Terézia Mora: Azt tanuljuk meg nőként, hogy nem érdemeljük meg a szerelmet, ha nem invesztálunk bele

–

Fiala Borcsa/WMN: 1971-ben születtél – akárcsak a főhősöd, Muna –, a Wikipédia szerint Sopronban, de ha jól tudom, ez így nem pontos.

Terézia Mora: Falusi vagyok, de Sopronban volt a kórház. A családom fertőrákosi, ahonnan kisgyerekkoromban Petőházára költözünk, ott nőttem fel. A falunak még saját iskolája sem volt, csak olyan, ahol az általános első–harmadik, és a második–negyedik osztálya össze volt vonva, úgyhogy én a Camping biciklimmel jártam át Fertőszentmiklósra, ahol több osztály volt. A gimnáziumot pedig már Sopronban végeztem.

F. B./WMN: Az anyanyelved viszont német.

T. M.: Igen, bár ezt én egy ideig nem tudtam, az iskolákban nagyon domináns volt a magyar. Egészen anyámig mindenkinek német az anyanyelve, ő is csak az óvodában tanult meg magyarul. De ő ezt nem szerette, mert nem játszott vele senki, mivel nem beszélt magyarul, úgyhogy engem megtanított, de kétéves koromig én is csak németül tudtam.

F. B./WMN: Az egyetemet már Berlinben végezted el.

T. M.: Megnyertem németből az emelt szintű OKTV-t, és az volt a jutalmam, hogy elmehettem egy nyári németkurzusra az NDK-beli Magdeburgba. Ezt egy műszaki főiskolán tartották, itt ismerkedtem meg a férjemmel, aki ott tanult. Elkezdtem itthon az ELTE-t magyar és német szakon, de addigra világos volt, hogy inkább őhozzá mennék, ezért egy év elteltével átmentem a Humboldtra, Berlinben. De nem volt egyszerű: már ingott a fal, vagy le is dőlt talán, az ember nem tanulhatott ott, ahol csak akart. Kellett a követségtől engedély, hogy az NDK-ban járhassak egyetemre. Mivel akkor már úgyis minden mindegy volt, megadták.

Így vettek fel 1990. szeptember 28-án a Humboldt Universitätra. Öt nappal később, október 3-tól ezt már nem tehették volna meg, mert az egyesült Németországban nem volt érvényes az érettségim.

Egy évvel később aztán azt csinálták, hogy az NDK-ban felvett külföldiek papírjait elkülönítették a többi némettől, ami nagyon szimbolikus, mert ha bekövetkezik valami történelmi változás, akkor az első, ami az emberekből kijön, hogy szeparálják magukat: „mi és a többiek”. A szeparálásban elveszett az egyik szakom, a magyar, amit csak akkor vettem észre, amikor középvizsgáztam belőle, úgyhogy le kellett tennem hat különbözeti vizsgát, bizonyítandó, hogy tudok annyit magyarul, mint amennyit Berlinben a hungarológia szakon megkövetelnek. 

F. B./WMN: Írni viszont németül kezdtél el.

T. M.: Ez egy rejtelem. Az egész irodalmi szocializációm magyarul zajlott. A magyar iskolákban főképp magyar irodalmat tanítanak, ezért a spontán eszembe jutó idézetek Weöres Sándortól, József Attilától, Adytól vannak. Ennek ellenére, amikor egy németversenyre kellett írnom szöveget, és elkezdtem német mondatokat írni, azt éreztem, hogy megtaláltam az utamat. Úgyhogy ez akkor ott öt percen belül eldőlt. 

F. B./WMN: Sok magyar szerző – köztük Esterházy Péter, Örkény István és Parti Nagy Lajos – neked köszönheti a német megjelenését. Azért ezeknek a szerzőknek az alkotásai a nyelvi bravúrjaiknak tulajdoníthatóan nem épp a legegyszerűbb magyar szövegek.

