A mágikus túlgondolás kora: mi köze a sütésnek és a barkácsolásnak az önbecsapáshoz?

–

Felnőtt állatsimogató és agypor – ez a megoldás a túlgondolásra?

A mágikus túlgondolás kora (amit a Libertine kiadó jelentett meg magyarul) nem könnyű olvasmány, de megéri. Amanda Montell amerikai nyelvész, író és popkultúra-kutató, aki lenyűgöző módon ötvözi a nyelvészetet a pszichológiával. Első két kötete (a Wordslut: A Feminist Guide to Taking Back the English Language és a Cultish: The Language of Fanaticism) azt vizsgálja, hogyan formálják a szavak a gondolkodásunkat és a társadalmi dinamikákat. Az új könyvet egy személyes vallomással indítja: „Számtalan változatos és értelmetlen módszert próbáltam már ki annak érdekében, hogy kiszabaduljak a saját fejemből”. 

Ismerős érzés, ugye? A szerző nem rejti véka alá, milyen különös kísérleteket tett, hogy kiszabaduljon a túlgondolás és a szorongás ördögi köréből: kipróbálta a felnőtt állatsimogatót, elvégzett jó néhány meditációs tanfolyamot, sőt, még egy kétes eredetű „Agypor” nevű étrend-kiegészítőt is kipróbált. Mindezt azért, hogy megszabaduljon attól az ok nélküli rettegéstől. De vajon létezik kiút ebből az örökös körforgásból?

Minden generációnak megvannak a maga kihívásai. A hatvanas évek az elnyomás elleni küzdelemről szólt: az emberek egyenlő jogokat és lehetőségeket követeltek a munkahelyeken, az oktatásban és a választójog terén. Bár ezek a mozgalmak jelentős társadalmi változásokat hoztak, az általános jóllét azóta sem vált magától értetődővé. A könyvben idézett Scientific American szerint az amerikaiak mentális egészsége a kilencvenes évektől drasztikusan romlott: az öngyilkosságok száma megugrott, a depresszió pedig lassan népbetegséggé vált.

Mi köze van egy pár cipőnek a mentális egészségünkhöz?

De miért érzik magukat ennyire elveszettnek az emberek, miközben látszólag minden adott a kényelmes élethez? A modern világ könyörtelen ritmusa, a közösségi média által gerjesztett állandó összehasonlítás és a növekvő elmagányosodás olyan nyomást helyez ránk, amelyre az előző generációk nem is voltak felkészülve. Egyre több híresség beszél nyíltan saját mentális egészségügyi küzdelmeiről, például Selena Gomez, aki őszintén mesélt bipoláris zavaráról, vagy Harry herceg, aki kampányt indított, hogy lerombolja a mentális betegségek körüli stigmákat.

Montell szerint a mai fiatal felnőttek egyik legnagyobb kihívása, hogy megértsék az elméjük működését. De mit is jelent ez pontosan?

A szerző ezt a kognitív torzítások fogalmával magyarázza, vagyis azokkal a gondolkodási csapdákkal, amelyek mindannyiunkat érintenek, akár úgy is, hogy nem vagyunk ennek a tudatában. Montell kutatások ismertetésével támasztja alá, hogy az agyunk képtelen maradéktalanul feldolgozni a ránk zúduló információáradatot, így leegyszerűsít, torzít és sémákba rendez mindent. A szerző saját irracionális gondolkodására is ráismert: miért hozott meg bizonyos (utólag rossznak ítélt) döntéseket? Miért ragaszkodott olyan elképzelésekhez, amelyekről már a döntés pillanatában is tudta, hogy nem észszerűek? 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Amanda Montell (@amanda_montell) által megosztott bejegyzés

Ezek a kérdések vezették el Joan Didion ikonikus memoárjához, A mágikus gondolatok évéhez. Didion kíméletlen őszinteséggel ír arról, hogyan sodródott irracionális hiedelmek közé férje halála után – annak ellenére, hogy egész életében a racionalitás híve volt. Talán a legmegrendítőbb példája ennek, amikor képtelen volt megválni férje cipőitől, mert mélyen legbelül hitt benne, hogy egy nap szüksége lehet rájuk a férfinak, ha visszatér. Ez az apró, irracionális kapaszkodó megmutatja, milyen erős lehet a hitünk abban, hogy a világ helyreállítható, és a veszteség visszafordítható. (És ez talán nem is olyan rossz dolog.) Ez a gondolkodásmód nemcsak gyászhelyzetekben érhető tetten, velünk van a mindennapokban is. Gondoljunk csak arra, amikor azt reméljük, hogy a kedvenc tollunk szerencsét hoz egy nehéz vizsgán, vagy bízunk abban, hogy a pénzügyi káoszból valahogy csodával határos módon kiutat találunk.

