Széles-Horváth Anna: Az olvasójegyem én vagyok – visszatérés a könyvtár elvarázsolt kastélyába
Van egy hely, ahol ki tudsz lépni a valóságból és könnyedén áttérhetsz egy másik világba. Van egy hely, ahol az idő megáll, és nem kell lélekszakadva futnod utána. Van egy hely, ahol egyszerre foghatod a kezedben a múltad, a jelened és a jövőd. Tudod, mi a legjobb ebben az „egy helyben”? Hogy igazából nem is csak egy van belőle. Ez a furcsa lény, az ember, aki addig sürgeti a technikai fejlődést, míg végleg határt nem szab a határtalan képzeletnek, azért még hagyott magának menekülőutat. Teli rakta könyvtárakkal a Földet, hogy emlékezzen: akad, amit elég csupán elképzelni. Mert éppen ezért ad örök útravalót. Széles-Horváth Anna írása a könyvtárosok világnapja alkalmából.
–
Óvodáskorból őrzöm az első könyvtári emlékeim: a szüleim egy általános iskolában tanítottak. Így sok időt töltöttünk az iskolai könyvtárban, ha épp biztonságban kellett tudni minket valahol a nővéremmel. Korán megtanultam, mit jelent egy igazi, elhivatott könyvtáros jelenléte: Jutka néni lelkesen hozta nekem a könyveket és figyelte, mi tetszik igazán. Mivel otthon is sok kötetet lapozgattunk, egész kicsi koromban megtanultam olvasni, de a könyvtár hangulata az akkor is egészen más volt. Sokkal izgalmasabb!
Először is, végeláthatatlan polcokon sorakoztak a könyvek: amikor becsukódott a könyvtár ajtaja, kinyílt vele egy másik univerzumé. Ahol persze eltérő szabályok uralkodtak. Egyszerre furcsa és vicces módon a köteteket a felnőttek betűrendbe sorolták. Mintha az ember a Z-nél keresne egy olvasmányt, ahelyett, hogy a borítóját nézné. Volt köztük elképesztően izgalmas, és elkeserítően unalmas is. Na, de sohasem tudtad előre, mit húzol ki a sorból. Akárcsak egy zsákbamacska!
Közben a könyvek újabb és újabb életeket hoztak közelebb: egyik a képeivel varázsolt el, másik a szavaival. Akadt, amitől könnyesre nevettem magam, és igen, olyan is volt, ami megijesztett. Mégsem annyira, hogy ne tudtam volna még éppen elviselhetően elképzelni.
A könyvtárról gyorsan kiderült számomra: nem sokban különbözik a mesékből ismert elvarázsolt kastélytól. Benne semmi sem az, aminek látszik. Miközben minden éppen csak annyira az enyém, amennyire én akarom.
Az olvasójegyem én vagyok
Kiskamaszkorunkra az olvasójegyünk kicsit az identitásunk lenyomata is lett: akárcsak egy Insta-fiók. Csak nem képeket posztoltunk az olvasott könyvekről, hanem felsorolva láttuk, mi érdekelt, mit vettünk ki többször, vagy épp minek az olvasását húztuk el nagyon sokáig. A könyvtárosok ebből a listából egy idő után talán egész személyiségrajzokat térképezhettek fel. Ami biztos: ha tanácstalan voltál, tudták, melyik irányba küldjenek a polcok között.
Emlékszem, alsósként, ha egy könyvön képtelen voltam átrágni magam, szinte félve megfogalmazott vallomásként mondtam el a könyvtáros néninek. Többek között tőle tanultam, hogy ezért felesleges bűntudatot érezni. Nem való minden könyv mindenkinek. Menjünk és keressünk mást! Ezer könyv az éppen ezer világ: biztosan megtaláljuk közte a magunkét.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, és Proust-módjára illatokban vagy képekben igyekszem megragadni, az egyik fontos lenyomat biztosan az iskolai könyvtár hangulata. Olyannyira, hogy sokáig nem is találtam igazán méltó utódokat mellé. Persze gimnazistaként is olvastam tovább: ez idő alatt az otthoni könyvtárban igyekeztem minél mélyebbre elmerülni. De az olvasó ember egy elhivatott könyvtáros nélkül olyan, mint a hívő jó pap nélkül. Elveszik a szavak világában.