T. M.: Abban az évben, amikor megjelent az első könyvem, Magyarország vendég volt a Frankfurti Könyvvásáron, és kerestek olyanokat, akik le tudnák németre fordítani a könyveket – így talált rám Dalos György, a Berlini Magyar Ház vezetője. Azon kívül az egyik barátnőm Örkény István özvegyével dolgozott együtt, aki szerette volna kiadni németül az Egyperceseket, így kerültem én képbe. Ezek után jelentkezett nálam Esterházy, hogy lefordítanám-e a Harmonia cælestist. Később mondtam is neki: „Péter, én tudtam, hogy le tudom fordítani, de te nem tudhattad. Még azt sem tudtad, ki vagyok!” Mire azt felelte, ő valóban nem tudta, de valaki ajánlott. Hogy ki, azt egészen a haláláig nem volt hajlandó elárulni. Jóval később találkoztam Marianna D. Birnbaummal (magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, Esterházy barátja – a szerk.) aki felvilágosított: ő volt az.

Hogy át tudtam ültetni ezeket a szerzőket németre, az a kétnyelvűségemnek köszönhető, hiszen úgy nőttem fel, hogy permanensen fordítanom kellett. De valóban nehéz szövegek.

Parti Nagy Hősöm tere című könyve ugyanannyi időt vett igénybe, mint a Harmonia cælestis, kilenc hónapot, holott nem egyforma vastagok. Parti Nagy jóval nehezebb szöveg volt, Esterházynál spontán értettem, mi történik a mondaton belül.

F. B./WMN: Hogy viszonyulnak a német olvasók a magyar szerzőkhöz?

T. M.: Egyidőben nagyon szerették őket, főként 1999 után volt nagy divatjuk. A németek beleszerettek a szép hajú magyar férfi írókba. Ebből viszont sajnos nem következett a fiatalabb és a női írók iránti rajongás. Nagyon üzletiessé vált a könyvkiadás mára, a németek pedig nem annyira nyitottak. Tompa Andrea Omertájára is csak nagyon nehezen szánták rá magukat, pedig Ilma Rakusa, Kornitzer László, Nádas Péter és én is kitartóan érveltünk mellette. 

F. B./WMN: A könyv, aminek apropóján beszélgetünk, a Muna avagy az élet fele azért is különleges a te életművedben, mert a Darius Kopp-trilógia, és a Nap mint nap után ennek most nő a főszereplője. Más női hangon megszólalni?

T. M.: A téma maga is adta – ezt a történetet nem lehet kívülről elbeszélni, csak Muna szemszögéből. Nem technikailag, hanem pszichológiailag volt nehéz megírni. Sikerült ugyanis kiderítenem magamról, milyen hatalmas mértékben átitat engem is a belsővé tett nőgyűlölet, az internalizált mizogínia.

Két olyan dolog munkált bennem, amire korábban sohasem volt példa. 

Először is szentül hittem: ezzel a könyvvel elértem, hogy ki legyek taszítva a német irodalomból – hogy ezt már nem fogják megbocsátani nekem. Eddig minden rendben volt, mert a fontos emberekről, a férfiakról írtam, de ha már én is árulást követek el azzal, hogy női irodalmat írok, akkor a kritikusok, akik alig várják ezt az alkalmat, le fognak csapni rám, és azt mondják: végre bebizonyosodott, hogy ő sem jobb a többinél. Sőt, rosszabb! Erről a megjelenésig meg voltam győződve, de nem tehettem mást, úgy éreztem, meg kell írni ezt a kötetet, mert nagyon piszkálta a csőrömet a téma.

Másodszor: annak ellenére, hogy minden, amit ez a nő csinál, mond és ami történik vele, azt én találtam ki, mégis elítéltem ezt a figurát. Nagyjából úgy, mintha egy élő ember lenne, egy ismerősöm. Hát ez így nem mehetett.

Úgyhogy nagyjából a regény közepén kénytelen voltam azt a trükköt alkalmazni, hogy meghagytam a szöveget úgy, ahogy volt, csak megcseréltem a szereplőket: így a nő lett a bántalmazó, a férfi az elszenvedője, és hopp! Azonnal megértettem az áldozatot.

Miután így átdrótoztam az agyamat, visszafordítottam, és onnantól úgy tudtam mesélni Munáról, mintha egy jó barátnője lennék.

F. B./WMN: Muna és Magnus viszonya nem olyan, mint amit a többség a bántalmazói viszonyról gondol. Muna szinte megszállottja lesz a férfinak, amikor az menekülőre fogja, szabályosan üldözni kezdi.