Te lennél az anyánk, Taylor Swift?

Nem mehetek el amellett, milyen remek munkát végzett Szaszkó Gabriella a fordítással! Különösen a fejezetcímek zseniálisak – a Taylor swiftes pedig egyértelműen a kedvencem. Ebben a részben Montell a hírességek kultuszát és a modern mítoszok kialakulását vizsgálja. Swift példáján keresztül mutatja be, hogyan válhat valaki a rajongók szemében szinte istenivé. A fanok rejtett üzeneteket és sorsfordító jelentéseket keresnek dalaiban, életének minden mozzanatát figyelemmel követik, miközben a kritikusok teljesen másként látják: szerintük Swift nem más, mint egy tökéletesre csiszolt marketingtermék, akinek imázsa egy zseniális kampány eredménye. Ez a kettősség tökéletesen példázza, hogyan születnek a modern mitológiák: idealizáljuk vagy épp irracionálisan gyűlöljük a hírességeket. 

Montell a holdudvarhatás jelenségére hívja fel a figyelmet – hajlamosak vagyunk egy híresség minden tulajdonságát pozitívnak látni, ha valamiben kiemelkedően jónak tartjuk. A jelenség pedig arra is rávilágít, mennyire az érzelmeinkre hagyatkozunk a példaképeink kiválasztásakor – még akkor is, ha ők is esendő emberek.

Közgazdasági kutatások szerint a hírességek idealizálása – legyen szó zenészekről, sportolókról vagy színészekről – különösen erős azoknál, akik gyerekkorukban nem kaptak elegendő érzelmi támogatást a szülőktől, testvérektől vagy egy inspiráló tanártól. Mivel hiányoztak a stabil mentorfigurák az életükből, nagyobb eséllyel keresnek példaképet a hírességekben. Ez az idealizálás azonban törékeny: ha a piedesztálra emelt sztár hibázik, az mély csalódást okoz. Minél magasabbra helyezünk valakit, annál fájdalmasabb a bukása. Az online tér ezt az idealizálási folyamatot tovább erősíti. A kommentek és virtuális közösségek egyszerre táplálják a rajongást és fokozzák a kritikát, miközben gyakran irreális elvárásokat állítanak a hírességekkel szemben.

Mérgező szerelem, avagy egyszemélyes szekta

A mérgező párkapcsolatokról szóló fejezetben Amanda Montell saját toxikus kötődési mintáit is megosztja, amely elmondása szerint olyan dinamikával működött, mint egy egyszemélyes szekta. Kendőzetlen őszinteséggel mutatja be, hogyan alakult ki az érzelmi függőség közte és egy karizmatikus, idősebb férfi között. A szerző maga is átélte a kapcsolat elején az alig észrevehető finom manipulációkat és hatalmi játszmákat, amelyek idővel egyre erősebben behálózták.

Montell a lesüllyedt költségek csapdájában találta magát: nem akarta veszni hagyni a befektetett időt, energiát és érzelmeket, még akkor sem, amikor a kapcsolat nyilvánvalóan toxikussá vált.

A szerző bravúrosan világít rá a mérgező kapcsolatok és a szekták működésének közös elemeire. A függőség kialakítása, a manipuláció és az érzelmi kontroll mind olyan mechanizmusok, amelyek fogva tartják az érintetteket. Őszinte önvizsgálata rávilágít, hogy a naivitás, a romantikus filmek idealizált szerelemképe és a társadalmi elvárások is hozzájárultak ahhoz, hogy nem vesszük észre időben a kapcsolat mérgező természetét.

Ez is ismerős helyzet, igaz? Ezután a híres svéd bútoráruházról ír, amely mindannyiunkban felébreszt valamilyen érzést – legyen az rajongás, frusztráció vagy nosztalgia.  