Könyvtáron innen és túl
Volt-e szabadabb időszak az életünkben, mint a bölcsészkar öt éve, ahol főállásban olvasnunk kellett? (Akkor persze még nem így láttuk, de valószínűleg nem.) Ha addig nem találtam a gyerekkori emlékeimhez méltó könyvtárat, hát ott sikerült. Az elvarázsolt kastély időközben már otthonná szelídült: a nyelvészkönyvtár, a kari olvasó és mindközül a legkedvesebb, a „szabóervin” a mindennapok részévé vált.
Hazajártunk ezekre a helyekre: csoportosan mentünk, órákat szántunk rá, és nem bántunk meg egy percet sem belőle. Az egyetemi években a könyvtár nem a csend vagy a magunkba révedés szinonimája volt: a társaságot jelentette és valami közös sorsot, amit első saját felnőtt döntésünkből cipelhettünk boldogan.
Kedvenc könyvtárosaink itt is voltak: sokukat aztán évekig – vagy soha többé – nem láttunk. Mégis ugyanonnan hívjuk elő az arcukat, mint az óvodai dajkánkét, aki a kakaót tette elénk a pöttyös bögrében.
Magát az olvasást teljesen soha nem vesztettem el – bár a gyerekeim születésének éveiben alig olvastam – de a könyvtárat egy időre igen. Évek kellettek, mire rájöttem, mennyire hiányzik. A Covid után találtam meg újra – csaknem tíz év telt el nélküle! – és bevallom: ma sem csak könyvekért megyek. Hanem azért a másik világért. A becsukódó ajtóért, ami úgy zárja ki a valóságot, hogy közben mégis minden létezőt megmutat.
Néha újra olvasom a gyerekkori kedvenceimet. Gondosan kivárom a soromat, ha éppen pár kiskamasz kikölcsönözte a könyvet előttem. Mégiscsak a fiataloké az elsőbbség. Máskor egyetlen műfajra összpontosítok: például kimerítek egy kisebb krimipolcot. Olykor cikkekhez kutatok: szakirodalmat keresek, és egészen visszarepülök az időben, mert a Google helyett végre megint a katalógust kell lapozni.
Jaj, és meséltem már? Van újra igazi könyvtárosom. Olyan, akire nyugodtan rábízhatom az olvasójegyem. Gondosan őrzi személyiségem apró részleteit, amiket valószínűleg pontosan ismer a nevem alatt gyűlő, hátborzongatóan sokatmondó lista alapján.
Vissza a gyökerekhez
Egy kisvárosban élek, ahol a könyvtár néhány éve igazán méltó épületben kapott helyet: egészen hasonlít a gyerekkoromban elképzelt elvarázsolt kastélyhoz. Néha az embernek muszáj kifutnia a világból – pláne mostanság –, és nem árt tisztában lenni vele: elég pár kilométer, hogy elérjen a végtelenig.
A képzeleted a tiéd – talán ez az emberi lét legnagyobb ajándéka.
A könyvtárban pedig sok más ember képzelete (és persze tudása) gyűlik össze: korokon, kultúrákon, társadalmi berendezkedéseken átívelve jelenik meg benne az élet, és lélegzik együtt, folyamatosan. Minden, ami elválaszthat minket, mindennel, ami örökre közös lesz bennünk.
Bár még csak áprilist írunk, biztosan az idei évem egyik legjobb történése, hogy a könyvtár most már újra együtt adja meg nekem a saját, békés idő és a társaság élményét. Kicsi, de annál lelkesebb, zártkörű női könyvklubunkkal épp az elvarázsolt kastélyban kaptunk helyet ettől a tavasztól. Nyolc-kilenc nő, aki talán királylánynak készült, amikor az első meséit hallgatta, de most már a jó boszorkányok minden tapasztalatával várja a havi egy, közös szeánszát. A könyvtárban ugyanis minden és mindenki elfér.
Menjetek be ti is! Induljatok útra a kollektív tudás labirintusában: lesznek tévedések, hibák, talán néha hamis dolgok is. De ezek tükrében látszik majd igazán, mi az igazi érték. Ahogy az életben is. Csak éppen egy elvarázsolt kastély biztonságában kóborolva.
Isten éltessen minden titkokat őrző könyvtárost a könyvtárosok világnapja alkalmából!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Willgard/Pixabay/Canva