T. M.: Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tudjuk, hogyan működnek ezek a kapcsolatok. Hogy ott van a szegény, jóságos áldozat, és a mesebeli gonosz, akinek a prédájává lesz. De a valóságban ez nem ilyen. Azt kellett forráskeresés közben megállapítanom, hogy mindegyik társadalmi rétegben megtörténhet az áldozattá válás, még a nagyon művelt nőkkel is. Ennek nemcsak ahhoz van köze, hogy a nők hogyan nőnek fel, de a hormonokhoz is. Meglátod ezt a fickót, és mindegy, hogy valójában milyen, te rá projektálod azt, amire neked szükséged lenne.

Semmi olyasmit nem írtam le ebben a könyvben, amiről ne gondolnám, hogy azt én is megcsináltam volna. Pontosan tudom, hogy bizonyos keretek között én is így viselkedtem volna: kötöttem volna a docensemmel olyan szerződést, hogy kétszer egy héten szexelek vele, ha kifizeti a színházjegyeimet. Abszolút megcsináltam volna, miközben azt hiszem magamról, hogy milyen rafinált vagyok. Az is megtörténhetett volna, hogy au pair vagyok valahol, és bár látom, milyen a család struktúrája, hogy az apa mennyire gáz, ennek ellenére húszévesen képzelhettem volna úgy, hogy majd én csinálok belőle álompasit. És ez így megy tovább: minden egyes ponton, amikor Muna döntéshelyzetbe kerül, abszolút el tudom képzelni, hogy én is hozzá hasonlóan döntök.

Mert ezt tanuljuk meg nőként: nem érdemeljük meg a szerelmet, ha nem invesztálunk bele.

Nem nyomorpornót akartam írni, hanem egy olyan könyvet, amiben magukra ismernek a nők, akik olvassák. 

F. B./WMN: Muna először kamaszos rajongással imádja a férfit, aki aztán eltűnik, és hét év elteltével teljesen véletlenül találkoznak újra, amit a lány sorsszerűnek érez. Ez főleg a nőkre jellemző, nem? Hajlamosak vagyunk isteni jeleket látni, és azok alapján dönteni.

T. M.: Muna arabul vágyakozást, álmot jelent. Egyébként azért kellett eltűnnie Magnusnak, hogy aztán visszajöhessen. Hogy lássuk, mi történik a férfi karakter nélkül Munával. Tényleg sokkal jobb döntéseket hoz, ha a fickó nincs ott? Igen, de csak egy kicsivel. De nem csak erről az abuzív kapcsolatról van szó a könyvben. Van ez a vesszőparipám arról, hol vesznek el a nők. Hol fecsérlik el a tehetségüket? Hol akadnak el? Ebben hol van az ő felelősségük? Mi lesz ezekből a csillogó szemű lányokból? 

És azt kell mondanom, hogy a fő kockázat a párkapcsolatokban és a gyerekvállalásban rejlik.

Kicsit vájkálni akartam a nők sebeiben, már csak azért is, mert hátha egy-kettőnek van lánya, akit majd másképp tud segíteni. Vagy fia, nemdebár. 

F. B./WMN: Van még egy nagyon fontos vonulata a regénynek: a nők közötti kapcsolat, ami lehet nagyon támogató, de kifejezetten rivalizáló, ellenséges is. „Anyámnak nem voltak jó barátai vagy barátnői. Kollégái, ismerősei, vetélytársai és hódolói voltak. Nem bízott a nőkben, a férfiakat pedig csak a képességeik szerint értékelte” – írja Muna.

T. M.: Muna generációjában már azért valamivel jobb a helyzet, és azt látom a lányomon, hogy még egy generációval később annál is jobb. De hadd meséljek el erre egy történetet.

Voltam egy csupa írókból és művészekből álló bulin, ahol az írók rajtam kívül mind férfiak voltak, akik a feleségeikkel érkeztek. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a férfiak a szalonban ülnek, a feleségek pedig mind kivonultak a konyhába. És azon gondolkodtam, hogy akkor én most hová menjek.