Mi az az IKEA-hatás, és miért fontos?

Az IKEA-hatás pszichológiai ereje abban rejlik, hogy bármi, amit saját kezünkkel alkotunk, automatikusan értékesebbnek tűnik számunkra. Miért? Mert beletesszük a munkánkat és az időnket, hogy végül összeálljon a bútor. Az igazi érték azonban nem csupán a végeredményben rejlik, hanem magában az alkotás folyamatában. Montell kutatások nyomán rávilágít, hogy a barkácsolás közösségi élmény. Rámutat, hogy a csináld magad! mozgalom erősen közösségi jelenség. A Pinterest és a TikTok barkácsőrületei mind azt bizonyítják, hogy az alkotás örömét sokszor éppen az teszi különlegessé, ha másokkal is megoszthatjuk. Az alkotás nemcsak önkifejezés, hanem kapcsolatépítés is: megosztjuk egymással a kudarcainkat és sikereinket, és közben megtapasztaljuk, hogy a közös élmények hogyan teszik gazdagabbá az életünket.

Nem gondoltam volna, hogy a süteménykeverékek – tudjátok, azok a boltokban kapható, egyszerűen elkészíthető, bár nem túl egészséges finomságok, amiket még a kezdő szakácsok is könnyedén megsüthetnek – bármilyen módon kapcsolódhatnak a mágikus túlgondoláshoz, de kiderült, hogy igenis van hozzá közük. A süteménykeverék sikere egy ügyes pszichológiai trükknek köszönhető. Amikor az amerikai General Mills élelmiszergyártó-vállalat először piacra dobta instant süteménykeverékeit, a háziasszonyok meglepően közömbösen reagáltak. Hiába volt gyors és kényelmes a megoldás, a vásárlók nem érezték igazán magukénak a végeredményt, hiszen alig kellett munkát befektetni.

A pszichológusok és marketingesek gyorsan felismerték, hogy a vásárlók ellenállásának hátterében bűntudat állt. Az anyák és feleségek elmondásuk szerint úgy érezték, nem tesznek eleget, ha mindössze vizet adnak a keverékhez – hiányzott belőle az a gondoskodás és szeretet, amelyet a saját kézzel készített ételek szimbolizálnak.

A megoldás meglepően egyszerű, mégis zseniális: a General Mills kiegészítette a receptet az „Adj hozzá egy tojást!” instrukcióval. Ez az apró módosítás rögtön átformálta a süteménykeverékekről alkotott véleményt. A tojás hozzáadása azt az érzést keltette, mintha a vásárlók valóban saját kezűleg készítenék a süteményt. Ez a apró mozzanat érzelmi kapcsolatot teremtett a vásárlók és a termék között, és sikeresen megszüntette a korábbi bűntudatot. Az emberek immár büszkék lehettek arra, hogy maguk készítettek az édességet, miközben akárcsak az IKEA, a keverék is jócskán megkönnyíti a munkát.  

Ne csak olvass, gondolkodj!

Montell könyve nem az a tipikus könnyed, egy délután alatt kiolvasós történet. A mágikus túlgondolás kora inkább egy olyan kötet, amelyet nem kell az elejétől a végéig sorrendben olvasni, bármelyik fejezetnél felcsapható, és érdemes is időt hagyni rá, hogy leülepedjenek a gondolatok. Nem szokványos önismereti kézikönyv, annál sokkal mélyebb, elgondolkodtatóbb elemzés, amely inkább inspirál és kérdéseket vet fel, mintsem gyors válaszokat kínál.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Amanda Montell (@amanda_montell) által megosztott bejegyzés

A Mágikus túlgondolás kora tükröt tart elénk, amelyben felismerhetjük saját szorongásainkat, vágyainkat és küzdelmeinket. Montell nem kínál egyszerű válaszokat vagy könnyen emészthető életbölcsességeket, hanem

arra sarkall, hogy szembenézzünk a modern élet ellentmondásaival: a túlhajszolt elvárásokkal, a közösségi média torzító hatásaival és az alkotás iránti ősi emberi vággyal.

Talán nem oldja meg minden problémánkat, de egy dolgot biztosan megtesz: arra késztet, hogy ne túl-, hanem újragondoljuk az életünket. 

Simon Eszter