Szózatot a tömeggel. Nem tudom meghatottságtól vagy büszkeségből a szememben könnyekkel kimondani azt, hogy „itt élned, halnod kell”. Ettől csak a kétségbeesett keserű sírás tör ki rajtam. Valóban? Itt? 

Ahol nincs jogállamiság, jogbiztonság, szuverenitás és működő állam?

Ahol néhány család irdatlan luxusa miatt milliók szenvednek?

Ahol a csapból is népbutítás és propaganda folyik?

Ahol embereket, csoportokat egymás ellen hergel a hatalom?

Ahol a Nagy testvér már mindent lát, és bármire képes azért, hogy megtartsa hatalmát?

Ahol nem véd meg az állam, a jog, de még a közösséged sem?

Ahol két lábbal tiporják a szólás- és sajtószabadságot?

Ahol békére hivatkozással minden este harci repülők köröznek felettünk? 

Mikor a lányaim a kamaszkorba léptek, akkor gondolkoztam el először, mit mondjak, ha mennének. Támogassam őket abban, hogy elhagyják az országot egy jobb jövő reményében, vagy hisztizzek, hogy nem szeretnék olyan nagymama lenni, aki csak a Skype-on látja az unokáit. Mostanra ez már nem kérdés. Legfeljebb megyek utánuk. Már ha nem amortizál le teljesen anyagilag a hatalommal szembeni kiállásom, vagy nem rokkan bele még jobban az egészségem.

Apropó propaganda: amikor a kisfiam úgy jön haza a táborból, hogy a Youtube-videók előzményeként bejátszott propaganda miatt bunkert épít a pincében, és nem az a legnagyobb gond, hogy lehordja a lekvárokat és víztisztítót épít, hanem hogy a 12 éves barátjával egy esetleges atomtámadás várható következményeit kell megvitatnom... szorongok. 

Pedig én szeretek élni...

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Pexels/Sam Pineda, Josh Sorenson, Hugo Heimendinger