Úgyhogy elkezdtem ingázni a csoportok között. Épp a konyhában voltam a nőknél, amikor a férfiak közül az egyik férj és író bejött, mire mindenki elkezdett máshogy viselkedni. Feléje fordultak, mint a napraforgók. Még a feleségek is elkezdenek másképp viselkedni, ha a párjuk jelen van, és azonnal ráirányítják a figyelmüket. Ugyanezen a bulin történt az is, hogy épp taglaltam valamit a kollégáimnak, amikor belépett a szobába egy igen dekoratív barátnőm, és azt vettem észre, hogy teljesen elveszítettem a figyelmüket. Gondoltam, a fene egyen meg titeket, a mondat közepén vagyok! A nőknek a más nőkkel való szolidaritása ezek szerint csak olyan térben tud kibontakozni, ahol nincsen férfi. 

F. B./WMN: Muna egy kivételesen szép nővé érik, aki pontosan tisztában van azzal, milyen hatást tesz a környezetére (különösen a férfiakra). Nagyon megkapó az a rész, amikor elsírja magát egy olyan filmes jeleneten a moziban, ahol Monica Vittit vágyakozva nézik a férfiak. Teher szerinted szép nőnek lenni?

T. M.: Lehet, hogy azért lett Muna olyan, amilyen, mert amikor írtam a könyvet, elég sok időt töltöttem egy szép, fiatal nővel, akinek épp nem sikerült a párkapcsolata. Egyedül nevelte a gyerekeit, és azon szomorkodott, hogy jelentkeznek ugyan új udvarlók, akik bár a lábai előtt hevernek, de egyikük sem ajánlja fel, hogy neki támasza, a gyerekeinek meg apjuk lesz. Azt vettem észre, hogy a szépség sem védi meg a nőket. Én nagyon szenvedtem attól, hogy általános iskolában sokat bántottak. Aztán amikor Budapestre jöttem egyetemre, a csoportunkban volt egy szép, szőke lány, és ő mesélte, hogy egész általános iskolában piszkálták, és nem tudta, miért. Én aztán rájöttem: a gyűlölködők mindig is gyűlölni fognak, még aki teljes mértékben megfelel a sztenderdeknek, azon is találnak fogást. 

F. B./WMN: A könyv alcíme ez: női változat.

T. M.: Ez egy belsős poén, ami arra utal, hogy ez az első női elbeszélőm, illetve emlékeztet arra, hogy volt bennem a váltás azzal kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha a nő a bántalmazó.

F. B./WMN: Mi az oka annak, hogy épp egy bántalmazó kapcsolatot választottál a regényed tárgyául?

T. M.: Van az a pillanat, amikor betelik a pohár, amikor azt mondod: eleged van. Karácsony előtt tíz nappal mentem hazafelé Berlinben, amikor megláttam ezt a falfirkát: tíz femicid karácsonyig. Ezzel hívták fel a figyelmet arra, hogy mindennap meggyilkolnak egy nőt Németországban azért, mert nő. Ha az embernek gyereke van, akkor kicsit jobban belelát más családok életébe.

Engem már tizenöt éve nagyon idegesített, hogyan bánnak mások a párjukkal. Ha már kívülállóként is látod ezeket az aggasztó jeleket, akkor mi lehet otthon? 

Mesélek egy esetet: épp a biciklimet vittem javíttatni, amikor belépett a műhelybe egy jól szituált házaspár, a gyerekük kerékpárját hozták. Egyszerre beszéltek, egymás szavába vágva, amikor a férfi egyszer csak azt mondja a nőnek: menj ki, és várj meg ott. Mire ő szó nélkül kiment. Nagyon csodálkoztam, hogy ilyen van. Merthogy engem nem lehet így kiküldeni, az hétszentség. Egy másik eset: megismerkedtem egy háromgyerekes nővel, aki 22 évig élt bántalmazó kapcsolatban. Őt úgy szabadította ki ebből a viszonyból a teste, hogy anorexiás lett, és majdnem meghalt, mire bekerült egy klinikára. Elmesélte, hogy a férje ugyan nem verte, de annyit kritizálta, ócsárolta, annyira lerombolta az önbecsülését, hogy lényegében szinte megsemmisítette. 

Fiala Borcsa